"Balatoni" túra 2. rész

Szóval a cím picit félrevezető, mert utunk harmadik napján nem a Balaton környékén folytattuk utunkat, hanem Szalkszentmártonba tartottunk, ahol is már vártak minket a haverok. Ők négy napra mentek, mi csak a két utolsóra – így sikerült a “nyaralás”. Továbbra is nagyon ügyik voltunk, Enying felé iramodtunk, gyönyörű egyenes utakon, forgalom csak mutatóba volt, szóval továbbra is a motorok és saját bátorságunk határait feszegettük, családomnak innen üzenem, hogy csak ésszel csináltunk, és egyszer sem léptük át a <del>120</del> 90 kmperórás álomhatárt. Már csak azért is ezt az útvonalat választottuk, mert birge jónéhányszor megtette már a Balaton-Újváros távot, szóval nagyjából rémlett neki az útvonal. Mielőtt az olvasóközönség felháborodna: nem csak a memóriámra hagyatkoztunk, táblák is voltak, minden kereszteződésnél.

Egy kivétellel. Naná, hogy ott kanyarodtunk a rossz irányba!

Szóval motoroztunk, na. Lépten-nyomon elővettem legcsábosabbik mosolyomat, bár a bukósisak és az általa okozott hörcsögpofi-effektus ilyenkor sokat tud rontani a szexepilemen, de végül csak találtunk valakit, aki útbaigaított, így hátulról, mint a fodrász, pontosabban Dunaföldvár felől közelítettük meg a várost. Amikor már éreztük a Vasmű illatát, nemtávirat előzékenyen előreengedett, mondván hogy én innen jobban ismerem a járást, hát ez megint nem tűnt jó ötletnek, mert valami elkerülő úton voltunk, és marhára fogalmam sem volt, hol lehetünk, de végül csak megtaláltam a körforgalmat, és elnavigáltam a Sarki kocsmáig, melynek fontos története a lábjegyzetben olvasható.*

Természetesen itt muszáj volt leülni egy <del>sörre</del> kólára, és búslakodni, hogy milyen üres a város, a Sarki teraszán csak mi ültünk. (a történet augusztusban játszódik, ne feledjük.) Nemtávirat intézett néhány fontos telefonügyi telefont, én meg elbandukoltam a fősuli A épületébe csodálkozni egy picit, hogy mi minden történt itt – és mennyire nem változott semmi Mintha csak tegnap diplomáztam volna.

Egy kedves pár útbaigazítása alapján továbbindultunk a szemközti Szalkszentmárton irányába, ám valahol valamit félreértettünk, vay csak nem figyeltünk rendesen, de ott kerengtünk a körforgalomban, és fogalmunk sem volt, merre tovább. Szerencsére megint akadt segítő, ezúttal az autópályakarbantartó bácsi képében, aki nagy sárga furgonba pakolta vissza épp a cuccait. Végignézett a motorokon, majd azt mondta:
-Hát, ha nem mentek túl gyorsan, én is arra megyek, szívesen felvezetlek titeket.
No, több sem kellett, felpattantunk a vasakra és követtük a bácsi, aki nem ment túl gyorsan, mint ahogy azt igérte: nemtávirat 130-al tépett utána, én 110 fölé nem mertem menni, mert olyan oldalszél volt a hídon és utána, hogy folyamatosan balra döntöttem, hogy egyenesben maradjak. Nemtávirat meg is ijedt, mert a tükörben csak a motoromat látta, a sofőrt (azaz engem nem). Naná, hiszen ráhasaltam a tankra, és próbáltam bebújni a miniplexim mögé, több-kevesebb sikerrel

A sztori majdnem véget is érne itt, ha Szalkszentmártonban emberek laknának. De nem lakik ott senki. Augusztus huszadika volt, falusi búcsú vagy mi, és akárkit kérdeztünk, hogy merre van a kemping, mindenki nagy kerek szemekkel nézett, hogy őőőőő nem itt lakik. Végső kétségbeesésünkben felhívtuk a haveri társaságot, és ők küldték a felmentő csapatot, akik – immár normális tempóban – elkísértek a kempingig

Az este folyamáról ne essen szó, hiszen az pont olyan uuuunalmasan zajlott, mint az ilyen bulik általában, bár bizonyítékom van rá, hogy túl sokat nem ittunk: szürkületkor elnézve a csillagokat nagyon jó ötletnek tűnt a szabad ég alatt aludni, sátor nélkül, de a tábortűz kihunyta után ez már annyira nem volt vicces. Szóval az éjszakát nagyrészt fázással töltöttük.

Másnap meg már semmi izgis nem történt, mert a Buvadkert túrán már bejáratott útvonalon simán hazagurultunk – eltévedés nélkül

Cirka 400 kmt nyomtunk le a négy nap alatt, ami lehet, hogy sokaknak kevés, de nekünk sok volt Mondjuk úgy, ez itt a nagy lépés, ami nekünk, miközben kis lépés másoknak.

Én már csak egy dolgot nem értek: a KRESZ-táblákat. Megy, mendegél az ember egy teljesen egyenes úton, egyszer csak kitáblázzák, hogy veszélyes útkanyarulat, az ember kétségbeesetten lefékez, hogy úristen, és az út tovább folytatódik egyenesben.
Ennél már csak az a jobb, amikor megyek a kátyús úton, vagy hát inkább az utas kátyún, és egyszer csak kitáblázzák, hogy jön a vacak út. Ilyenkor megszorítom a kormányt, rebegek egy imát és elgondolkodom azon, hogy nem kéne-e inkább mégis endurót venni, aztán persze pont ugyanolyan minden, mint az előtte lévő két kilométeren.

*A Sarki egy nevezetes kocsma Dunaújvárosban, rendelkezik egy kényelmes utcai kiülős résszel, ezért igen népszerű – mindig ül ott valaki. Négy évig nem tudtunk időt szakítani rá, hogy elücsörögjünk egy délelőttöt, így a Sarki számunkra mindig is csupán egy legenda marad