Tanulhat az ember pszichológiát. Szigorlatozhat is belőle. Foglalkozhat emberekkel hivatás-szerűen évekig, netán évtizedekig. Bújhatja a szakcikkeket. Agyalhat álmatlan éjszakák százain, ezrein. Bizonyos dolgokra mégis csak az idő adhat választ, más nem. (Időnként az se.)
Amikor eljön az idő, hogy halovány, pislákoló fény gyúljon a sötétben, akkor mindannyiunk Főnöke az ember tudomására juttat dolgokat. Amiktől megért az ember olyan eseményeket, embereket, amiket, akiket eddig nem értett. Persze az általuk ejtett sebek attól még sebek maradnak, de az embernek lesz egy halvány sejtése, mit nem szabad(ott volna) elkövetni. És talán halovány instrukciója is, hogy ő maga ne kövessen el ugyanolyan baromságokat, ugyanúgy.
Az útmutatás valahogy így hangzott: A bántalmazott emberekből bántalmazók lesznek. Van a környezetemben valaki, aki egész életét őrjöngéssel, mindenkinek a sakkban tartásával, fenyegetésével, lélektani terrorban tartásával töltötte. És munkával, de annyival, hogy öt embernek is sok lenne. Nemrég jöttem rá, miért csinálta, csinálja ezt. Ez az ember retteg. Egész életében rettegett, hogy olyasmi történik vele, amire nincs befolyása, ami nincs a közvetlen irányítása alatt. (Különös, hogy amikor viszont az egyik munkahelyén irányító szerepkört bíztak rá, abban nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ott is hagyta nemsokára.) Ezt az embert a tulajdon anyja egészen 18 éves koráig minden rohadt nap elverte. Ami a kézbe akadt, azzal: vágott fa, vasalózsinór, borotvafenőszíj, mindegy, csak el legyen tángálva. A választottja előtt ordított vele „Döglötté’ vóna meg akkora korodba’, mint a mákszem!!!!!!” Ez a „szülő” szintén bántalmazott volt, őt is ugyanúgy minden nap elagyabugyálták. Ugyanazért. Tök mindegy, hogy miért, csak el legyenek verve, rettegésben legyenek tartva, hogy ne merészeljenek szembeszegülni az Akarattal, a bántalmazó akaratával. Ezek az embernek látszó tárgyak végigrettegik az életüket, mert létezik olyan dolog, amire nincs befolyásuk, és ezt képtelenek elfogadni. Ha valamire tényleg nincs, akkor ezért bosszút állnak a környezetükben levőkön, hogy legalább azokat sakkban tudják tartani. Megszakítják magukat a melóban, mindenkit lealacsonyítanak, leordítanak a környezetükben, csak hogy magukat láttassák saját maguk előtt többnek, jobbnak, mint aminek az őket kiskorukban bántalmazók elmondták őket. És így megy tovább az Ördög munkája: ha egy családban (vagy helyszínen, mert az ilyen embernek látszó tárgy körül család nem tud kialakulni) egyetlenegy ilyen személy is van, csatatérré változtatja az egész környezetét nullhuszonnégyben. Bántalmaz, mert bántalmazott volt. És az általa bántalmazottakból is bántalmazók lesznek (esetleg örök vesztesek, áldozatok, akik vonzzák a többi bántalmazót is), és ez így megy tovább a világ végezetéig. Hallják az Ördög röhögését, nagyon jól tudják, mit szenvedtek az őket bántalmazóktól, mégis bántalmazók lesznek ők maguk is. Az életük örökös háború, és nincs kegyelem, nincs semleges, csak szövetséges meg ellenség. De főleg az utóbbi. Pláne mire megöregszenek, addigra már mindenki ellenség, mert ha bárki bármiben jobb (vagy annak tűnik), akkor az le KELL taposni, mert akkor nem ő a legjobb a saját maga szemében.
Hiába lenne egy olyan társuk, aki meg tudná mutatni a békesség útját, hogyan lehet megbékélni önmagukkal és a környezetükkel, ezek az embernek látszó bántalmazott tárgyak képtelenek az életüket békességben elképzelni, mert a békét a közelgő csatára, a közelgő bántalmazásra való felkészülésnek, az ellenség felderítő akciójának veszik. Így borul az örök háború lángjába minden békés mező, minden, egykor nyugalmas otthon. És a békések álmatlan éjszakák ezrein tépelődnek azon, mit rontottak el, hogyan lehetne végre mégiscsak valahogy béke, amit ők még ismertek. Többnyire arra jutnak, hogy jobb egyedül maradni, akkor nincs kivel háborúzni. De a bántalmazó ezzel sem békél meg: addig terrorizálja a békére vágyót, míg az úgy nem dönt, hogy most már idehoz egy mindegykit ennek a vadbaromnak, csak legalább ezért hagyja már békén, aztán szagolgassa, ha ez kellett neki. Persze akit odavisz, az csinálhat akármit, jó úgyse lesz neki, és indul a kör elölről. Új frontot nyit a háború, és a bántalmazó elégedetten dől hátra: igen, a gyerek is talált végre valakit, akinek szívhatja a vérét. Mert enélkül élet nem létezik. Háború. Vérszívás. Őrjöngés. Fenyegetés, sakkban tartás, zsarolás, az édes adrenalin adta mámor, ami csakis dühöngésből fakadhat.
A kör megy tovább, sosem szakad meg. Ha egyik szülő nem bántalmazó, akkor a másik lesz az. A világ így oszlik tettesekre és áldozatokra, és ha nem akarsz bántalmazott lenni, akkor bántalmazó leszel és kész, mert más nem létezhet.
Csak félve és halkan mondom: élt valaki két évezrede, aki azt mondta, hogy ez így nem jó, és elkezdte megmutatni, hogyan lehet jó. Kinyírták. Persze, hiszen az édes, bántalmazás szülte adrenalint vonta volna el tőlük. Nem tudták volna istennek hinni magukat. Mert egy egykori bántalmazott mindig, minden körülmények között bizonyítani akarja magának, hogy aztán az Atya Úr Isten is őelőtte álljon haptákba.
A bántalmazottak meg metált hallgatnak, hogy úgy érezzék, valaki mégiscsak megértheti őket, vagy erőt nyerhetnek az elrabolt energiáik helyébe, vagy motorra pattannak, hogy pótolják a leszívott energiáikat, esetleg tündérmesék rabjaivá válnak, ahol elhitetik velük, hogy van jó, és győzhet is a végén, és jótett helyébe jót várhatnak. Hát, ez nem az a világ. Ld. még: Brothers In Arms blogom.
Azok pedig, akik hallgattak, talán egy kicsit, erre a kétezer éve élt emberre, vagy csak emlékeznek arra, milyen volt bántalmazottnak lenni, és nem akarják a háború törvényét tovább vinni, egyetlen reményük marad: hogy van valahol, ezen az életen túl egy olyan világ, ahol nem a Háború Törvénye uralkodik.
Amikor eljön az idő, hogy halovány, pislákoló fény gyúljon a sötétben, akkor mindannyiunk Főnöke az ember tudomására juttat dolgokat. Amiktől megért az ember olyan eseményeket, embereket, amiket, akiket eddig nem értett. Persze az általuk ejtett sebek attól még sebek maradnak, de az embernek lesz egy halvány sejtése, mit nem szabad(ott volna) elkövetni. És talán halovány instrukciója is, hogy ő maga ne kövessen el ugyanolyan baromságokat, ugyanúgy.
Az útmutatás valahogy így hangzott: A bántalmazott emberekből bántalmazók lesznek. Van a környezetemben valaki, aki egész életét őrjöngéssel, mindenkinek a sakkban tartásával, fenyegetésével, lélektani terrorban tartásával töltötte. És munkával, de annyival, hogy öt embernek is sok lenne. Nemrég jöttem rá, miért csinálta, csinálja ezt. Ez az ember retteg. Egész életében rettegett, hogy olyasmi történik vele, amire nincs befolyása, ami nincs a közvetlen irányítása alatt. (Különös, hogy amikor viszont az egyik munkahelyén irányító szerepkört bíztak rá, abban nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ott is hagyta nemsokára.) Ezt az embert a tulajdon anyja egészen 18 éves koráig minden rohadt nap elverte. Ami a kézbe akadt, azzal: vágott fa, vasalózsinór, borotvafenőszíj, mindegy, csak el legyen tángálva. A választottja előtt ordított vele „Döglötté’ vóna meg akkora korodba’, mint a mákszem!!!!!!” Ez a „szülő” szintén bántalmazott volt, őt is ugyanúgy minden nap elagyabugyálták. Ugyanazért. Tök mindegy, hogy miért, csak el legyenek verve, rettegésben legyenek tartva, hogy ne merészeljenek szembeszegülni az Akarattal, a bántalmazó akaratával. Ezek az embernek látszó tárgyak végigrettegik az életüket, mert létezik olyan dolog, amire nincs befolyásuk, és ezt képtelenek elfogadni. Ha valamire tényleg nincs, akkor ezért bosszút állnak a környezetükben levőkön, hogy legalább azokat sakkban tudják tartani. Megszakítják magukat a melóban, mindenkit lealacsonyítanak, leordítanak a környezetükben, csak hogy magukat láttassák saját maguk előtt többnek, jobbnak, mint aminek az őket kiskorukban bántalmazók elmondták őket. És így megy tovább az Ördög munkája: ha egy családban (vagy helyszínen, mert az ilyen embernek látszó tárgy körül család nem tud kialakulni) egyetlenegy ilyen személy is van, csatatérré változtatja az egész környezetét nullhuszonnégyben. Bántalmaz, mert bántalmazott volt. És az általa bántalmazottakból is bántalmazók lesznek (esetleg örök vesztesek, áldozatok, akik vonzzák a többi bántalmazót is), és ez így megy tovább a világ végezetéig. Hallják az Ördög röhögését, nagyon jól tudják, mit szenvedtek az őket bántalmazóktól, mégis bántalmazók lesznek ők maguk is. Az életük örökös háború, és nincs kegyelem, nincs semleges, csak szövetséges meg ellenség. De főleg az utóbbi. Pláne mire megöregszenek, addigra már mindenki ellenség, mert ha bárki bármiben jobb (vagy annak tűnik), akkor az le KELL taposni, mert akkor nem ő a legjobb a saját maga szemében.
Hiába lenne egy olyan társuk, aki meg tudná mutatni a békesség útját, hogyan lehet megbékélni önmagukkal és a környezetükkel, ezek az embernek látszó bántalmazott tárgyak képtelenek az életüket békességben elképzelni, mert a békét a közelgő csatára, a közelgő bántalmazásra való felkészülésnek, az ellenség felderítő akciójának veszik. Így borul az örök háború lángjába minden békés mező, minden, egykor nyugalmas otthon. És a békések álmatlan éjszakák ezrein tépelődnek azon, mit rontottak el, hogyan lehetne végre mégiscsak valahogy béke, amit ők még ismertek. Többnyire arra jutnak, hogy jobb egyedül maradni, akkor nincs kivel háborúzni. De a bántalmazó ezzel sem békél meg: addig terrorizálja a békére vágyót, míg az úgy nem dönt, hogy most már idehoz egy mindegykit ennek a vadbaromnak, csak legalább ezért hagyja már békén, aztán szagolgassa, ha ez kellett neki. Persze akit odavisz, az csinálhat akármit, jó úgyse lesz neki, és indul a kör elölről. Új frontot nyit a háború, és a bántalmazó elégedetten dől hátra: igen, a gyerek is talált végre valakit, akinek szívhatja a vérét. Mert enélkül élet nem létezik. Háború. Vérszívás. Őrjöngés. Fenyegetés, sakkban tartás, zsarolás, az édes adrenalin adta mámor, ami csakis dühöngésből fakadhat.
A kör megy tovább, sosem szakad meg. Ha egyik szülő nem bántalmazó, akkor a másik lesz az. A világ így oszlik tettesekre és áldozatokra, és ha nem akarsz bántalmazott lenni, akkor bántalmazó leszel és kész, mert más nem létezhet.
Csak félve és halkan mondom: élt valaki két évezrede, aki azt mondta, hogy ez így nem jó, és elkezdte megmutatni, hogyan lehet jó. Kinyírták. Persze, hiszen az édes, bántalmazás szülte adrenalint vonta volna el tőlük. Nem tudták volna istennek hinni magukat. Mert egy egykori bántalmazott mindig, minden körülmények között bizonyítani akarja magának, hogy aztán az Atya Úr Isten is őelőtte álljon haptákba.
A bántalmazottak meg metált hallgatnak, hogy úgy érezzék, valaki mégiscsak megértheti őket, vagy erőt nyerhetnek az elrabolt energiáik helyébe, vagy motorra pattannak, hogy pótolják a leszívott energiáikat, esetleg tündérmesék rabjaivá válnak, ahol elhitetik velük, hogy van jó, és győzhet is a végén, és jótett helyébe jót várhatnak. Hát, ez nem az a világ. Ld. még: Brothers In Arms blogom.
Azok pedig, akik hallgattak, talán egy kicsit, erre a kétezer éve élt emberre, vagy csak emlékeznek arra, milyen volt bántalmazottnak lenni, és nem akarják a háború törvényét tovább vinni, egyetlen reményük marad: hogy van valahol, ezen az életen túl egy olyan világ, ahol nem a Háború Törvénye uralkodik.
