Körforgós tanulás

Gyerekként van a nagy rácsodálkozás kora. A felfedezések ideje, minden új és érdekes. A fantasztikus megismerés kora.

Aztán tiniként már mindent tudunk. Senki nem hozhat újat, és különben is ha hozna, azt is sokkal gyorsabban kiismerjük-felismerjük-átlátjuk. Félistenek vagyunk. Sőt, istenek! Az egész világ a miénk! Aztán meg jön az a rész, hogy van amikor meg nem.

Idővel pedig tényleg jönnek az ismétlések. Ha nem tanulunk belőle, újra és újra belefutunk a feladatba. Jön a "mindenpasi/csajegyforma" a "mindenfőnökegyforma" és hasonlók, az "ezcsakegymunkahely", a "megintegyköcsög", aztán idővel elővesszük a leszaromtablettát. Ez a rosszabbik rész, ácsorogni a langyosvízben.

Aztán ha szerencsénk van, rájövünk, hogy másként is lehet. Finomíthatunk a dolgokon, sőt, akár változtathatunk is rajtuk! De legfőképp magunkon. Na ez a legnehezebb rész. Hogy akár mi magunk is változtathatunk, nem kell az egész világot magunk körül forgatni. Meg hogy a dolgok sosem olyan sötétek, és minden szarban van valami jó. Nem kell semmit se túl komolyan venni, és nem szabad semmiért se túl komolyan ragaszkodni. Vagy csak egyszerűen egy probléma nem a miénk, és nem nekünk kell megoldani. Ezt felismerni mekkora kincs! Sose gondoltam volna (mondjuk, hogy így pölö mennyivel könnyebb nekem). Akkor se ha, látjuk nem jó irányba mennek a dolgok. Hagyni a másikat lukra futni, mert csak abból tanul...
Nemet mondani, akár önmagunknak is, hogy ez nem a mi feladatunk. Mennyire jó. Könnyebb más terhe nélkül.

Érczi Laci mondta anno: "gecinek lenni nehéz, de megéri". És tényleg!