Pécs és a balástyai tanyák

Elkavirnyáltunk az esőben először Pécsig, szép lett volna az út, ha nem esik. A hegyen át töjó út van. Persze megint elkavirnyáltam: az Aranycipó nevű leülős pékségben volt a randi. Mint kiderült az aranycipóból van 10 is akár Pécsen, a GPS meg a legközelebbinél lerakott minket. Úgy volt, hogy a Timivel tekergünk majd egyet, de aztán ahogy szakadt az eső, kellemes hármas kávézássá fajult a dolog. Amíg vártunk rá, kihámoztuk magunkat az esőruhából, megreggeliztünk és kielemeztük a párhuzamokat Tagamával a sorsainkban. Fura ám az, hogy van aki nem meri bevállalni a jót, mert nincs elég bátorsága boldognak lenni. Megvan az: már ismerjük a rosszat, azt már tudjuk kezelni, ezért nem vállalom a jobbal járó kockázatot, hogy ha elvesztem, az jobban is fájhat? Érdekes ez az érzelmi matek, távol áll a racionalitástól, hogy összességében a bátorsággal többet nyersz, mint a tétlenséggel... Ha meg se próbálsz valamit még annyi esélyed se van, hogy sikerülhessen...
Timi is betoppant, ő éppen verbuvál össze egy motoros csapatot, jó helyre került Motorozz ésszel, remélem a csapatban motorozás jól fog nekik menni. Jó volt megint belekukkantani egy másik világba, ahogy tervezget, navigál az élet tengerén valaki. Jó volt egy kicsit látni az ő szemével is, az ő életével, az ő szűrőivel.
Klassz dolog világgá menni, rájöttem. Nem a világ nyílik ki, hanem az agyad. De tényleg, jó dolog az életre más szemeivel is ránézni. Tovább indultunk, persze esett tovább...

A balástyai tanyáknak egyébként több neve is van, de így kell beírni a gps-be. A GPS telefon az utolsó kanyarok előtt merült le persze, így volt minden, hogy megtaláljuk Szonjáékat: tanyákra behajtás az ottlakók előóbégatásával (volt ahol nem jöttek elő, na ott volt csengő is), útonállás : te ott állj meg én itt, és tuti meg kell állnia hogy megkérdezzük merre laknak. Az öreg a teherautóban azt mondta nem tudja, de az öregasszony persze elküldött volna minket a falun túlra 10 km-rel odébb, mert szerinte tuti ott laknak. Már kezdtem neki hinni, aztán mondott valami "a hindu templomnál menjünk jobbra" akkor gyanússá vált, hogy Indiáig csak nem mennék, tuti hogy ez a láncfűrészes lány olyan messze nem lakik... Nagyon nem tudták a környéken, hogy a fafaragó lány, a láncfűrészes Katona Szonja merre lakik, pedig a tanyavilágban nagyon tudják ki merre lakik. Aztán kiderült másfél-két éve költöztek oda, meg hát ugye nem a kocsmában kérdezősködtünk, mert ott is tudják, meg ugye a faluban a kocsma az infoszerver.
Végül felciheltem a telefont, hogy felhívjuk a Szonját, és közben nyilvánvalóvá vált, hogy a szivargyújtó töltőben lehet valahol a bug, azért nem tölti normálisan a telefont. Hol ad áramot, hol nem, valami kontakthiba lehet a rendszerben. Tagama GPS-ével azért nem jutottunk előrébb mert annak meg valami rögzitő alkatrésze hiányzott, csak az maradt ott. Aztán sikerült elérni a Szonját telón némi szivargyújtó töltő bütykölgetésel, ő meg próbálta elmagyarázni hogy merre laknak, én meg visszakérdezgettem hogy tájoljak (szatmári kacsák rulez!), mivel már a környék EU támogatott mezőgazdasági csatornarendszereit is megismertük- azt meg még ő nem. Végül az lett a tuti, hogy Szonja párja kijött elénk a kacsásokhoz, és benavigált minket hozzájuk.
Szonjáék tüneményes pár. Ők is azok a fajták, akikre ránézve visszajön az életkedved, hogy némá, van akinek jól működik, lehet ezt szépen csinálni. Egyébként teljesen másként csinálják, tökre nem a tradicionális módon, de hát ha nekik ez vált be, kinek mi köze hozzá. Szonja láthatóan a materiálisabb, alkotó, aki megfogja a metrócsempét is és konyhát burkol vele, akár két húsleves meg egy elefánt kifaragása között, a Szundi meg a lelki bázis jobban, aki kertészkedik, a boron agyal, hogy milyet hozzon, személyre szabva mindkettőnknek (Úristen, létezik ilyen férfiben), és csak a műhely határáig söpröget.
Egyébként tök állat dolgokat csinál a Szonja. Régebben kandallózott, most fafarag, motort tankokat fest, abszolute alkotó lélek, és most új tervei is vannak, szerintem simán megcsinálja, elég talpraesett hozzá. Kicsit a bor beütött, így elkezdtem Szonja konyháját átrendezni, hogy több helye legyen, de aztán ügyesen elterelgetett tárlatvezetésre, nem okoztam nagy kavarodást remélem. Sajnos nem tudtam a pizza összerakása közben a Szonját meggyőzni, hogy a kolbász és a szalonna, ami rákerülne az borzalmas, (megkóstoltam) így kénytelen voltam osztozni a többiekkel.... Megint ilyen jóféle háztáji szajrét hoztak, de hát szocializálódni kell, és meg köll osztani a többivel...
Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, miközben a tűzhelyen lógtam.. jóféle kis ablakos vastűzhely. Reggel vissza kellett induljak Bp-re, mert vissza tudtak csalni egy olyan összeggel ami padlófűtéssé vagy teraszablakká fog változni....
A kutyák persze lebuktattak, felcsaholták a házigazdákat. Kettesben álltak a teraszon, szépen. Mindketten máshol erősek és egymást máshol egészítik ki. De szépen összetartoznak. Teljesen másként működnek, de kinek mi köze is hozzá, ha nekik jó. Vannak ezek a büdös nyomorék társadalmi szerepek, hogy hogyan kell viselkednie egy nőnek, meg hogyan egy férfinak, hogyan egy anyának, hogyan egy gyereknek, kinek miket kell tennie és nem tennie. De hát ha nő létedre láncfűrésszel esik jól faragni, és az másnak jó, mert kell neki a szobor, örömét leli benne hát miért is ne?
Szonjánál olvastam valahol: ott van minden a a fában, csak le kell faragni róla a felesleget. A felesleg az életünkben: a társadalmi elvárások: amit senki se vár el tőlünk, csak gondoljuk, hogy hogyan lenne az úgy tökéletes, egyébként meg a kutyát se érdekli. Mert nem ő él velünk, mert nem ő szenved ha az egyébként nem esik jól, vagy fájó hiány keletkezik, vagy felesleges teher.
Csak le kell faragni a felesleget...
Köszönöm Szonja és Szundi, csodaszép az életetek.