Kísért a múlt.
Vadul kalimpálok a billentyűzeten. Feltett szándékom kiírni magamból, ami fáj. Emlékképek villannak fel: néha abbahagyom, elbambulok......
Vannak olyan emberek, akiket sosem felejtünk el. Beviharzanak az életünkbe, akarva akaratlanul megszeretjük őket, majd se szó, se beszéd kilépnek, hatalmas űrt hagyva maguk után. Olyan űrt, amit nehezen tölt be valaki... Valaki más. A hiányérzet szaggat, ordít, követel. Sajog a lélek az iránt a személy iránt, mint ahogy a drogos sóvárog az anyag után. A drogos pedig megy, tör-zúz, rabol, pénzt szerez és anyaghoz jut. Megnyugszik. De az űrt betölteni nem lehet, és sokszor egy egész életen át kísért az emlék. A mozdulatai, a szavai, a szokásai, meg amiket mondott.
A legkeservesebb időszak, mikor szembesülünk azzal, hogy aki volt, az már nincs. Mikor görcsösen szorítjuk a telefont, és várjuk, hogy megcsörrenjen, hívjon, vagy jöjjön egy sms... tőle. Vagy mikor ülünk a számítógép előtt, bámulunk a csetre, és várjuk hogy jelentkezzen. De nem jön. Nem azért, mert nem tud, hanem mert nem akar. Így döntött. És nekünk tudomásul kell vennünk.
Örökké gyűlölt esetek a lezáratlan akták. Mikor nem tudjuk miért történt úgy, ahogy történt. Csak beletörődünk, elfogadjuk, majd időnként elrágódunk rajta, meg az élet miértjein. Ilyenkor néha fent vagyunk hajnali kettőig, a múltban keresgélünk, szipogunk, és dühödten verjük a billentyűzetet abbéli szándékunkban, hogy nem szenvedünk, és kiírjuk magunkból, ami fáj...
Hogy ez segít-e? Néha talán igen.
Vadul kalimpálok a billentyűzeten. Feltett szándékom kiírni magamból, ami fáj. Emlékképek villannak fel: néha abbahagyom, elbambulok......
Vannak olyan emberek, akiket sosem felejtünk el. Beviharzanak az életünkbe, akarva akaratlanul megszeretjük őket, majd se szó, se beszéd kilépnek, hatalmas űrt hagyva maguk után. Olyan űrt, amit nehezen tölt be valaki... Valaki más. A hiányérzet szaggat, ordít, követel. Sajog a lélek az iránt a személy iránt, mint ahogy a drogos sóvárog az anyag után. A drogos pedig megy, tör-zúz, rabol, pénzt szerez és anyaghoz jut. Megnyugszik. De az űrt betölteni nem lehet, és sokszor egy egész életen át kísért az emlék. A mozdulatai, a szavai, a szokásai, meg amiket mondott.
A legkeservesebb időszak, mikor szembesülünk azzal, hogy aki volt, az már nincs. Mikor görcsösen szorítjuk a telefont, és várjuk, hogy megcsörrenjen, hívjon, vagy jöjjön egy sms... tőle. Vagy mikor ülünk a számítógép előtt, bámulunk a csetre, és várjuk hogy jelentkezzen. De nem jön. Nem azért, mert nem tud, hanem mert nem akar. Így döntött. És nekünk tudomásul kell vennünk.
Örökké gyűlölt esetek a lezáratlan akták. Mikor nem tudjuk miért történt úgy, ahogy történt. Csak beletörődünk, elfogadjuk, majd időnként elrágódunk rajta, meg az élet miértjein. Ilyenkor néha fent vagyunk hajnali kettőig, a múltban keresgélünk, szipogunk, és dühödten verjük a billentyűzetet abbéli szándékunkban, hogy nem szenvedünk, és kiírjuk magunkból, ami fáj...
Hogy ez segít-e? Néha talán igen.
