Kitalált történet

Kávéház, csilingelő csészék, lebbenő itallapok, mosolyok, halk beszéd kellemes moraja...

Három nő ül az egyik asztalnál, távol a kirakattól, a legkényelmesebb fotelekben. Láthatóan örülnek egymásnak, nevetgélnek, csacsognak... Egyikőjük 25 év körüli lány, bal kezén jeggyűrű csillog, másikuk harmincon túl, munkahelyi eleganciában, és egy negyven körüli nő. Messziről határozott, klassz csajoknak tűnnek...
Aztán beszélgetés közben hirtelen elkomolyodik az egyik.
- Lányok, én most annyira jól érzem magam veletek, pedig egy hónappal ezelőtt úgy magam alatt voltam... Olyan jó amikor így összeülünk csak úgy megállni egy pillanatra, ez ad egy kis lendületet...
- Miért mi volt a baj?
- Hát tudjátok, nekünk is svájci frankos hitelünk van, és a 67 ezres törlesztő már 110-nél járt... Hónapok óta csak felfelé kúszott, és minden nap csak azon járt az eszem, hogy fogjuk tudni kifizetni a számlákat... Tényleg minden hónapban macera kifizetni az utolsó számlát is, pedig mindketten azért normálisan keresünk. Az önbecsülésem egy idő után már a porban volt, az agyamra megy az állandó küszködés eredmény nélkül. Komolyan úgy elment a kedvem mindentől, még a mosolygás is fárasztott, lelkileg én úgy a padlón voltam... A leginkább az egésznek a tetejében meg az nyomasztott, hogy általában otthon én vagyok a lelkesítő, az erősebb és határozottabb lelkű, és most olyan jól esett volna egy kis támaszték. De a párom csak kétségbeesetten nézett rám, és jött az objektív ötleteivel, de legfőképp tanácstalanul és számonkérőn széttárta a karját, hogy hová lett az ő talpraesett kis párja...
- Ó ne is mondd, nálunk nyáron ugyanez volt! Nekem is elment a kedvem az élettől és csak a számonkérés volt, hogy Ő idáig egy erős nőként ismert, és azt szeretné elvenni, de mi ez az összeomlás, és ez mennyire megrémítette... A melóhelyemen kirúgták a társaság felét, és most két ember munkáját még pluszban végzem, egyik nap majdnem összeestem a melóhelyemen a fáradtságtól. A kolléganőm lapátolt össze, ő vitt le az orvosiba, ahol végül is sírva fakadtam - nem tudtam mi bajom van, csak egyszerűen bőgnöm kellett a fáradtságtól és elkeseredettségtől. Az üzemi doki kiírt négy napra, hát ne tudjátok meg mennyire jólesett egy kicsit csak úgy lézengeni a városban... Vártam volna én is valami kedvesen erőteljes alámkarolást a páromtól, de az enyém is csak széttárta a karját és nem értette hogy most mi van, egyik napról a másikra hogy tudtam összeomlani...

A legidősebb elgondolkodva ült a mondandókat hallgatva, aztán egyszer csak ő is megszólalt:
- Lányok, lehet hogy a fiúk fizikailag erősebbek, de lelkileg mégis csak mi visszük a prímet. Megrémíti őket, ha az erősnek hitt párjuk leereszt egy pillanatra, és nem tudnak mit kezdeni a szituációval. Nálunk is volt már több ilyen, és mindig magamtól kellett lelkileg talpra álljak... A maguk módján persze segítőkészek (fizikailag), de nagyon ritka az amikor maguktól rájönnek mit kéne most lelkileg tenniük. Objektívek, ahogy mondjátok, és meg kell nekik mondani mi a feladat ami most nekik egyedül megoldandó, nélkülünk. Ilyenkor kell rájuk bízni azokat a dolgokat amik nekünk már megterhelők. Kicsit rájuk ruházni azt, amit idáig magunk cipeltünk, mert úgy éreztük, ez a mi dolgunk, közben másé is lehet. Azt meg tudomásul kell vennünk, hogy esetleg másként fogják megoldani a feladatot. Tudjátok erre sem magamtól jöttem rá, hanem egy férfi barátom mondta: "a terheket magad választod, és minél többet vállalsz, annál lelkesebben fogják rád pakolni. Ne légy hülye, ne vállalj el mindent, nem a tiéd a világ minden megoldandó feladata..." Na de meséljétek el, hogy másztatok ki a gödörből!

A gyűrűs kezű lány elmosolyodott:
- No igen, a 4 nap betegszabi jót tett, én is átértékeltem egy kicsit a dolgokat. Beszélgettem sokat a párommal is hogy segítsen az esküvő szervezésében, a főnökkel is, és most úgy néz ki lesz valami fizetésemelés is. Ez egy kicsit helyrerakta az önbecsülésemet, és most így jobb egy kicsit, de még billegek azért... ezért jók ezek a kapucsínózások.
- Nálunk is a beszélgetés tett jót. Kicsit megálltunk a mindennapi melók felett, néhány hétig úszott a lakás a kupiban mert inkább esténként elmentünk sétálni és beszélgetni. Aztán a főnökömmel is beszéltem, hogy valami plusz meló kéne még plusz fizetéssel, és képzeljétek volt egy tökjó ötlete: az angollal odabent néhányan elég hadilábon állnak, és mivel angoltanári végzettségem van, én fogom a céges angolórákat tartani. Azt hittük elég kevesen lesznek, de 16-an jelentkeztek, mindenkinek nagyon tetszik az ötlet, hogy nem kell felcihelődni, közlekedni, ismeretlenekhez járni és így még olcsóbban is jön ki... Én se vagyok még teljesen rendben, de már sokkal jobb...

Visszatértek a mosolyok, csiripeltek tovább a féltestvérekről, bolondozós kollégákról és mindennapi zűrökről, majd felhörpintették a maradék kapucsínókat, tejeskávékat és szétröppentek, mindenki a maga útján.

Az idősebb lassan sétált hazafelé, nem sietett, élvezte az őszi langyos estét... Elmosolyodott, és reménykedett, hogy férje nem felejtette el kivenni a húst a fagyasztóból, és elment az iskolába a gyerekért is, a mosógépbe pedig nem vegyesen tette bele a ruhákat... Nemrégiben beszélték meg, hogy a heti két foci mellé még ő is szeretne heti két szabadabb estét....