A Papi

Ül mellettem a kocsiba, és folyamatosan beszél.... Néha lecsapnám, hogy csöndben legyen legalább egy fél percre, de pörög mint a búgócsiga. Aszongya 70 körül van, de a mentalitása egy dinamikus harmincasé, néha lóg a belem, ahogy loholok utána... basszus de jó lenne ilyennek lenni az ő korában! Mondtam már neki, hogy ha harminccal fiatalabb lenne, szemmel tartanám.... Vigyorog, és felajánlja a fiát, aztán legyint, áh, az hozzád nem való... majd keresünk neked egy rendes férjet. Röhögök én is. De sumákol, mert kérdezgeti mi a zsánerem, mi arról vagy amarról a fickóról a véleményem... Egyszavas zsigeri válaszokkal oltogatom: az egy pónicsikó, az egy puhány, amaz meg hímzett műmacsó, stb. Megforgatja a szemeit színpadiasan, aztán nyugtázza vigyorogva, hogy szerinte is. Hát nehogy már a nyakamba varrjon egy anyucifiacskáját....

De azért csípem. Meséli az életét, hol erről, hol arról...hibákról, ügyes lépésekről, vicces és szomorú sztorikról, gondolatokról, dilemmákról, elemez, boncol...
Mindenkivel jóban van, kedvesen nyomja a cuki nagypapi dizájnt, és másodpercek alatt beférkőzik a jóindulat puha takarója alá, mint egy bűvös kis varázsló. Csodálom, ahogy csinálja. És nem él vissza vele! Sőt, felhasználja a csöppnyi csodát, hogy aki megtiszteli a bizalmával, azt boldogabbá tegye. De megválogatja kivel tesz jót, jópofa szűrői vannak. Mert őt tényleg boldogabbá teszi egy mosoly, egy vidáman csillogó szem. Ritkán látok, találkozom ilyen emberrel. Kéne ebből a fajtából még jó sok... Bár akikkel találkoztam hasonló mentalitásúakkal, az mind idősebb volt.
Hogy miért csak nagypapi korunkba jutunk el vajon ide... A szeretetnyelvünket vajon miért kell eddig gyakorolni, hogy tényleg értse a környezetünk...