Miután kedden totálisan felbosszantottam magam azon, hogy 22 fokban kocsival indultam el Törökbálintra úgy, hogy mindössze egy cipőért mentem - ergo nem kellet bevásárolnom, gyereket hurcibálnom stb. - fogtam magam, és délután motorral indultam el a nőgyógyászhoz Dunakeszire. Az is megvan egy negyvenes oda-vissza, azért már érdemes előtolni a motort. Az már más kérdés, hogy milyen már a rendelőben kicsomagolni magam a motoros cuccból...
Már beöltözve indítottam a motort, mikor hívott az asszisztens, hogy a doktor úr még a műtőben van, úgyhogy menjek inkább két hét múlva.
Először kézenfekvőnek tűnt, hogy elszálljon az agyam, és elkezdjek törni-zúzni dühömben, de a második gondolatom az volt, hogy úgyis el kell mennem árúért Óbudára, hát akkor megyek oda motorral. Az is egy jó negyven kilométer.
Útközben - úgy fél úton - eszembe jutott, hogy viszont bögréket kell elhoznom, és arra nem biztos , hogy a motor (főleg nem a Harley) a legmegfelelőbb szállítási mód. Magától is irdatlanul rázkódik, de ha belemegyek egy kátyúba, ripityára töröm a csuprokat.
Szóval gondoltam egyet, és a Megyeri hídról nem balra, hanem jobbra fordultam, és úgy döntöttem, elmegyek Dobogókőre. Úgyis évtizedek óta hallgatom, hogy mindenki (mármint az ilyen kocamotorosok, mint amilyen én lettem az utóbbi időben) oda jár motorozni hétköznap délutánonként, én meg még sosem voltam így céltalanul ott.
(Na jó, egyszer, amikor a Honda Shadowm először összeállt, mentem vele oda egy kanyart. Akkor derült ki, hogy praktikus lenne rá egy első sárvédő is, mikor hazafelé elkapott az eső, ami sárvédő nélkül nem olyan vidám nyitott bukósisakban.
)
Tanulságos volt. Borzasztó szar a Dobogókőre vezető út, és nem olyan meleg már az aszfalt, mint nyáron. A fények is furák, sokkal alacsonyabban van a nap, és nagyon tud vakítani, mikor kibukkan a fák közül. Igazi kezdőnek éreztem magam, úgyhogy nyugodtan gurulgattam az előttem cammogó kocsik után, de azért így is szuper volt.
Felértem, kerestem egy WC-t, aztán csináltam egy képet (nem szelfit, és nem a WC-ben) aztán elindultam vissza.
Végül még a bögrékért is elugrottam, mert szerencsére az esőruhám a nyeregtáskában volt, és így jól ki tudtam támasztani őket, hogy ne rázkódjanak.
A vége 102 kilométer lett háztól-házig, és a lelkem is megnyugodott, hogy az utolsó meleg, napsütéses, őszi napokból azért még sikerült kanyarítanom egy szeletet.
Már beöltözve indítottam a motort, mikor hívott az asszisztens, hogy a doktor úr még a műtőben van, úgyhogy menjek inkább két hét múlva.
Először kézenfekvőnek tűnt, hogy elszálljon az agyam, és elkezdjek törni-zúzni dühömben, de a második gondolatom az volt, hogy úgyis el kell mennem árúért Óbudára, hát akkor megyek oda motorral. Az is egy jó negyven kilométer.
Útközben - úgy fél úton - eszembe jutott, hogy viszont bögréket kell elhoznom, és arra nem biztos , hogy a motor (főleg nem a Harley) a legmegfelelőbb szállítási mód. Magától is irdatlanul rázkódik, de ha belemegyek egy kátyúba, ripityára töröm a csuprokat.
Szóval gondoltam egyet, és a Megyeri hídról nem balra, hanem jobbra fordultam, és úgy döntöttem, elmegyek Dobogókőre. Úgyis évtizedek óta hallgatom, hogy mindenki (mármint az ilyen kocamotorosok, mint amilyen én lettem az utóbbi időben) oda jár motorozni hétköznap délutánonként, én meg még sosem voltam így céltalanul ott.
(Na jó, egyszer, amikor a Honda Shadowm először összeállt, mentem vele oda egy kanyart. Akkor derült ki, hogy praktikus lenne rá egy első sárvédő is, mikor hazafelé elkapott az eső, ami sárvédő nélkül nem olyan vidám nyitott bukósisakban.
)Tanulságos volt. Borzasztó szar a Dobogókőre vezető út, és nem olyan meleg már az aszfalt, mint nyáron. A fények is furák, sokkal alacsonyabban van a nap, és nagyon tud vakítani, mikor kibukkan a fák közül. Igazi kezdőnek éreztem magam, úgyhogy nyugodtan gurulgattam az előttem cammogó kocsik után, de azért így is szuper volt.
Felértem, kerestem egy WC-t, aztán csináltam egy képet (nem szelfit, és nem a WC-ben) aztán elindultam vissza.
Végül még a bögrékért is elugrottam, mert szerencsére az esőruhám a nyeregtáskában volt, és így jól ki tudtam támasztani őket, hogy ne rázkódjanak.
A vége 102 kilométer lett háztól-házig, és a lelkem is megnyugodott, hogy az utolsó meleg, napsütéses, őszi napokból azért még sikerült kanyarítanom egy szeletet.
