Többször rá kellett már jönnöm erre:
Talán nem az első ilyen alkalom volt, de az első, amire tisztán emlékszem, amikor középiskolás koromban, egy mozgalmas és izgalmas tavaszi szünet kellős közepén el kellett mennem egy előre megváltott jeggyel a Janika című előadásra.
Az egy dolog, hogy maga a darab sem érte el az otthoni események okozta ingerküszöböt (a szülők nélküli lakás, a véletlenül összeszedett francia turista és a folyamatosan egymást váltó haverok áradata), de azt is nehezen tudtam feldolgozni, hogy Udvaros Dorottya, aki akkoriban már biztos legalább a harmincas éveiben járt, egy 14 éves fiút alakított... mármint a darab története szerint is egy felnőtt nő öltözik be egy 14 éves fiúnak, és ezt persze senki nem veszi észre. Azért ez elég hihető, nem?
Valószínűleg nem segítette a színdarabokba való beleélésemet, hogy a legjobb barátnőm és a haverjaink az Operett színházban dolgoztak öltöztetőként, díszítőként, táncosként... így minden darabban csak az ő munkájukat figyeltem, nem a történetet.
A következő emlékezetes megfutamodást A macskák című darab okozta, amire anyám hónapokkal korábban vette meg az értékes és drága jegyeket. Nyár volt, vagy negyven fok, és tisztán emlékszem, ahogy a bokámig folyt az izzadság a csinos ruhában, miközben a színpadon ötven körüli férfiak próbálták nekem beadni, hogy ők macskák, vagy mi... nekem valami hihetetlen pojácának tűntek.
A szünetben a család úgy döntött, hogy kimegyünk a körútra inni egy üdítőt, és a kellemes nyári szellőben közös megegyezéssel kinn is maradtunk a második felvonás alatt. Azt nem tudom, hogy Anyu is benne volt-e a buliban, vagy csak a három lánya nélkül nem akart egyedül visszamenni, de már mindegy is. Szerintem jól döntöttünk.
Aztán volt egy vígszínházas darab, aminek a címére nem emlékszem. A második sorból élvezhettük, ahogy Kamarás Iván - akit egész addig mélyen tiszteltem, amiért nem csak remek színész, hanem még motoros is - magas lábemeléssel kuplékat énekelt. Kiégett a szemem a látványtól, de ezt a darabot azért végigszenvedtem. Milyen lett volna már kimenni a második sorból?
Már jó rég nem voltam színházban... talán 1-2 éve is megvan, szóval mikor Anyu augusztusban kitalálta, hogy menjünk el az István a Királyra a csillebérci szabadtéri színpadra, boldogan mondtam rá igent. (Nem titkolt motivációm volt az is, hogy végre egy estét a gyerekek nélkül töltsek el.)
Az mondjuk gyanús volt, hogy a darabról semmit nem lehetett tudni. Sem a facebook eseménynél, sem a színház oldalán nem volt semmi info a szereposztásról. Aztán kb. egy nappal az előadás előtt (talán kettővel előtte vettük meg a jegyet online) közzétették, hogy Kalapács József és Varga Miklós a szereplők, de a többiekről semmit nem lehetett tudni.
Aztán az előadás napján kiraktak egy szereposztást csupa (számomra) ismeretlen névvel. Ezek után nem számítottam semmi jóra. Nem elég, hogy valami kappanhangú banda fog kornyikálni, de még a szúnyogok is szarrá csípnek...
! De legalább kimozdulok. Vagy maradjunk inkább itthon? Csillebérc baromi messze van, az egész városon át kell menni.
Végülis ez az előadás nem volt egyértelmű csalódás. A két húzónév megtette, amit a világ várt tőlük. Varga Miklós ebben a szerepben nem, tud hibázni, hiszen az eredeti verzióban is ő énekelte Istvánt, Kalapács Józsinak meg jó rock hangja van, Koppány dalaihoz. Külön tiszteletre méltó, hogy amikor Varga Miklósnak elnémult a mikrofonja, Kalapács Józsi jó szorosan mellé állt, hogy a saját mikrofonja felerősítse a főszereplő hangját.
Nekik legalább volt mikrofonjuk, tehát saját maguk énekeltek... mert a többi szereplő hangja kísértetiesen hasonlított az eredeti előadás hangjaihoz, és valamivel hangosabban is szóltak. Szóval egy igazi playback showt láthattunk. (Nem 100%, hogy az összes színész playbackelt, mert némelyiknek volt felszerelve mikrofon a fejére, de gyanúsak voltak ők is.)
Az előadás ennek ellenére - vagy éppen ezért - tetszett. Legalább nem kappanhangon énekelték azokat a darabokat, amiknek minden egyes üteme az eredeti hangokkal, az eredeti ritmizálással van a fejemben így húsz év után is (ööö... vagy harminc?).
Ráadásul a társulat is keményen megdolgozott az előadás sikeréért. Külön tiszteletem a táncosoknak, akik a 38 fokos hőségben végigtáncolták az előadást, és hogy egyikük sem esett seggre, mikor a díszletben csúszkáltak a bőrtalpú csizmákban. Végig aggódtam a színészekért, hogy nehogy a színpadon keresztülrepülő denevér beleragadjon a hajukba, és sajnáltam őket, hogy nem vehetik le a kaftánt.
Persze nem vagyok teljesen reménytelen eset. Azóta legalább hetente egyszer végignézzük a DVD-t itthon az egész István a Királyt, és már a gyerekek is spontán üvöltik, hogy "Koppány, Koppány!" meg "felnégyelni, felnégyelni"... és a filmeket is nagyon szeretem, bár ott is észreveszem, amikor a szereplő kék cipőben megy be a házba, és bent már fehérben van, de ott annyira nem zavar.
Talán ez a fránya skorpióság az oka, meg hogy én vagyok Sam Hawkins jó édes anyukája - ugyanis az ő figyelme nem kerül el semmit, és ezt nyilván az anyjától örökölte.
Azért ha tudsz ajánlani valami jó színdarabot, ne fogd vissza magad! Szívesen teszek egy újabb kísérletet. Hátha.
Talán nem az első ilyen alkalom volt, de az első, amire tisztán emlékszem, amikor középiskolás koromban, egy mozgalmas és izgalmas tavaszi szünet kellős közepén el kellett mennem egy előre megváltott jeggyel a Janika című előadásra.
Az egy dolog, hogy maga a darab sem érte el az otthoni események okozta ingerküszöböt (a szülők nélküli lakás, a véletlenül összeszedett francia turista és a folyamatosan egymást váltó haverok áradata), de azt is nehezen tudtam feldolgozni, hogy Udvaros Dorottya, aki akkoriban már biztos legalább a harmincas éveiben járt, egy 14 éves fiút alakított... mármint a darab története szerint is egy felnőtt nő öltözik be egy 14 éves fiúnak, és ezt persze senki nem veszi észre. Azért ez elég hihető, nem?
Valószínűleg nem segítette a színdarabokba való beleélésemet, hogy a legjobb barátnőm és a haverjaink az Operett színházban dolgoztak öltöztetőként, díszítőként, táncosként... így minden darabban csak az ő munkájukat figyeltem, nem a történetet.
A következő emlékezetes megfutamodást A macskák című darab okozta, amire anyám hónapokkal korábban vette meg az értékes és drága jegyeket. Nyár volt, vagy negyven fok, és tisztán emlékszem, ahogy a bokámig folyt az izzadság a csinos ruhában, miközben a színpadon ötven körüli férfiak próbálták nekem beadni, hogy ők macskák, vagy mi... nekem valami hihetetlen pojácának tűntek.
A szünetben a család úgy döntött, hogy kimegyünk a körútra inni egy üdítőt, és a kellemes nyári szellőben közös megegyezéssel kinn is maradtunk a második felvonás alatt. Azt nem tudom, hogy Anyu is benne volt-e a buliban, vagy csak a három lánya nélkül nem akart egyedül visszamenni, de már mindegy is. Szerintem jól döntöttünk.
Aztán volt egy vígszínházas darab, aminek a címére nem emlékszem. A második sorból élvezhettük, ahogy Kamarás Iván - akit egész addig mélyen tiszteltem, amiért nem csak remek színész, hanem még motoros is - magas lábemeléssel kuplékat énekelt. Kiégett a szemem a látványtól, de ezt a darabot azért végigszenvedtem. Milyen lett volna már kimenni a második sorból?
Már jó rég nem voltam színházban... talán 1-2 éve is megvan, szóval mikor Anyu augusztusban kitalálta, hogy menjünk el az István a Királyra a csillebérci szabadtéri színpadra, boldogan mondtam rá igent. (Nem titkolt motivációm volt az is, hogy végre egy estét a gyerekek nélkül töltsek el.)
Az mondjuk gyanús volt, hogy a darabról semmit nem lehetett tudni. Sem a facebook eseménynél, sem a színház oldalán nem volt semmi info a szereposztásról. Aztán kb. egy nappal az előadás előtt (talán kettővel előtte vettük meg a jegyet online) közzétették, hogy Kalapács József és Varga Miklós a szereplők, de a többiekről semmit nem lehetett tudni.
Aztán az előadás napján kiraktak egy szereposztást csupa (számomra) ismeretlen névvel. Ezek után nem számítottam semmi jóra. Nem elég, hogy valami kappanhangú banda fog kornyikálni, de még a szúnyogok is szarrá csípnek...
! De legalább kimozdulok. Vagy maradjunk inkább itthon? Csillebérc baromi messze van, az egész városon át kell menni. Végülis ez az előadás nem volt egyértelmű csalódás. A két húzónév megtette, amit a világ várt tőlük. Varga Miklós ebben a szerepben nem, tud hibázni, hiszen az eredeti verzióban is ő énekelte Istvánt, Kalapács Józsinak meg jó rock hangja van, Koppány dalaihoz. Külön tiszteletre méltó, hogy amikor Varga Miklósnak elnémult a mikrofonja, Kalapács Józsi jó szorosan mellé állt, hogy a saját mikrofonja felerősítse a főszereplő hangját.
Nekik legalább volt mikrofonjuk, tehát saját maguk énekeltek... mert a többi szereplő hangja kísértetiesen hasonlított az eredeti előadás hangjaihoz, és valamivel hangosabban is szóltak. Szóval egy igazi playback showt láthattunk. (Nem 100%, hogy az összes színész playbackelt, mert némelyiknek volt felszerelve mikrofon a fejére, de gyanúsak voltak ők is.)
Az előadás ennek ellenére - vagy éppen ezért - tetszett. Legalább nem kappanhangon énekelték azokat a darabokat, amiknek minden egyes üteme az eredeti hangokkal, az eredeti ritmizálással van a fejemben így húsz év után is (ööö... vagy harminc?).
Ráadásul a társulat is keményen megdolgozott az előadás sikeréért. Külön tiszteletem a táncosoknak, akik a 38 fokos hőségben végigtáncolták az előadást, és hogy egyikük sem esett seggre, mikor a díszletben csúszkáltak a bőrtalpú csizmákban. Végig aggódtam a színészekért, hogy nehogy a színpadon keresztülrepülő denevér beleragadjon a hajukba, és sajnáltam őket, hogy nem vehetik le a kaftánt.
Persze nem vagyok teljesen reménytelen eset. Azóta legalább hetente egyszer végignézzük a DVD-t itthon az egész István a Királyt, és már a gyerekek is spontán üvöltik, hogy "Koppány, Koppány!" meg "felnégyelni, felnégyelni"... és a filmeket is nagyon szeretem, bár ott is észreveszem, amikor a szereplő kék cipőben megy be a házba, és bent már fehérben van, de ott annyira nem zavar.
Talán ez a fránya skorpióság az oka, meg hogy én vagyok Sam Hawkins jó édes anyukája - ugyanis az ő figyelme nem kerül el semmit, és ezt nyilván az anyjától örökölte.
Azért ha tudsz ajánlani valami jó színdarabot, ne fogd vissza magad! Szívesen teszek egy újabb kísérletet. Hátha.
