Kórházasdi itt és ott avagy ilyen is lehetne...

Írta Picar a Picar blogja blogban. Megtekintés: 430

Az egyik női nyáloldalon olvastam egy bejegyzést arról, hogy milyen volt Németországban szülni, és eszembe jutott, hogy milyen is volt az osztrák kórház. Majd az is, hogy itthon ilyen miért nem lehet? Persze tudom én is, hogy sok mindennek a mocskos anyagiak szabnak gátat, de van, aminek nem. Na de lássuk milyen is az olyan, azaz a valóban európai kórházasdi.

Azzal gondolom nagyjából mindenki tisztában van, hogy miért kényszerült Ádámom kórházi fogságra néhány napra, de arról csak pár emberrel beszélgettünk, hogy mennyire utópisztikus is volt ez a 4 nap.

Kezdődött ott, hogy mivel a mentősök nem tudták megállapítani mennyire súlyos a helyzet (nem volt a kocsin mentőorvos), hívtak egy mentőhelikoptert, ami kihozta a dokit, majd el is vitte, mert úgy ítélték meg, hogy nem kell repdesni vele, elég az autókázás.
Ezek után elindultunk az első kórházba, ami Rottenmann „hatalmas” városában van. Itt rögtön megvizsgálták, ellátták, majd azt mondták, hogy ők nem merik vállalni a kockázatot, hogy elnéznek valamit, bár szerintük ez meg ez a sérülése van (egyébként jól gondolták). Úgyhogy inkább tovább irányítanak minket Leobenbe, ahol van urológia, ott biztosat fognak nekünk mondani. Mentőbe vissza, irány Leoben. Közben az irtó jóarc török mentőápolóval beszélgetés-poénkodás, hazudnék, ha azt mondanám nem voltam beszarva, de nagyon jól oldotta a srác a feszültséget.
Leobenben rögtön irány az osztály, már vártak minket a vizsgálóban, tehát itt sem kellett várnunk az ellátásra. Ádámot bevitték, megkínlasztották, aztán kapott egy ágyat.

Én viszont nem maradhattam fent, így az egyik nővérke megadta egy hotel címét, ahova elvittek volna még a mentővel, de inkább úgy gondoltam, hogy ha már Ádám rendben van, akkor lehet nekem sem ártana megnézetnem magam. Elmondtam a mentősöknek, hogy mit szeretnék, ők pedig szépen lekísértek a balesetire, megmutatták hol a betegfelvétel és minden jót kívántak. Egyébként a mentősökkel még itthon sem volt soha problémám, velünk mindig normálisak voltak.

Na de most jön az igazi kórházas történet. Engem átnyomorgattak tetőtől talpig, kikérdeztek szegről-végről, megröntgeneztek, kérdezték kérek-e fájdalomcsillapítót, vagy elvagyok-e így, aztán elengedtek. Ádámot egy 6 ágyas szobában helyezték el (ezt úgy képzeljétek el, hogy itthon egy ekkora szobában legalább 10 ágy lenne...). Látszott a berendezésen, hogy bár nem új, mindig rendben volt tartva. Szóval nem volt leszakadós fiók, kinyíló szekrényajtó, osb lapból eszkábált „ágyrács” csak hogy párat említsek a nagy magyar valóságból.
Mivel semmi cuccunk nem volt, így kapott a kórháztól papucsot (szivacs papucs, de tök jó), fogkefét, illetve minden reggel! tiszta pizsamát (igazából ilyen hálóing szerű cucc volt) és tisztálkodó holmit (szappan, mosdókesztyű és nagy fürdőtörölköző), amit a reggeli menetrend szerinti ágyhúzással együtt vittek is a mosodába. Ezen kívül minden nap jöttek felmosni, lefertőtlenítették a szekrénykéket, a lámpa tetejét (komolyan, nem viccelek!), kivitték a szemetet, szóval patika tisztaság volt.
Minden kórteremhez tartozott két kis mosdóval ellátott fülke, ahol át lehetett öltözni, kezet mosni, és ebben voltak a kulcsra zárható szekrények (amit amúgy senki nem zárt, mert minek). Volt egy kis közös szekrény, ahol mindenféle kötszer, vatta, pelenka, betét, kórházi eldobható alsógatya (most sem viccelek!) és szemeteszsákok voltak bepakolva. Ezekből mindenből annyit vettél el, amire szükséged volt. Mindenhol volt kézfertőtlenítő és szappan, a wc-ben pedig papír. A folyosón volt egy kis szekrény, amiben mindenféle szörpök és teák voltak, volt kávégép (forróvíz, kakaó, kávé stb) és szódagép, na meg bögrék és poharak, mindez ingyen. A társalgóban tévé és egy kis könyves sarok párszáz könyvvel. Nekem itt már dobálta az agyam az ékszíjat, és nem tudtam feldogozni a látottakat.
Mivel első nap éheztették szomjaztatták, így annyira nem voltunk nyugodtak, hiszen ez azt jelenti, hogy műteni akarják. Éppen ezért óránként zaklattam a nővérkéket, hogy mi van már, ők meg persze nem értették, hogy én mit nem értek, hiszen ha bármit tudnak azonnal szólnak. Ezt ugye az itteni tapasztalatok alapján elég nehéz volt elhinni, de ha ők mondják. Délelőtt elvitték CT-re (sima, kontrasztanyaggal az infúzión keresztül majd kontrasztanyaggal a katéteren keresztül), hogy kizárjanak minden esetleges vérzést. A biztonság kedvéért még délután levitték egy ultrahangra is (3 különböző fejjel vizsgálták meg, hogy biztos tuti jó legyen). Én addig kint ültem a beteghordó palival a folyosón, aki egyszer csak felvett mellőlem egy távirányítót, és amíg a betegét vizsgálták, ő nézte a híradó a falra szerelt nagytévén. Itt dobtam el magam még egyszer, meg amikor rájöttem, hogy itt az ambulanciának és az osztályoknak két külön röntgen-ultrahang-ct van kialakítva!
Mikor végül kiderült, hogy semmi vagdosás nem lesz, csóri már egy napja étlen szomjan tipródott (na jó kapott egy adag sóoldatot vénásan…). A nővérkék rögtön hozták a vacsoráját, volt kívánságműsor, hogy teát szeretne-e, szörpöt, vizet, kakaót, és repültek és hozták. Engem is zaklattak ám egész nap, hogy nem vagyok-e éhes, szomjas, én jól vagyok-e stb.
A kaja egyébként olyan mennyiségű volt, főleg reggel és este, hogy ketten kellettünk az elpusztításához. Kétféle péksütemény (egy nap négyféle ezáltal) a változatosság kedvéért, sonka, sajt, vaj, lekvár, zöldség, vagy ha nem ilyen volt, akkor pl. túrókrém. Szépen tálcán, porcelán tányéron felszolgálva, ízlésesen kitálalva. Ebédre leves-második és vagy sütike vagy gyümölcs. A kórházban wifi, minden ágyhoz működő nővérhívó, beépített hat csatornás kisrádióval, szintén a feldolgozhatatlan kategória. Amikor már úgy gondoltuk, hogy nem fog több infúziót kapni, akkor megkérdeztem a nővéreket, hogy kell-e az az infúziós tű. Fél órán belül jöttek és kivették. Ja és még valami: a portástól kezdve mindenki beszélt angolul. Ki így ki úgy, de nyelvi korlátok egyáltalán nem voltak. Azért az mondjuk vicces volt, amikor egy reggel 7-től ott töltött nap végén olyan fél 10-kor szólt a dokinéni, hogy beszélnünk kellene, mert gáz van a biztosítónkkal (ez is megérne egyszer egy litániát…). Hát én komolyan a feketeerdő klinikán éreztem magam. A nő olyan szinten németül beszélte az angolt, hogy még kipihenten is nehezen értettem volna meg. Bár szerintem akkor már én is kerestem a szavakat a szürkeállományban rendesen.
Azt meg ők nem tudták feldolgozni, hogy én miért rágom minden nap a fülüket azért, hogy mikor mehetünk már haza. Mikor már úton volt a mentő, akkor is azt kérdezgették, hogy nem akarna-e inkább kint teljesen felépülni (azt hiszem sejtenek valamit ők is…). Amikor pedig kérdeztem, hogy a katéterek kompatibilisek-e, szóval maradhat-e az, amit ők beraktak, azt mondta igen. Viszont mire visszaértünk az ügyintézésből a tesómmal aki értem jött, addigra kapott egy olyat, aminek a zacsiját nem kell cserélgetni, hanem kultúráltan egy csappal ki lehet engedni a wc-be, és van hozzá kialakított combrögzítője.


És egy kis szelet magyar valóság abból az éjszakából, egészen pontosan 7 órából, amit a miskolci Semmelweis urológiáján töltött: Megérkeznek a mentővel, a betegfelvételen már hápogás, hogy mi az, hogy ők ilyenkor esnek be (mentőápolók feje torzul, tekerjél te végig egy seggel 600 kilométert, majd megtudod hülye picsa). Na mindegy, akkor vizsgáljuk meg: nővérke-orvoska kombóhoz megérkezik éjszaka: nővérke döfködi az infúzióstűvel, nem megy neki, Ádám meg majd befosik, mert már rohadtul fáj neki. Erre nővérkém megvilágosodik, hogy hoppáré, szét van hajolva a tű vége így nem is fog menni. Biztos aki rendőr azért megkérdezte dokikámat, hogy kell-e az az infúzió: „Minek, hát csak vért veszünk!”. Oké irány az ultrahang. Megultrahangozták a hasát (még jó, hogy rohadtul nem ott volt a seb), ráírták a leletre, hogy vesekő nincs. Hümmögött egy sort még az ultrahangos az osztrák papír felett, majd megvilágosodott: „Jééé, magának katétere van?!”. Egyébként semmi gáz, a nő szerintem egy bébielefántot sem szűrna ki, ha valakinek a gyomrában úszkálna.
Végre kapott egy ágyat egy szokásosan puttó zsúfolt kórteremben. Az első héten még általános dolog volt, hogy random elkezdett vérezni, általában éjszaka (erre kint nagyon figyeltek, kapott maga alá kis takarót és a nővér többször is bement őket megnézni, hogy mindenkivel minden okés-e). Nos hát itthon nem volt az osztályon egy gondos nővérke sem, ami nem lett volna gond, ha legalább a nővérhívó működött volna. De az sem. Hősünk így hajnal négykor csatak véresen kimászott a folyosóra, hogy megkeresse a nővéreket, de nem járt sikerrel, mert nem találta őket, a nővérszoba ajtaján pedig hiába kopogott. Ekkor hívta fel az anyukáját, hogy csináljon valamit, mert hazacsúszik inkább négykézláb. A megoldást ez jelentette, anyósom betelefonált az osztályra, hogy mi van, és csodák csodájára kibújt egy nővér a barlangból, és megérdeklődte mi a gyík van. Ádám elmagyarázta neki a szitut, a nővérke meg lebaszta, hogy mé’ nem nyomta a nővérhívót. Hát mondta neki, hogy nyomogathatná míg el nem vérzik, mert ez toszik működni. Nyomogatja nővérke is, óóó hát tényleg. Reggel fél 7kor vizit, 7kor már autóban ült hazafelé… Ja a katéter kivétele pedig: ott a sarokban a kuka, tolja le a nadrágot-gatyát, terpeszben álljon felé, doki odament és lazán lehúzta a kukába.

Hát ilyen volt ez a balesetes-kórházas wellness…
  • Yamina
  • Timi
  • birge
  • bestofbuda
  • Johanna
  • Picar
  • Hajos
  • Picar
  • Kisvirag
  • motorosnagyi
Hozzászólnál? Jelentkezz be...