Kőrösi Csoma Sándor azt vallotta: az utat én akartam, mert engem akart az út.
Ő Darjeelingben alussza örök álmát, ahonnan rálátni a Kancsendzöngára. Sokat hallok és olvasok most Erőss Zsoltról és Kiss Péterről. Sokan törnek pálcát felettük, felelőtlennek és őrültnek kikiáltva őket. Hallok ilyet meg olyat is, aki ismerte mondja azt is hogy Erőss Zsolt jó ember volt, mondják azt is hogy nem, mert önző típus volt, már sose fogom megtudni VALÓJÁBAN milyen ember is volt ő. Maradnak a külső tényezők, amikről levonhatom a következtetést: egy feleség, aki jóformán rezzenéstelen arccal beszél a csúcstámadási kísérletről szóló rossz hírekről, hogy tudta azokból, baj lesz...és hogy még mindig nem fogta fel, hogy tényleg nem jön haza, nála még csak most kezdődik a gyászfolyamat. Hogy sokszor Zsoltot sokkal jobban féltette az éjszakába nyúló előadásokról hazajövet az autóban, mint a hegyektől. Aki ilyen strapabíró és okos, benne bízó nőt választ, az nem papírkutya fickó. Hegymászófeleség, zsák a foltját, így van rendjén. Egy úton jártak.
"Az utat én akartam, mert engem akart az út". Mitől teljes egy élet? Attól, hogy az elvárt dolgoknak megfelelünk? Hogy ülünk a monitor előtt és pálcát törünk azok felett, akik mertek kockázatot vállalni? Azok felett, akik beszálltak Magellán hajójába, azok felett akik az Apollóra felszálltak, mindazok felett, aki mertek másként cselekedni a megszokottól? Van közünk az ő döntéseikhez? Elfogadni mindig is nehéz volt a másságot, legyen az akármilyen fajta másság: másként gondolkozás, másként élés, főként a magasabb kockázati értékrendeket bíróké... A birkaszellem nagy úr, a falka vonzása és elfogadása hatalom. De van aki nem akar a falkával tartani. Neki attól teljes az élet, hogy másfelé megy és másként jó neki. Örömét leli a kihívásban, bármi is legyen az: felmászni egy hegyre, uralni egy vasat őrült sebességen, tengeri kajakkal hányódni két kontinens között, akárhogyan. Hányan vannak azok akik évtizedeken keresztül végeznek egy utált munkát azért, mert az a biztos megélhetést nyújtja, majd belefásulva és félig beleőrülve az utálatba majd totálisan besavanyodva, már csak azokba tudnak belerúgni akikre titkon irigyek, mert hittek az álmaikban...? A nyomorult, örömtelen és szenvedélytelen életükből kaffognak arra, aki nekiállt és volt bátorsága azt csinálni amit őszintén szeretett: szenvedéllyel, évtizedeken át teljes életet élve. Teljes életet élni kockázatos, de százszor örömtelibb mint megalkuvások között lavírozgatva a langyosvízben... Még ha rövidebb is, de legalább teljes.
Belehalni az álmainkba. Van ennél szebb és tiszteletreméltóbb, méltóságteljesebb halál? Akármilyen ember is volt, ő méltósággal halt meg.
Őszinte tiszteletem a szenvedélyéért és a kitartásáért amivel élt.
Ő Darjeelingben alussza örök álmát, ahonnan rálátni a Kancsendzöngára. Sokat hallok és olvasok most Erőss Zsoltról és Kiss Péterről. Sokan törnek pálcát felettük, felelőtlennek és őrültnek kikiáltva őket. Hallok ilyet meg olyat is, aki ismerte mondja azt is hogy Erőss Zsolt jó ember volt, mondják azt is hogy nem, mert önző típus volt, már sose fogom megtudni VALÓJÁBAN milyen ember is volt ő. Maradnak a külső tényezők, amikről levonhatom a következtetést: egy feleség, aki jóformán rezzenéstelen arccal beszél a csúcstámadási kísérletről szóló rossz hírekről, hogy tudta azokból, baj lesz...és hogy még mindig nem fogta fel, hogy tényleg nem jön haza, nála még csak most kezdődik a gyászfolyamat. Hogy sokszor Zsoltot sokkal jobban féltette az éjszakába nyúló előadásokról hazajövet az autóban, mint a hegyektől. Aki ilyen strapabíró és okos, benne bízó nőt választ, az nem papírkutya fickó. Hegymászófeleség, zsák a foltját, így van rendjén. Egy úton jártak.
"Az utat én akartam, mert engem akart az út". Mitől teljes egy élet? Attól, hogy az elvárt dolgoknak megfelelünk? Hogy ülünk a monitor előtt és pálcát törünk azok felett, akik mertek kockázatot vállalni? Azok felett, akik beszálltak Magellán hajójába, azok felett akik az Apollóra felszálltak, mindazok felett, aki mertek másként cselekedni a megszokottól? Van közünk az ő döntéseikhez? Elfogadni mindig is nehéz volt a másságot, legyen az akármilyen fajta másság: másként gondolkozás, másként élés, főként a magasabb kockázati értékrendeket bíróké... A birkaszellem nagy úr, a falka vonzása és elfogadása hatalom. De van aki nem akar a falkával tartani. Neki attól teljes az élet, hogy másfelé megy és másként jó neki. Örömét leli a kihívásban, bármi is legyen az: felmászni egy hegyre, uralni egy vasat őrült sebességen, tengeri kajakkal hányódni két kontinens között, akárhogyan. Hányan vannak azok akik évtizedeken keresztül végeznek egy utált munkát azért, mert az a biztos megélhetést nyújtja, majd belefásulva és félig beleőrülve az utálatba majd totálisan besavanyodva, már csak azokba tudnak belerúgni akikre titkon irigyek, mert hittek az álmaikban...? A nyomorult, örömtelen és szenvedélytelen életükből kaffognak arra, aki nekiállt és volt bátorsága azt csinálni amit őszintén szeretett: szenvedéllyel, évtizedeken át teljes életet élve. Teljes életet élni kockázatos, de százszor örömtelibb mint megalkuvások között lavírozgatva a langyosvízben... Még ha rövidebb is, de legalább teljes.
Belehalni az álmainkba. Van ennél szebb és tiszteletreméltóbb, méltóságteljesebb halál? Akármilyen ember is volt, ő méltósággal halt meg.
Őszinte tiszteletem a szenvedélyéért és a kitartásáért amivel élt.
