Időnként úgy érzem, hogy menthetetlen ez a Világ, de főleg a „szűkebb” környezetem, a „szépséges” Budapest. Azt tapasztalom ebben a nagy magyar olvasztótégelyben, hogy 1,5-2 millió, a másiktól elkülönülő ember próbálja élni a saját kis életét.
Sokszor olyannak tűnik az egész, mint amikor a kis hangyák futkároznak látszólagos rendben. Néha összetalálkozik két egyed (ami vagy a hangyaértelem kibontakozásának a jele, vagy csupán egy pillanatnyi zavar a rendszerben), de olyat én még soha nem láttam, hogy két (vagy több) „versenyző” félre állt volna pár percre beszélgetni. Valahogy ilyennek látom (persze leegyszerűsítve) a mindennapokat itten. Megy mindenki a maga útján és a kapcsolatok megrekednek az egymás édesanyja iránti „érdeklődésnél”.
Ha rámosolyogsz valakire, az olykor értetlenül néz vissza rád, ha előzékenyen átadnád a helyed, akkor visszautasít, ha előre engeded egy ajtónál (vagy bárhol), akkor vagy nem érti a helyzetet, vagy annyit se mond, hogy kösz, ha segítenél megfogni, felvenni, letenni valamit, akkor felháborodik, hogy milyen jogon érsz hozzá ahhoz, ami az övé. Felemelő és egyben elszomorító, amikor már bőven a nyugdíjas éveikben járó emberek nem csak megköszönik az előzékenységet, de még meg is jegyzik, hogy ez milyen kedves gesztus.
Hát nem az előzékenységnek, a figyelmességnek és az odafigyelésnek kellene alapértelmezettnek lennie mindenkinél?
Sokszor olyannak tűnik az egész, mint amikor a kis hangyák futkároznak látszólagos rendben. Néha összetalálkozik két egyed (ami vagy a hangyaértelem kibontakozásának a jele, vagy csupán egy pillanatnyi zavar a rendszerben), de olyat én még soha nem láttam, hogy két (vagy több) „versenyző” félre állt volna pár percre beszélgetni. Valahogy ilyennek látom (persze leegyszerűsítve) a mindennapokat itten. Megy mindenki a maga útján és a kapcsolatok megrekednek az egymás édesanyja iránti „érdeklődésnél”.
Ha rámosolyogsz valakire, az olykor értetlenül néz vissza rád, ha előzékenyen átadnád a helyed, akkor visszautasít, ha előre engeded egy ajtónál (vagy bárhol), akkor vagy nem érti a helyzetet, vagy annyit se mond, hogy kösz, ha segítenél megfogni, felvenni, letenni valamit, akkor felháborodik, hogy milyen jogon érsz hozzá ahhoz, ami az övé. Felemelő és egyben elszomorító, amikor már bőven a nyugdíjas éveikben járó emberek nem csak megköszönik az előzékenységet, de még meg is jegyzik, hogy ez milyen kedves gesztus.
Hát nem az előzékenységnek, a figyelmességnek és az odafigyelésnek kellene alapértelmezettnek lennie mindenkinél?
