Sziget beszámoló

Na, jó.. egye fene.. a kedvetekért.. (remélem, nincs karakterhatár)

Hát, figyelembe véve, hogy ez az iromány eredetileg cikk akart lenni, cikkszagú lesz, nem igazi birgéscikk. Szerettek azért így is, ugye?
Ha augusztus, akkor Sziget fesztivál, tudja ezt már minden rajongó évek óta. A rákészülés már tél végén megkezdődik, amikor beindul a Kívánsággép honlapjukon, és le lehet adni a voksot a kedvencekre, aztán jönnek a találgatások, a kedvezményes jegyvásárlás időszaka – de mikor is kezdődik igazán a fesztivál?
Az egykori Diáksziget mára monstre nemzetközi bulivá nőtte ki magát, így történhetett, hogy a fellépők is egyre nevesebbek, és a látogatók árja is csak dagad és dagad. Ugyanígy a jegy-és bérletkombinációk; idén például már a hivatalos nyitás előtti nap röpködtek a mínuszok: a már hagyományosnak számító nulladik előtt mínusz egyedik, meg néhány korábbi beköltözős napot is rendeztek. Most akkor ez lehúzás, vagy korrekt ajánlat? (megoldás: képzeld magad abba a helyzetbe, hogy budapesti vagy, ezért hazamenős jegyet vettél a hétre, hisz ágyban, zuhanyzás után szeretsz aludni. És a nulladik napon tudod meg, hogy a Maiden koncertre nem érvényes a jegyed.)

-1: Magyar dalok tonnaszám
Ha hinni lehet a legendáriumoknak és a hivatalos honlapnak, ebben szerepet játszott az egyik főváros környéki kereskedelmi rádió, is, így kívánva bemutatni azokat a zenéket, amiket – szerintük – kizárólag náluk lehetett hallgatni, és amúgy is feledésbe mentek már. A Sziget fesztivál oldala azonban inkább már az elmúlt évek legsikeresebb magyar zenéit hirdeti, melyből „minden korosztálynak jutott egy-két saját dal, amelybe álmunkból felébredve, bármelyik taktusnál be tudnak szállni.” Elárulom: a nagyobb látogatottság érdekében nem nagyon szerencsétlenkedtek rétegzenékkel, felvonultattak egy-két Sziámi meg Csík zenekar számot, meg Quimbyt, bár az már túl nagy réteg ahhoz, hogy igazi underground legyen
A fellépők nosztalgia-jellege persze maga után vonta, az idősebb közönség megjelenését, akik pedig magukkal vonták fiatalabb kiadásukat, így számtalan generáció üvöltötte együtt, hogy Petróleum-lááámpa, meg Minél inkább havazik-zik-zik, egyszóval igazi „Ismerjük meg szüleinket” jellegű családi program kerekedett pokrócokkal, táskából előbukkanó szendvicsekkel, pelenkás, viccesen ugráló kisgyerekekkel és mosolygós nagymamákkal – ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Ki elől ugrált, ki a kivetítők elé telepedett, akárha tévét nézne otthon – egy ötvenes hölgy ki is kérte magának, hogy előtte a fiatalok (konkrétabban én) a békés ücsörgés helyett pofátlan módon táncikáltak, így takarva a kilátást.
Mellesleg magamtól sosem toltam volna ki az orczám, vér szerinti jóanyámmal jelentem meg, aki most sem vett meteort (cirka hét éve ígérgeti minden Szigeten, és csakazért is ki fogom rugdosni belőle) viszont lett ennek következménye.
Két perccel éjfél előtt
A következő nap már a Maiden jegyében telt (azaz nekem még egy állásinterjú is beficcent, amit jól átszerveztem, majd úgy szondáztattak, mintha PR-menedzsert keresnének, holott recepciósnak jelentkeztem, aztán kiderült, hogy túl temperamentumos vagyok, úh nem is kellek), úgyhogy belépés után belefutottam Ronjáékba, akik nélkülem még egy sátrat sem tudnak felállítani. Aztán elmentünk sétálgatni, és majdnem vettem csodaszép estélyi ruhát ezer forintért, de kicsi volt a mellemre (az én mellemre. Az ÉN mellemre! Ezt mekkorákra tervezték???) és szembejött egy régi ismerősünk, üdvözöljük újra körünkben Kamcsatkát! Jelentősen megnőtt, a vedlés során egészen új színbe is bújt, ráadásul teljesen megpunkult: még több sört iszik, mint eddig, és tarajat növesztett, oda kell rá majd figyelnem. Szerencsére alig kilencszáz hufot kértek el, mint váltságdíjat, és régi barátun már segített is kezdő fiatal rockbanda demólemezét ötszázról nulla forintra alkudni. Aztán felszedtük a társaság valamennyi hiányzó és bimbózó tagját, és végre-valahára elindultunk a Nagyszínpad felé.
A fél tízre meghirdetett koncert előtt három órával már hatalmas tömeg tolongott a Nagyszínpad előtt „Maiden! Maiden!”-t üvöltözve, kiszáradt torkukat a sörért küldött haverokkal öblögettették. Kellett is az utánpótlás, hiszen a bemelegítés – szubjektív vélemény szerint – csak a tűző Napnak köszönhetően volt forró. Lauren Harrisről (igen, ő valóban Steve Harris lánya, aki viszont a Maiden híres basszusgitárosa) már napok óta vitáztak, hogy akkor ő most fantasztikus rockénekes(nő), vagy egy átlagos hanggal megáldott lány a zenei világban befolyásos apával, és a közönség megosztottsága a rövidke koncert után sem változott. Az első sorok lelkesen tomboltak, és sokan közülük biztos rajongóvá váltak, hátrébb viszont elég nagy számban ültek kritikusok (például én), akik egészen konkrétan macskanyervogásnak aposztrofálták a hölgy teljesítményét, és leglelkesebben akkor tapsoltak, amikor elhagyta a színpadot.
Visszaszámlálás, örömujjongás: a fél tizes kezdés helyett a Szigeten már kilenc órára ígérték a Vasszüzeket. Fényképezkedés a kivetítővel, helyfoglalás, erős pogók az első sorokért, megkezdődött a beállás (nem csak alkoholügyileg) majd az intro a halálba menetelő katonákkal, és a hihetetlen érzés: tényleg itt vannak, tényleg látni fogjuk eredetiben és élőben az Iron Maident! Hozzátenném, hogy bal oldalt az első sorban foglaltunk helyet, még a koncert előtt nem sokkal, de meglehetősen útban voltak az erősítők, így átverekedtük magunkat középmagasságba, valahova az ötödik sor környékére.
És az együttes beváltotta a hozzá fűzött reményeket: én, aki azért nem ismerem az összesz számukat, simán jól éreztem magam, és kevés ismeretlent hallottam, a látvány pedig felülmúlt számtalan elképzelést. Nem csak a nagyon-szor-iszonyatosan nagy képek a háttérben – a grafikushoz szívesen járnék órákra – hanem a másodpercre pontosan megkomponált piro-trükkök, és természetesen a kettő-négy-hat méteres integető, táncoló Minótaurusz, Eddie, a kabalakedvenc borg(?)ként, múmiaként és szfinxként – kitettek magukért, no.
Nem csak a zenekar és a hozzájuk tartozó staff alakított azonban hatalmasat, a közönség sem feledkezett meg az illemről; túl a lelkes tapsoláson, üvöltésen, tomboláson és az imádat száz egyéb módjának kifejezésén Bruce Dickinson augusztus hetedikei, ötvenedik születésnapjáról sem feledkeztek meg, a torkokból felzengett a Happy Birthday – ő pedig fülig érő szájjal, s meghatva közölte, hogy ezen a héten negyedszer köszönti fel közönség. Meg is érdemelte, hiszen szigorú felügyelet mellett, de egy fél szám erejéig a leglelkesebb fanatikusok egy színpadra kerülhettek a rajongottakkal, és a jobb oldalon rázhatták a sörényt a Heaven can’t wait című számra.
Jövőre is beírjuk őket a kívánsággépbe.

​

És bármennyire is bele akartam venni az irományba Stormot, annyira szép kerek lett a vége, és nekem annyira nehéz mindig végét írni, hogy nem tehetek mást, mint futólag beszúrom: öt kerek egész percet találkoztam vele, ezáltal a fórumról személyesen is megismert tagok száma háromra nőtt. ​

Kedves Storm! Ha legközelebb szervesebben akarsz belekerülni a birgeblogba, mint főbb szereplő, ahhoz legalább fél órát kell a jelenlétemben tölteni ​