Teljes extázisban telt a hétvége, ugyanis a szárcsák, akik a mi stégünk melletti nádast gondolták a legalkalmasabb helynek a családalapításra, hirtelen megszaporodtok. Ráadásul napról-napra egyre többen lettek.
Pénteken még csak 4 kis piros fejű fiókának örülhettünk. Lelkesen fotóztam őket, lestem, ahogy tepernek a kis lábaikkal a vízben, amúgy egyáltalán nem zavartatva magukat, hogy mi is ott vagyunk.
Szombat reggel a kislányom azzal ébresztett, hogy talált egy kismadarat, aki nem tud elrepülni. És valóban, az egyik kicsi valahogy kijött a partra, és nem találta az anyukáját, aki a Duna-ág másik partján volt éppen a többiekkel. Még szerencse, hogy mi előbb találtuk meg, mint a macskák. Visszatettem a vízbe, és boldogan néztük az egymásra találásukat. Ekkor már összesen 6 kis szárcsát számoltunk.
A hétvége folyamán többször elcsalinkázott ez a kis rebel... legalábbis jó volt azt gondolni, hogy mindig ugyanaz a kis fióka az, aki mindig ellenkezőleg megy, mint a többiek, vagy amikor az anyuka a tesóit eteti, ő dafke az apuka után úszik... szimpatikus kis szárcsa, na.
Vasárnap ismerősök jöttek át megnézni a szaporulatot. Miközben meséltük a sztorikat, az anyuka kijött a partra és lenyúlta a megmaradt csirkecsontot, hogy megetesse vele a hat éhes szájat - és persze magát is, mert enni alig volt ideje a három nap alatt.
Hiába, mindig mondom, hogy senki nem meséli el idejében, hogy mi vár az anyákra, ha egyszer gyerekeik lesznek... Ekkor már nyolc gyereke volt. Őszintén együtt éreztem vele.
Sajnos este haza kellett jönnünk, pedig szívesen néztem volna akár még egy hétig is, hogy cseperednek a kicsik. És most, hogy egy héttel később tettem fel ezt a képet, nagyon aggódom, mert kémeim azt jelentették, hogy nincsenek ott a szárcsák a stégünknél... remélem csak elköltöztek valami védettebb helyre és senkinek nincs semmi baja.
Mióta megnéztem ezt a filmet, ami épp a mi Duna-águnkról szól, nagyon aggódom miattuk.
Nézd meg te is, nem bánod meg!
(Kicsit megkésve, de azért észrevettem, hogy elfelejtettem posztolni erről a hétről.)
Pénteken még csak 4 kis piros fejű fiókának örülhettünk. Lelkesen fotóztam őket, lestem, ahogy tepernek a kis lábaikkal a vízben, amúgy egyáltalán nem zavartatva magukat, hogy mi is ott vagyunk.
Szombat reggel a kislányom azzal ébresztett, hogy talált egy kismadarat, aki nem tud elrepülni. És valóban, az egyik kicsi valahogy kijött a partra, és nem találta az anyukáját, aki a Duna-ág másik partján volt éppen a többiekkel. Még szerencse, hogy mi előbb találtuk meg, mint a macskák. Visszatettem a vízbe, és boldogan néztük az egymásra találásukat. Ekkor már összesen 6 kis szárcsát számoltunk.
A hétvége folyamán többször elcsalinkázott ez a kis rebel... legalábbis jó volt azt gondolni, hogy mindig ugyanaz a kis fióka az, aki mindig ellenkezőleg megy, mint a többiek, vagy amikor az anyuka a tesóit eteti, ő dafke az apuka után úszik... szimpatikus kis szárcsa, na.
Vasárnap ismerősök jöttek át megnézni a szaporulatot. Miközben meséltük a sztorikat, az anyuka kijött a partra és lenyúlta a megmaradt csirkecsontot, hogy megetesse vele a hat éhes szájat - és persze magát is, mert enni alig volt ideje a három nap alatt.
Hiába, mindig mondom, hogy senki nem meséli el idejében, hogy mi vár az anyákra, ha egyszer gyerekeik lesznek... Ekkor már nyolc gyereke volt. Őszintén együtt éreztem vele.
Sajnos este haza kellett jönnünk, pedig szívesen néztem volna akár még egy hétig is, hogy cseperednek a kicsik. És most, hogy egy héttel később tettem fel ezt a képet, nagyon aggódom, mert kémeim azt jelentették, hogy nincsenek ott a szárcsák a stégünknél... remélem csak elköltöztek valami védettebb helyre és senkinek nincs semmi baja.
Mióta megnéztem ezt a filmet, ami épp a mi Duna-águnkról szól, nagyon aggódom miattuk.
Nézd meg te is, nem bánod meg!
(Kicsit megkésve, de azért észrevettem, hogy elfelejtettem posztolni erről a hétről.)