Ma voltunk horror 3D moziban, az első 5 perc után leoldott a bizti nálam, így aztán ott is hagytuk. Nekem sok amikor 3D-ben látok haldoklót, épp agyonütődő nőt, felkoncolt fickót kilógó belekkel jajgatni, stb... Na ja, nálam is van határ. És nem a látvány zavar, mert láttam már beleket meg egyéb más belsőséget, hanem a képből kiáradó szenvedés és fájdalom, a burkolt és burkolatlan pszichikai terror, az erőszak korlátlan materializálódása.
Ilyenkor késztetést érzek arra, hogy akár agyon is verjek valakit, hogy leálljon a folyamat. Mozi esetében ugyebár ez nem szükséges, elég ha kimegyünk a teremből. De az alkotóknak akármennyi melója is volt benne, azért kipróbáltatnám velük a haldoklós szenvedős szitukat, hogy tudja milyen, amikor valaki átérzi ezt a dolgot és egy ilyennek tolja az orra alá, hogy "nesze vazze, szórakozzál... - ez most a divat"!
Anno katasztrófafotós akartam lenni, még hittem abban, hogy ha megmutatom más szenvedését, attól majd jobban segítenek rajtuk.
Hát nem, rájöttem ez nem így működik.
Ez ma már iparág, a más szenvedéséből hasznot húznak, és ezen az a tény sem változtat, ha néha tényleg többen segítenek úgy, ha tudnak a szenvedésről. Egyre több és egyre vérmesebb szenvedéseket tálalnak elénk, híradókban, filmekben, szórakoztató 3D horror mozikban és ennek hatására a mindennapi életben szembejövő mikrodrámákkal szemben egyre érzéketlenebbek vagyunk. Így borul fel szép csöndben egy értékrend, és így születnek olyan családjogi törvények, hogy amíg vér nem folyik, a rendőr nem kenheti pofán gumibottal a rendszeresen részegen verekedő apukát. Gyakorlatilag a moziban és a családon belül egyaránt elfogadott az erőszak. Aztán amikor betörnek és kirabolnak, az elkövető kap majd fél év felfüggesztettet: a bíró gyakorlatilag jóváhagyta.
Már megint kiabálnak a szomszédban. A büdös bunkója, nem hagyja a mi nyugalmunkat békében, de senkinek nem jut eszébe, hogy lehet odabent valakinek segítségre lenne szüksége... és ha leállítanák az agresszort, akkor a mindennapi kiabálás is megszűnne. Manapság már csak a mi kis privát térfelünk az érdekes... kevés embernek jut eszébe kiszedni az elmebeteg szülő kezéből a ártatlanul gyepált kiskölköt. Az az ő gyereke, én nem szólok bele - kvázi azt mondja, felőlem meg is dögölhet. Ember az ilyen? Kereshetünk kibúvókat, hogy azért nem szólok bele mert...de amit megteszünk végül, az számít igazán, nem az amit mondunk. Hogy a kicsinek végül is nincs segítsége, vagy kibírja, vagy nem.
Szóval még gyakornok koromban kiküldtek a Tiszára, egy árvízhez fotózni. A kiskatonák jópofák voltak, csoportba összeálltak a töltésen ahol rámolták a homokzsákokat, jó hangulatuk volt, örültek, hogy nem a laktanyában punnyadnak, hanem végre valami hasznosat csinálnak.
Aztán mentem tovább, és az ártéren egy vályogháznál az egyik teherautóra épp akkor vezették fel a marhát, a másikra meg rakták fel a még éppen menthető bútorokat. A víz a küszöb előtt volt. Az autón láthatóan öreg és régi bútorok voltak, amolyan szeretett darabok, még egy nagy, faragott szekrényt is láttam, hasonlót, mint ami a Nagyimnak is volt.
A házat körberakták homokzsákokkal úgy derékig, de ahogy a víz aznap jött felfelé, egyértelmű volt, hogy itt úszni fog minden, menni kell.
A két kisöreg a kapuban állt. A víz csillogott a ház oldalán, és ahogy visszafordultak, ahogy nézték a vályogházat, látszott, az az ő egész életüknek a munkája. Egy szót sem szóltak, csak álltak a kapuban, nézték amit még otthagytak, az életüket. Tökéletes kompozíció volt, a fájdalom tökéletes fotója. Az áradás, a két öreg, elkeseredett arc és a víz, ahogy csillogott a ház oldalán. A kiskatonák, ahogy térdig állva a vízben rámoltak a háttérben.
A gép ott volt a kezemben, és nem tudtam lefotózni. Nem akartam. Úgy éreztem ez az ő privát életük, és belekotrok az egészbe. Ha ezt most lefotózom és hozzájárulok hogy az ő drámájuk közkincs legyen, még beléjük is taposok egy jó nagyot. Nesztek, így szenvedtek ti, rögzítem, hogy jól emlékezzetek rá, és a sebek sose gyógyuljanak be...legyen mivel feltépkedni később majd a hegeket. És ráadásul ne tegyek semmit? Csak nézzem és aztán pénzt csináljak belőle? Ez így korrekt?
A fejembe a mai napig ott van ez a kép, mert van ami elég, ha csak fejben marad meg.
Évek óta nem nézem meg a Worldpress Fotó kiállítást. Pont ezután az áradásos fotózás után a fényképész sulival eltereltek minket az aktuális évi sorozat kiállítására, hogy fejlődjön a képi kompozíciós érzékünk, lássuk a "nagyok" hogy csinálják ezt.
Az összes sajtófotó a szenvedésről szólt. Még a sportfotók is, a boxoló foga ahogy repül kifelé a szájából, a tornászlány lába ahogy kibicsaklik és eltorzul az arca a fájdalomtól, egy angolai közvetlen fejbelövés közben, ahogy loccsan a koponyája, és a kivégzője arcán kéjjes vigyor...
Ebből állna a világ? Ilyen, ezt kell néznie mindenkinek? Ez az életünk, kizárólag a nyomorgás és szenvedés? Ez lesz a huszadik századról az összes emlék? Egy komplett pokol? Nem akarom az életemet mások szenvedésének archiválásával tölteni, hogy közvetítője legyek a pokolnak, álljak felette és asszisztáljak hozzá, mert "ez a feladatom"? Ezt tegyem pénzzé, mert ez a munkám?
A világ nem ilyen, van szép pillanata is ezer, és a szép pillanatokat sokkal könnyebb tönkretenni, mint a rosszakat megjavítani.
Nem, belőlem nem lett katasztrófafotós.
Szokták mondani, hogy amíg gyerek az ember és a családja veszi körül, addig burokban van - és megvédik az ilyesmitől. Lehetne mindenkinek egy nagy burka, vigyázhatnánk akár egymásra is. De ez még nem megy, mert pénzt lehet belőle csinálni, és van akinek a pénz többet jelent a saját lelkénél. Néha úgy látom, hogy mindenkinek meg kell járnia a maga poklát, hogy utána tudja mikor és mitől jó neki.
Hogy kell az a burok, és a burok kiterjeszthető másokra is. Hogy a szenvedés megváltható egy odanyújtott kézzel.
Talán egyszer majd nem kell burok.
Ilyenkor késztetést érzek arra, hogy akár agyon is verjek valakit, hogy leálljon a folyamat. Mozi esetében ugyebár ez nem szükséges, elég ha kimegyünk a teremből. De az alkotóknak akármennyi melója is volt benne, azért kipróbáltatnám velük a haldoklós szenvedős szitukat, hogy tudja milyen, amikor valaki átérzi ezt a dolgot és egy ilyennek tolja az orra alá, hogy "nesze vazze, szórakozzál... - ez most a divat"!
Anno katasztrófafotós akartam lenni, még hittem abban, hogy ha megmutatom más szenvedését, attól majd jobban segítenek rajtuk.
Hát nem, rájöttem ez nem így működik.
Ez ma már iparág, a más szenvedéséből hasznot húznak, és ezen az a tény sem változtat, ha néha tényleg többen segítenek úgy, ha tudnak a szenvedésről. Egyre több és egyre vérmesebb szenvedéseket tálalnak elénk, híradókban, filmekben, szórakoztató 3D horror mozikban és ennek hatására a mindennapi életben szembejövő mikrodrámákkal szemben egyre érzéketlenebbek vagyunk. Így borul fel szép csöndben egy értékrend, és így születnek olyan családjogi törvények, hogy amíg vér nem folyik, a rendőr nem kenheti pofán gumibottal a rendszeresen részegen verekedő apukát. Gyakorlatilag a moziban és a családon belül egyaránt elfogadott az erőszak. Aztán amikor betörnek és kirabolnak, az elkövető kap majd fél év felfüggesztettet: a bíró gyakorlatilag jóváhagyta.
Már megint kiabálnak a szomszédban. A büdös bunkója, nem hagyja a mi nyugalmunkat békében, de senkinek nem jut eszébe, hogy lehet odabent valakinek segítségre lenne szüksége... és ha leállítanák az agresszort, akkor a mindennapi kiabálás is megszűnne. Manapság már csak a mi kis privát térfelünk az érdekes... kevés embernek jut eszébe kiszedni az elmebeteg szülő kezéből a ártatlanul gyepált kiskölköt. Az az ő gyereke, én nem szólok bele - kvázi azt mondja, felőlem meg is dögölhet. Ember az ilyen? Kereshetünk kibúvókat, hogy azért nem szólok bele mert...de amit megteszünk végül, az számít igazán, nem az amit mondunk. Hogy a kicsinek végül is nincs segítsége, vagy kibírja, vagy nem.
Szóval még gyakornok koromban kiküldtek a Tiszára, egy árvízhez fotózni. A kiskatonák jópofák voltak, csoportba összeálltak a töltésen ahol rámolták a homokzsákokat, jó hangulatuk volt, örültek, hogy nem a laktanyában punnyadnak, hanem végre valami hasznosat csinálnak.
Aztán mentem tovább, és az ártéren egy vályogháznál az egyik teherautóra épp akkor vezették fel a marhát, a másikra meg rakták fel a még éppen menthető bútorokat. A víz a küszöb előtt volt. Az autón láthatóan öreg és régi bútorok voltak, amolyan szeretett darabok, még egy nagy, faragott szekrényt is láttam, hasonlót, mint ami a Nagyimnak is volt.
A házat körberakták homokzsákokkal úgy derékig, de ahogy a víz aznap jött felfelé, egyértelmű volt, hogy itt úszni fog minden, menni kell.
A két kisöreg a kapuban állt. A víz csillogott a ház oldalán, és ahogy visszafordultak, ahogy nézték a vályogházat, látszott, az az ő egész életüknek a munkája. Egy szót sem szóltak, csak álltak a kapuban, nézték amit még otthagytak, az életüket. Tökéletes kompozíció volt, a fájdalom tökéletes fotója. Az áradás, a két öreg, elkeseredett arc és a víz, ahogy csillogott a ház oldalán. A kiskatonák, ahogy térdig állva a vízben rámoltak a háttérben.
A gép ott volt a kezemben, és nem tudtam lefotózni. Nem akartam. Úgy éreztem ez az ő privát életük, és belekotrok az egészbe. Ha ezt most lefotózom és hozzájárulok hogy az ő drámájuk közkincs legyen, még beléjük is taposok egy jó nagyot. Nesztek, így szenvedtek ti, rögzítem, hogy jól emlékezzetek rá, és a sebek sose gyógyuljanak be...legyen mivel feltépkedni később majd a hegeket. És ráadásul ne tegyek semmit? Csak nézzem és aztán pénzt csináljak belőle? Ez így korrekt?
A fejembe a mai napig ott van ez a kép, mert van ami elég, ha csak fejben marad meg.
Évek óta nem nézem meg a Worldpress Fotó kiállítást. Pont ezután az áradásos fotózás után a fényképész sulival eltereltek minket az aktuális évi sorozat kiállítására, hogy fejlődjön a képi kompozíciós érzékünk, lássuk a "nagyok" hogy csinálják ezt.
Az összes sajtófotó a szenvedésről szólt. Még a sportfotók is, a boxoló foga ahogy repül kifelé a szájából, a tornászlány lába ahogy kibicsaklik és eltorzul az arca a fájdalomtól, egy angolai közvetlen fejbelövés közben, ahogy loccsan a koponyája, és a kivégzője arcán kéjjes vigyor...
Ebből állna a világ? Ilyen, ezt kell néznie mindenkinek? Ez az életünk, kizárólag a nyomorgás és szenvedés? Ez lesz a huszadik századról az összes emlék? Egy komplett pokol? Nem akarom az életemet mások szenvedésének archiválásával tölteni, hogy közvetítője legyek a pokolnak, álljak felette és asszisztáljak hozzá, mert "ez a feladatom"? Ezt tegyem pénzzé, mert ez a munkám?
A világ nem ilyen, van szép pillanata is ezer, és a szép pillanatokat sokkal könnyebb tönkretenni, mint a rosszakat megjavítani.
Nem, belőlem nem lett katasztrófafotós.
Szokták mondani, hogy amíg gyerek az ember és a családja veszi körül, addig burokban van - és megvédik az ilyesmitől. Lehetne mindenkinek egy nagy burka, vigyázhatnánk akár egymásra is. De ez még nem megy, mert pénzt lehet belőle csinálni, és van akinek a pénz többet jelent a saját lelkénél. Néha úgy látom, hogy mindenkinek meg kell járnia a maga poklát, hogy utána tudja mikor és mitől jó neki.
Hogy kell az a burok, és a burok kiterjeszthető másokra is. Hogy a szenvedés megváltható egy odanyújtott kézzel.
Talán egyszer majd nem kell burok.
