Kultúrák, ha találkoznak - New York, 13. nap

A válasz: igen. Éltünk azzal a bizonyos ajánlattal. Ma tehát egy órával korábban keltünk, így reggel hétkor már a Bryant parkban kávézgatott a csapat, hogy lelkileg felkészüljünk a fél nyolcas tai-chi edzésre. Percre pontosan feltűnt a Mester a szórólapon hirdetett helyen, és megkezdődött a népnyomorgatás. Azt hittem eddig, hogy a tai chi nem több vicces léghajlításnál, ehhez képest rugdosódtunk, hajlongtunk, ültünk a levegőben, és miközben a térdeim épp a felmondólevelüket fogalmazgatták, a Mesternek volt képe olyanokat mondogatni, hogy "Relax", meg hogy koncentráljak a légzésemre. Relax a &#@ anyukáját, épp haldoklom, ne zavarjon. Viszont megverni senkit nem lehetett az edzés során, csak a turisták fényképeztek össze-vissza (jelzem, mi voltunk az egyetlen hülyék farmerban, mert az edzés picit messze volt ahhoz, hogy utána visszaszaladjunk a nagypapához átöltözni), szóval nem fogok rászokni erre az edzésformára.

​

Erre aztán gyorsan reggelizni kellett, mert a kora hajnali testmozgás erős étvágygerjesztő hatással bír számomra, nem is néztük, hova megyünk, csak adjanak enni. Így sikerült New Yorki tartózkodásunk során első alkalommal betérni a McDonald'sba. Mire észrevettük, már késő volt, kopogó szemmel kaját követeltünk, úgyhogy a mekiben is volt alkalmam megkóstolni a reggeli palacsintát. Van némi különbség a kétdolláros palacsintácska és a tízdolláros homemade fluffy pancake között, viszont legalább ma reggel nem kellett furdancsolnia a lelkemnek, hogy mennyi rengeteg pénzt költök én itt kajára.


Aztán bevásároltunk, és ebédre borjúpörköltet főztünk nokedlivel, meg uborkasalátával, desszertként pedig túrós palacsinta volt a rendelés. Persze e kijelentés megint nagyképű volt, egyrészt mert a többes számhoz vajmi kevés közöm van, másrészt pedig a bevásárlás nem ilyen egyszerű, amikor tipikus magyar kajákat akar az ember előállítani. Túró helyett például sikeresen bevásároltunk valami fura kecskesajtot, az meg palacsintába nem az igazi.


Telipocak királylány és két hűséges társa ezután az indiai negyed felé vette az irányt, ami sajnos pont olyan mocskos és büdös, mint a kínai, vagy az olasz, csak több az arany a kirakatokban, meg vannak még ott csodaszép indiai ruhák. Némelyik ékszer még nekem is elnyerte tetszésem, holott engem arannyal nehéz levenni a lábamról, de ha egy ilyen bolt előtt kérte volna meg valami indiai főmufti a kezem hirtelen, lehet, hogy elgondolkodom. Hálistennek nem voltak ilyen dilemmáim.


Ha már erre jártunk, próbáljunk valami indiait is, gondoltuk, és egy közepesen igénytelen büfében rendeltünk három mangó lassit, anélkül, hogy tudtuk volna, mi az. Picit elbizonytalanodtunk, amikor nem a pultból, hanem hátulról hozták ki a dolgot, ráadásul a lány is kajánul vigyorgott, de végül nem tűnt veszélyesnek a dolog, valami turmixszerű cucc mangó ízesítéssel. De akkor mi volt az a gyanús vigyor?


Hogy belehaltunk-e, az holnap kiderül.