Mese - belső utazások

Úgy látom divat itt blogot írni. Én is megpróbálkozom vele. Egy kicsit máshogy!
Szeretek írni. Verseket, novellákat. És van folyamatban egy mesém. Figyelem! Ez lelki mese! Ha sikere lesz, lesz folytatás is.

<meta http-equiv="CONTENT-TYPE" content="text/html; charset=utf-8"> <title></title> <meta name="GENERATOR" content="OpenOffice.org 3.1 (Linux)"> <style type="text/css"> <!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } --> </style> Mese


1. kaland


Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy elátkozott hercegnő. A hercegnő kiskorában cserfes volt, vidám, és sokat nevetett. Ám ez szúrta a gonosz varázsló szemét, ezért elátkozta. Lelkét üveggolyóvá változtatta, összetörte, és a darabokat szétszórta a világban. Onnantól a hercegkisasszony nem nevetett többé, csendes lett, szomorúan kutatta a lelkét. Összepakolta hát motyóját, és útnak indult.
Hosszú – hosszú éveken át kutatott, ám csak egész apró üvegport talált. Pillanatokra tudott neki örülni, de hol van ez az egésztől? Vágyott a kicsi lányra, aki valaha volt.
Útja során egyszer egy gyönyörű faluba ért. Látta, hogy minden ember boldog, mindenkinek, minden körülmények között mosoly ül az arcán. Még a gyerekek is mindig vidámak voltak, ha elestek is, felpattantak, és nevetve tovább játszottak. „Egy gondmentes hely! - ábrándozott a hercegkisasszony – Itt megpihenek kicsit, hátha rám is ragad valami a boldogságukból...” Nekilátott szállást keresni éjszakára, ám a vendégfogadósok mind elküldték, mondván tele a hely. Pedig ő egy vendéget sem látott. Végül a falu szélén egy nénike megszánta, és behívta a házába.

• Köszönöm, hogy szállást ad nekem.
• Nincs mit köszönnöd.
• Mondja néném, a fogadósok miért küldtek el? Azt mondják teli vannak, pedig én egy vendéget sem láttam sehol!
• Mert féltek.
• Féltek? Mitől?
• Attól, hogy nem mosolyogsz.
• Nem értem.
• Mosolyogni kell. De erről, most elég ennyi, gyere, vacsorázz meg velem, és ha kíváncsi vagy, sötétedés után elmesélhetem a történetet.

Ezzel a nénike friss kenyeret, tejet, zsírt és paradicsomot tett az asztalra, gyújtott egy gyertyát. Szótlanul falatoztak. A hercegkisasszony kíváncsi volt, de akárhányszor szólni akart, az anyó csendre intette.
Mikor végre besötétedett, az öregasszony elfújta a gyertyát.

• Na, gyermekem. Szeretnéd hallani ennek a mosolygós birodalomnak a történetét?
• Persze! Még sosem jártam ilyen helyen!
• Tudod, régen ez is olyan hely volt, mint bármelyik másik. Az emberek néha sírtak, néha nevettek, néha panaszkodtak, néha dühösek voltak. Aztán a király meghalt, és a fia vette át a hatalmat. Őt nem érdekelte semmi, csak saját maga. Megunta a panaszokat, fülét bántotta a sírás. Rendeletet hozott, hogy innentől mindenkinek boldognak kell lenni. Aki nem mosolyog, azt kivégeztetik. Eleinte nehéz volt, sok fő hullott porba pár pillanatnyi mosolyszünet miatt. Aztán az emberek szépen megszokták. Mindenki mosolyog.
• De ez hazugság, nem?
• Ahogy vesszük. Talán az, talán nem. Ki tudja...
• Úgy tesznek, mintha minden rendben volna.
• Csöndesebben te lány! Ha valaki meghallja, téged is visznek a vesztőhelyre. Velem együtt.
• Sajnálom. De ez akkor sem tetszik. Állandó boldogság nincs, akkor sem, ha azt hazudjuk. Hiába mutatjuk kifele azt, hogy minden szép és jó, ha belül tudjuk, hogy ez csak álca. Semmi sincs rendben. Nem normális a társadalom azon elvárása, hogy elrejtsük bajainkat, érzéseinket, legyenek azok akár jók, akár rosszak. Elég a színházból. Reggel elmegyek, és soha többé nem fogok színészkedni, akkor se, ha ez pár embert majd sért, bánt. Felvállalom magam.

Ekkor a hercegkisasszony szúrást érzett a szíve táján, és tudta, visszakapta a lelke egy darabját.