Itthon vagyok

Anno gondolkoztam rajta, hogy lehet kint kéne külföldön melózni, világgá menni. Még húszas éveim elején, amikor is különösebben semmi nem tartott itt, csupán a nyelvismeret hiánya, meg a jogi környezet ismeretlensége, minden lehetőségem adott volt, hogy összecsomagoljam azt a pár ruhámat ami volt és felkerekedjek.
Anyám nem tartott volna vissza, Mama jó szerencsét kívánt volna, más meg nem nagyon volt, akiért maradni lett volna érdemes, a barátságok akkoriban olyan szorosak még nem voltak. De mégse mentem. Később mehettem volna Belgiumba, aztán adódott Olaszországban is lehetőség, Angliában is volt kint évfolyamtárs, aki után könnyebben lehetett volna megindulni az ottani nulláról. Mert kimondhatjuk, ha kimegy valahová az ember, a nulláról kezd. Már egy országhatár is más kultúrkör, más szokások, más poénok, más nyelv, más jogrendszer és sorolhatnám még mi minden...
Mert szeretek itt. Szeretem a nyelvet, amit használunk, szeretem a hegyeinket, az embereket, a Dunát, a lehetőségeket, hogy itthon is van belőlük, csak észre kell venni őket. Azóta lettek mély, szoros barátságaim, egzisztenciám, ügyfélköröm, nyelvismeretem, és megszereztem mindazt a magabiztosságot, amivel azt mondom, ha most mindent mégis valami miatt borítani kéne, tudom, hogy a földgolyó bármelyik csücskében megállom a helyem. Csak hiányozna az itt.


Időnként beszélgetek messzibe szaladt barátaimmal. Mondják itthon nincs lehetőség, nincs ebben az országban fantázia. Hogy a boltban lehúzzák, a haverok átverik, és vállalkozni se lehet normálisan az adóterhek miatt, és aztán kiderül, hogy otthon a szülőkkel is gáz a szitu valahol, és valójában ők csak békében és nyugalomban akarnak élni, kevesebb kínnal... Odakint munkásszálláson, szobabérlésben, másokkal megosztott lakásokban laknak olcsóbb rezsiért, keccsölnek gyárakban, multiknál, és a nyári időszakban fél vagyonokat költenek el arra, hogy hazajöjjenek. Itthon ugyanígy bérelhetne szobát kevesebb rezsiért, ugyanúgy alkalmazkodnia kéne valakihez mint odakint, ugyanúgy megtanulhatna takarékoskodni, mint odakint (bár itt tuti nem lesz kényszerítő erő az apuanyuhotelben), mégis nekik ezer kilométerek kellenek, hogy saját lábra álljanak, egy idegen környezetben, hol ettől, hol attól ugyanolyan függő játszmákban (ismerőstől kapott meló, szállás kérdések, stb) amit itthon pepitában mással játszanának, csak itthon többen tudják és lehet az úgy derogál...
Mintha a saját privát kínjaink elől megváltás lenne, ha párezer km-rel arrébb megyünk... a probléma meg ugyanúgy megy velünk tovább, mint migránssal az öngyilkos robbantás. Borzalmas gettószerű helyeken jártam én már a fényesnek álmodott nyugaton, ott is van szar hely, csak arról kevesebb infó jön. Az amerikai álom nagy része se annyira vattacukor, a világ minden sarkában van nyomor, maximum nem látjuk. Munkával jár leredukálni a gyökereket a környezetünkből, legyen az lehúzós barát, vámpír szülő, vagy bunkó boltos, aki miatt messzebb kell menni a másik üzletbe, vagy egy jó könyvelő, aki képes megmondani a tutit, hogy az aktuális gazdasági környezetben melyik adózási forma a neked való... De a jó életet sehol se adják ingyen. Se itt, se más országban, mindenütt dolgozni kell érte, ha nulláról indulsz, felesleges ezért a tudásért ilyen sokat utazni...

Kérdezem mik az álmaik, miért mentek el: új motor, magasabb életszínvonal, nyugodtabb élet. Itthon hány ember él ugyanígy, hajtva a pénzt a gyerek új ájfónjára, alig látva a gyereket, aki aztán az ájfónról küldi majd el a picsába, amikor nem maradt idő őt nevelni és nem alakult ki köztük emberi kapcsolat... Saját magunk elől nem menekülhetünk. A nyugodtabb életet magadnak kell megteremtened, bárhol is vagy. Mert belül van a nyugalom, nem odakint. A magasabb életszínvonal meg sok munkával itt is megteremthető: mitől magasabb az életszínvonal, ha ugyan meg tudod venni a drága vackokat, de nem látod a szeretteid, nem látod ahogy a gyereked felnő, az életed minősége leredukálódik a megélhetés és az útiköltségek vagy drága vackok megvásárlására. Hol az életszínvonal, amikor nincs privát élettered évekig, amikor nem látod a számodra kedveseket, és nem az a nyelvet beszéled, amelyiken jó megszólalni, ahol mindig másodrendű állampolgár vagy mert bevándoroltál, hol van ilyenkor az élet minősége, ezt nevezzük életszínvonalnak? Hol az ölelés öröme, hol a kedvesek mosolya, az esti beszélgetések, közös kirándulások, a közös barkácsolás, a saját fészek együtt építgetése, a táj illata, a otthon melegének érzése?
Beváltható mindez pár drága kacatra? Az ájfónon a gyereked hangja jobban esik a távolból, mint az ölelése? Változik a cél, ha az úton drágább motorral hajtasz?
Mi a célod, és merre tartasz? Mi az amire valóban vágyakozol?