Eredetileg Yama blogjához szóltam hozzá, de nagyon hosszúra sikeredett, hát ez lett belőle
A ma embere érdekes. Szereti a szenvedést, a katasztrófákat.
És lehet ez a média hatása is, hiszen minden nap tolják az arcunkba a halált, a vért, és a szenvedést. És hallottunk már katasztrófaturizmusról...
Én sajnos elég bajt, szenvedést láttam és látok magam körül.
Nekem ha meglátok egy balesetet, nem az jut eszembe, hogy megbámuljam és csorgassam a nyálam a vér láttán. Arra gondolok ilyenkor, hogy tudok -e segíteni (ha épp egy szerv sincs még ott).
Megállok, és segítek.
Anno volt ebből vitám is egy főnökömmel. Mikor négy órát késtem egy bejárásról mert egy felborult autónál én álltam meg segítséget nyújtani. Közölte, nem ezért fizetnek, és amúgy se az én dolgom. Nem tudom mit szólt volna, ha az ő fia lett volna az autóba.
Minden embernek ha balesetet lát a segítségnyújtásra kellene gondolnia, nem pedig arra, hogy nem az ő dolga. (Persze azért lassít és jól megnézi.)
Ne gondoljunk nagy dolgokra, hisz a szerencsés emberek nem futnak bele balesetekbe, nem esik össze mellettük senki, és tán életük végéig csak a híradóban látnak szörnyű katasztrófákat. De ha látunk egy motorost, aki az út szélén tólja a motort, kérdezzük meg nem -e kell neki egy kis benzin, vagy ha egy autót látunk lerobbanva kérdezzük meg, tudunk -e segíteni, hisz lehet otthon hagyta a mobilját és még segítséget se tud hívni.
Ne dugjuk homokba a fejünket! Próbáljunk segíteni! Mindenkinek szüksége van segítségre. Lehet épp fizikailag, de lehet akár lelkileg is. Hisz kinek nem esik jól, ha megkérdezik hogy érzi magát, vagy meghallgatják panaszáradatát. Már azzal is segítettünk ha meghallgattuk.
S nekünk is segíthet ha minket hallgatnak meg.
Mindig gondoljunk arra, hogy velünk is történhet bármi, és egyszer nekünk is szükségünk lehet segítségre...
A ma embere érdekes. Szereti a szenvedést, a katasztrófákat.
És lehet ez a média hatása is, hiszen minden nap tolják az arcunkba a halált, a vért, és a szenvedést. És hallottunk már katasztrófaturizmusról...
Én sajnos elég bajt, szenvedést láttam és látok magam körül.
Nekem ha meglátok egy balesetet, nem az jut eszembe, hogy megbámuljam és csorgassam a nyálam a vér láttán. Arra gondolok ilyenkor, hogy tudok -e segíteni (ha épp egy szerv sincs még ott).
Megállok, és segítek.
Anno volt ebből vitám is egy főnökömmel. Mikor négy órát késtem egy bejárásról mert egy felborult autónál én álltam meg segítséget nyújtani. Közölte, nem ezért fizetnek, és amúgy se az én dolgom. Nem tudom mit szólt volna, ha az ő fia lett volna az autóba.
Minden embernek ha balesetet lát a segítségnyújtásra kellene gondolnia, nem pedig arra, hogy nem az ő dolga. (Persze azért lassít és jól megnézi.)
Ne gondoljunk nagy dolgokra, hisz a szerencsés emberek nem futnak bele balesetekbe, nem esik össze mellettük senki, és tán életük végéig csak a híradóban látnak szörnyű katasztrófákat. De ha látunk egy motorost, aki az út szélén tólja a motort, kérdezzük meg nem -e kell neki egy kis benzin, vagy ha egy autót látunk lerobbanva kérdezzük meg, tudunk -e segíteni, hisz lehet otthon hagyta a mobilját és még segítséget se tud hívni.
Ne dugjuk homokba a fejünket! Próbáljunk segíteni! Mindenkinek szüksége van segítségre. Lehet épp fizikailag, de lehet akár lelkileg is. Hisz kinek nem esik jól, ha megkérdezik hogy érzi magát, vagy meghallgatják panaszáradatát. Már azzal is segítettünk ha meghallgattuk.
S nekünk is segíthet ha minket hallgatnak meg.
Mindig gondoljunk arra, hogy velünk is történhet bármi, és egyszer nekünk is szükségünk lehet segítségre...
