A kötelesség öröm?

Ja, én is tudnék mesélni.

Nekem ezt olvasva az fordult meg a fejemben, hogy a nyugdíjasoknak milyen fontos, hogy fontosnak érezzék magukat. Akkor hal meg, amikor már nincs mit tennie, vagy nem engedi az egészség, hogy megtegye... emlékszem, milyen dühös voltam anyai nagyanyámra, amikor kivitette magát a szőlőbe, pedig nagyon jól tudta mindkettőnk, hogy nem fog tudni 10 percnél tovább dolgozni... aztán pár hónapra rá elütötték, és erre visszagondolva nem kicsit szégyelltem el magam. Az volt az utolsó, hogy az apai örökségét látta...

Szóval a kötelesség. Nekem csak az tud örömet hozni, ha valami olyat tudok létrehozni, ami hasznos, és ha lehet, nem csak nekem. Nekem ez az ÉLET. Nem az élmények, meg a mennyünkideodaamodanemérdekeshogyhitelből marhaság. Amikor az ember semmi mást nem csinál, csak meghallgat. És a tündér aranyos kis butus kisírt szemekkel megköszöni, és most már tudja, hogy mit tegyen, köszönöm tanár úr... vagy amikor a külföldi cserediákok az előadás végén rövid taps után egymás fölé rakják a pendrive-okat, hogy ez nekik is kell. Vagy amikor beröffen az épített vas, kigurulsz vele, és mindenki forog utánad, meg ha megállsz, kattognak a fényképek... de a legjobb az volt, amikor az éjszaka kellős közepén az egyébként nem szószátyár nagyobbik lányom megkért, hogy takarjam be, persze hogy megtettem, és azt mondta suttogva: "Köszönöm apa... rád mindig számíthatok..."

De azért meg kell mondjam, azokat a kötelességeket szeretem a legjobban, amiket magam eszelek ki. Amikor álló nap mindenki csak engem ugráltat, és a saját dolgom meg nem készül, azok se, amiket nem én találtam ki magamnak, azt nem szeretem.

Szóval olyat alkotni, amit te találtál ki, az jó.

Mostanában én is ezzel küzdök. Elmegy a napom olyan kötelességekkel, amiket nem hogy nem én találtam ki, de nagy részét csinálni sem szeretem, és nem marad idő a saját dolgaimra, ötleteimre. Ráadásul másnap kezdődik elölről megint...