Mese a magányos fáról

Írta Vidék a Elmélkedések blogban. Megtekintés: 1459

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magocska. Hogy, hogy nem, egyszercsak a földbe került. Jó dús volt az a föld, éppen annyira nedves, és annyira meleg, amennyire kell. A magocska jól érezte magát. Nőtt, növekedett, és néha még álmodott is. Furák voltak azok az álmok. Egyszer azt álmodta, hogy hatalmas, mindenki feje felett átlát, és akkora a hatalma, hogy senki nem áll meg a közelében. Szúrós tűlevelekről álmodott, és alatta senki sem maradt meg. Magányos volt, de hatalmas és erős. Aztán egyszercsak szél támadt álmában. Egyre erősebb és erősebb, és az óriás érezte, hogy nem tudja magát tovább tartani, és hatalmas robajjal ledőlt. Sok mindenkit vitt magával, de ígéretet is hozott: picike magoncok bújtak ki halott teste árnyékából, és nőttek, nőttek, ő pedig halálával táplálta őket.

Máskor meg azt álmodta, hogy szorosan, sokadmagával tör az ég felé. Magasra, magasra, hogy jusson neki az éltető fényből. Aztán félelmetes zajt hallott. Olyan volt, mintha sok apró törpe iszonyú gyorsan ütögetne valamit apró kalapácsokkal. Furcsa szagot érzett. Aztán belé mart a fájdalom. Társai egymás után dőltek ki mellőle, de a szabad fénynek nem örülhetett már: dőlt a többiek után, le a földre. Megfosztották ágaitól, aztán zötykölődött, majd éles dolgok vágták a testét. A legnagyobb darab újabb zötykölődés után a levegőbe emelkedett, még pár fájdalom, aztán társaival együtt valamiféle alakzatban állt, és nemsoká nehéz sötétség telepedett rá. Hangokat hallott, vagy inkább érzett: boldogan visítozó kicsi lények (gyerekek?) hangja töltötte be a lelkét, és érezte a nagyobb lények boldog megnyugvását: végre saját tető van a fejük felett, és érezte a hálát, ami felé árad. De ezekből az álmokból mindig felébredt, és felmerült benne az egyedüllét érzése.

Kíváncsi volt. Kidugta kis hajtását a föld fölé, és körülnézett. Szép napsütés és kellemes meleg volt odafönt. Nőtt is, ahogy csak bírt. Jól érezte magát. De nem volt egyedül. Sokféle mag hajtása növekedett körülötte, és elkezdték ellepni. Félt. Félt, hogy nem jut több fényhez, és itt sorvad el, mielőtt még valamelyik álma valóra válhatna. Ekkor történt valami, amire nem számított. Óvatos kezek kiszakították abból a földből, ahol addig olyan jól érezte magát. Kicsit fájt is neki, de meg se szólalt. Ugyanezek a kezek puha, de soványabb földbe ültették, gyökérkéihez nyomkodták a földet, és alaposan megöntözték. Fájt ugyan neki, de hamarosan jobban érezte magát.

De nem sokáig örülhetett: megint pimasz más növények kezdték eltakarni előle a fényt. Már majdnem elhagyta a remény, amikor az ismert gondos kezek kitépték mellőle a többi növényt, a távolabb levők föld fölötti részét meg valami büdös, törpe-kalapálós rettenettel vágták le. Visszaemlékezett az álmára, és megijedt: vajon neki is ez lesz a sorsa? Levágják a fejét, és Isten tudja csak, képes lesz-e életben maradni?

Végül nem bántották. Nőtt, ahogy tudott. Kellett is, mert a szomszédai is nőttek, akik ugyanolyannak látszottak, mint ő. Formára is, korra is. Próbált velük beszélgetni, de nem talált témát. Időnként jött az a lény, megint jött a büdös és az a fura zaj, és akkor egy kicsit több volt mindig a fény. Már nem is félt annyira, mint régen. Csak egyvalamitől. Ott zümmögött körülötte valami, egy lény, és megszúrta. Nagyon fájt neki a seb. Hosszan. Mintha mozgott is volna benne valami. De akkor megint jött az az ismerős lény, és levágta azt az ágacskát, ami annyira fájt, és annyira aggasztotta.

A többiekkel már majdnem összeértek. Sokat töprengett azon, hogy lesz majd elég helyük, de le kellett nőnie őket, ha életben akart maradni. És akkor, egy hideg napon megtörtént. Idegen hangokat hallott. Mint az álmában: jött egy törpekalapálós hang, a büdös, és beléhasított a fájdalom. Élesen, és érezte, hogy ledöntik. Csak az álmában sokkal magasabb volt, mint most… Félt. Nagyon. Mi lesz most vele?

Idegen hangokat hallott. Zötykölődés, még levágtak róla néhány alsó ágat, és fájdalmasan faragták azt a részt, ahol levágták törzsét a gyökereiről. Nagyon fájt neki, érezte, hogy meg fog halni a gyökerei nélkül. Nem tudta, miért tették ezt vele. Beállították valahova. Álmában már látott egy ehhez hasonló helyet, csak akkor fentről. Most egy iszonyú meleg helyre állították, nem a gyökerein állt, de mégsem dőlt el. Nagyon rosszul érezte magát. Két lény állt mellette, és valamin veszekedtek, vagy valami ilyesmi. Hogy vehetted éppen attól az embertől, aki úgy átmeszelt annak idején, hogy adhattál ennyi pénzt (micsodát?) érte, jobb lett volna, ha nem is hozol, hoztam volna inkább én. Formás kis fa, de akkoris. Dühös volt magában a fiatalabb lény, valahogy meghallotta, megérezte a gondolatait. Átkozódott, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy ő hozott fát, ha nem hoz az öreg, akkor nem is lesz, aztán ríhatnak felőle a gyerekek, ahogy akarnak. Ez még jobban fájt a fának, mint az, hogy kivágták. Micsoda kegyetlenség! Igaz, átfutott a gondolatain, hogy az álmában ő sem bánt jobban a saját magoncaival, akik az ő magjaiból keltek, de végül halálával mégiscsak teret adott nekik az álmában, és táplálta őket élettelen testével. Aztán más gondolatokat érzett meg. Suttogtak körülötte, majd egyszercsak bejött a szobába két apró, visongó apró lény. Ugráltak, visítottak. A fa érezte, hogy örömükben. Vidáman kiáltoztak, a nagyobb lények hiába csitítgatták őket. A fa érezte, hogy boldogok, de valahogy a nagyobb lényeknek nem volt olyan felhőtlen ez a boldogság, mint a kicsiknek. Mindenféle dolgokat aggattak fáradó ágaira, amik olyan furcsán csillogtak, mint a téli napsugár. Aztán kimentek. Eltelt egy éjszaka, és a fa nem értette, miért hagyták egyedül. Remélte, nem ő rontott el valamit.

Reggel sejtelmes susogásra ébredt. Még mindig nem voltak körülötte a társai, és nem voltak meg a gyökerei, hiába remélte, hogy csak álmodta az egész borzalmat. Valamiket pakolt alá a két nagyobb lény. Aztán hamarosan ismét jöttek mind, a visongó kis lények, vidáman pakolták ki alóla azt a sok dolgot, valami susogott, tépődött, és megtelt boldogsággal a hely. A kicsik simogatták az ágait, olyan hihetetlen és őszinte szeretet áradt a fa felé, hogy úgy érezte, talán mégis életben tudna maradni, legalább egy kis ideig, ettől a szeretettől.

Teltek, múltak a napok. A lények egyre ritkábban jöttek arra a helyre, ahová állították, és ő egyre rosszabbul volt. Már potyogtak róla a tűlevelek. A kis lények még néha ránéztek és megcsodálták, különösen az a nagyon kicsike, a legkisebb lény, az örült neki nagyon. Mégis egyre rosszabbul lett. Már nem jöttek be hozzá, amikor bent voltak, rá se néztek. Már tudta, mi az az érzés, ami korábban is rátört. Nagyon magányosnak érezte magát. Könnyek helyett tűleveleket hullajtott. Aztán nemsokára bejöttek a nagyobb lények, és a rá aggatott dolgokat levették róla. A legnagyobb termetű, aki olyan dühös volt pár napja, összeszorult szívvel tette a dolgát. A fa már majdnem teljesen meghalt, de ezt érezte. Aztán bejött az a nagyon picike lény, és hüppögve beszélt. A nagy lény szeretettel, de szomorúan szólt hozzá. A kicsi lény megsimította a haldokló ágakat, amire tűlevelek esője hullt a padlóra. A másik nagy lény bosszankodva szólt rá a picire. Neki víz hullott az arcáról. Aztán erős kezek megragadták. Ezt már alig érezte. Levették azt a dolgot, ami nem engedte eldőlni. Maradék ágait levágták, és a fa kilehelte lelkét.

Később még visszatért lelke egy apró pillanatra. Felszabdalt testének darabjait tűzre vetették, ágai már rég ki voltak dobva, valahova egy olyan helyre, ahol más fák nőttek. A nagy lény megnyugvását érezte, hogy meleget ad a halott fa-teste. Aztán a lény eltöprengett, érezte a gondolatait, érezte, hogy azt kérdezi a lelkétől: vajon megossza-e másokkal a magányos fa történetét. Vajon nem rontja-e el a boldogságát a többi lénynek? Mert akármilyen is volt ez a lény, rosszat nem akart senkinek, vagy legalábbis úgy érezte. A fa lelke még mindig nem értette a miérteket, de remélte, hogy egyszer majd megérti. Addigis, új test után nézett, és tűnődött, mire akarta megtanítani a Teremtő őt és ezeket a lényeket azzal, hogy ő egy magányossá vált fa volt…
Szegecs kedveli ezt.
Hozzászólnál? Jelentkezz be...