Honnan jut eszedbe, hogy motorozni akarsz?

Csak azért, hogy kerek legyen, kezdjük az elején.

Rengetegszer kapom meg a kérdést. Kicsi rosszallással is van fűszerezve a dolog. Megkaptam már azt is, hogy hogy lehetek ennyire felelőtlen 3 gyerekes anyukaként. Mennyire veszélyes a motorozás, és mi lesz a gyerekekkel, ha velem történik valami... bla -bla-bla
A párom a legutolsónál rendesen megsértődött: " Ja, hogy én csak az apjuk vagyok. Én nem számítok, mehetek nyugodtan motorozni, az nem gond, ha velem történik valami." Azért az már jelent valami, ha ő is besokall az ilyen megjegyzésektől.

Azonban úgy gondoltam érdemes a kérdést egy ici-picit jobban körbe járni. Fel sem fogtam igazából, egyszer csak a saját motoromon ülök, és épp a próbakört tesszük, de hogyan is kerültem én ide, vagy mi volt egyáltalán az indíttatás? Őszinte leszek: halvány lila f... foglamam sincs.
Persze megközelíthetném gyerekkoromtól a dolgot. Hallottam regéket arról, amikor a nagyszüleimnek Pannóniája volt. Amivel nagyanyám a határban gurult át a szomszéd településre a két gyerekkel (apukám és az öcskös), mert a közúton a rendőr megbüntette volna, hogy jogosítvány nélkül motorozik. Szintén az ominózus pannóniáról mesélt apukám, hogy ő gyerekként felült rá, ki is tolta talán, mert annyira ki akarta próbálni, majd a tisztességes veréstől rettegve megszenvedett vele, hogy ne vegye senki észre, hogy piszkálta.
Arra határozottan emlékszem, hogy még gyerekkoromban volt egy beszélgetés apukámmal. Csillogó szemmel mesélte, hogy valahol eldugva van egy motor a műhely hatalmas felhalmozott kupijában, aminek már a váza annyira nincs meg, de talán még meg lehetne bütykölni, hogy működjön, és akár lehetne építeni köré egy vázat. Csak ide a szőlőbe kijárni. Merthogy az annó az ő motorja volt. Nagyon nem tudtam elképzelni az én apámat motoron. Mondjuk a fiatalkori képei alapján viszont simán.
Továbbra is a gyerekkorom vonalán maradva rajongtam a két kerékért. Meg voltam veszve, hogy biciklim legyen. 15 évesen kaptam meg az első tényleg saját biciklimet, amivel mindenhová IS jártam, mert egyszerűen imádtam. Imádtam azt, hogy mehetek, hogy gyorsabban haladok, hogy könnyű, és csak úgy iszonyúan büszke voltam rá. Rengeteget jártunk barátnőmmel, és a kedvenc az volt, amit a lábbal hajtással nem értünk el, hogy egy nagyon meredek dombon fék nélkül száguldottunk le. Egyszer sem estem el. Aztán kinőttük a völgyet, középsuliba pedig legnagyobb szomorúságomra, a távolság miatt nem mehettem bicajjal. Sokszor játszott a gondolat a fejemben, mennyire szuper lenne egy kismotor. Amolyan szaladgálós, csak suliba járni pl. Sajnos nem volt olyan lehetőség, amely engedte volna ennek a finanszírozását, így maradt vágyálom.

Mire érettségi után dolgozni kezdtem, már kedves emlékek voltak a korábbiak. Teljesen más volt priorban. B- jogsinak kezdtem neki, hiszen ha bármi történik, jó az, ha van még egy ember aki vezethet. Nem akartam sose száguldozni, vagy mindehová kocsival járni, kicsit inkább a szüleim tehermentesítése volt a cél, hogy legalább papírom legyen, ha szükség lenne rá. Nagyjából 20 évesen lett meg a B-s jogsim, és kb ebben az időben jött apukámnak az ötlet, hogy ő járna motorral dolgozni, csak a hegyen kell átmenni, és legalább hamarabb otthon van. Abban az időben majdnem minden nap reggel 7 -től este 7-ig dolgozott, és nagyon rossz a buszjárat. Találtunk is egy Honda MTX asszem 50-est vagy 80-ast... kicsit homály fedi. Ott voltam mikor elment megnézni. Már akkor kacsintgattunk a kis fekete sárgával. Az előző tulaja az egyetemre járt vele. Persze apám pakolt alá jó kis körmös gumikat és használta szorgalmasan. Amikor elhoztunk, persze csillogó szemmel vártam mikor ajánlja fel édes-drága egyetlen és fantasztikus apukám, hogy próbáljam ki. Szerencsére olyan sokat nem kellett várnom. Egy kört mehettem vele az utcán... Rögtön le is fulladtam vele. Majd egy másik alkalommal a kert mögötti szántóföldön kaptam egy kört. Igazi kis berúgós gép. Nagyon nagy élmény volt, hogy szinte mindig elsőre sikerült berúgni.
Erre tromf volt, hogy akkortájt jöttünk össze a párommal, aki nagyjából velem egy időben csinált jogsit, viszont ő már a B mellé az A-t szerezte meg. A motorja is meg volt hozzá, egy Kawasaki ZXR (400-as). Fellángolt bennem is a lelkesedés, hogy mekkora király lenne, ha nekem is lenne. Már itt felmerült azért, hogy mennyire jó lenne, ha én is csinálnék jogsit, és ennek a ZXR-nek találtunk használtam egy 250-es verzióját csodaszép ezüst szürkében. Persze minden más fontosabb volt idő és pénz szempontjából minthogy nekem jogsim, vagy motorom legyen. Röpke 5 év elteltével férjhez mentem, a következő 6 évben pedig 3 fiú gyermeknek adtam életet, házat vettünk, kocsit cseréltünk. Közben párom motorja is háttérbe szorult. Elfogyott a lelkesedés a sportmotor iránt. Kipróbálta és rájött, hogy ez neki nem kényelmes. Szép volt, jó volt, de elég is volt. Finoman borítékoltuk a dolgot.

Az élet azonban fantaszikusan kegyes velünk. Néha kicsit félek tőle, hogy meg lesz még ennek a böjtje, de addig is igyekszünk mindent meghálálni.
Párom nagyon jól kezeli a kasszát, azonban azt az elvet vallja, hogy a könnyen jött pénzből kell valami olyat venni, amit nem a spóroltból terveztünk. Meg amúgy is, ha mindig csak a kötelezőre költünk, mikor élünk.... Történt ugyanis, hogy egy családi ügy rendezése végett párom kapott egy kis anyagi támogatást. Igazából még csak amikor szó volt róla, hogy jön, már akkor iszonyú lelkes lett, hogy akkor ha nem gond, ő úgy gondolta... meg hát a költségvetésünk is így tökre engedi... meg most van a Kawasakinál ez a Vulcan S.. és hát izé meg hozé... Szumma az lett a vége, hogy 2018 novemberében, budapest-miskolc vonalon tette meg a hazafelé távot a vaci új vulcánjával. Szegényre nem volt jó idő, de az a boldogság az arcán mindent megért.... És persze piszok irigy lettem. Újra téma lett a jogosítvány nekem. Most már anyagi hátránya nem, azonban idő már annál inkább szorítós lett. Három gyerek ovi-suli, anya-apa meló összeegyeztetése éppen elég logisztikát igényel, nem is tudtam, hogy akarok-e még mellé bármit is... Naná, hogy akarok, csak nem szeretek másoknak plusz melőt az én hülyeségem miatt.
Addig forgattuk a dolgot, számoltuk a jogsikat, motorokat, hogy védül 2019-ben, pont a szülinapomon kezdhettem meg a KRESZ-t. Akkor még az A-kategóriára íratkoztam be. "Fog az menni! Nincs nagy különbség a motorok között, kereke van és gurul! Nem te viszed, hanem a motor hajtja. Az egyensúly megtartja!" és hasonló okosságok miatt én is úgy gondoltam, hogy hát végül is, miért ne.

Tartozik ide egy előzmény is, az ominózus MTX-el. Apukámnak közben lett egy 400-as meg nem mondom melyik cross motorja, és a kis sárgát pihenőre tette. Azonban, ahogy felmerült, hogy bele vágok, készséggel ajánlotta fel. Véleménye szerint jobb is, ha kimegyünk a mezőre, mert az puhább mint a beton, és a motor sem ütődik meg annyira. Meg egyébént is "ezzel eshetsz, csak magadat ne törd össze". Ezzel a lendülettel 2019 tavaszán 3 fordulóm volt a motorral. Az első a térkövezett udvaron a körözgetés 1-esben. Gáz-kuplung-fék és fordulás - nagyon elfáradtam. Talán egy fél óra-órát köröztem a motorral. Szegény kicsit túl is melegedett. Nagyjából ez vetett véget az első alkalomnak.
Második alkalommal már bátrabban, huncut mosollyal jött a kérdés: akkor kimenjünk a legelőre? Hogy a kék égbe ne! Beöltöztem szépen, felpattantunk és irány a mező. Oda-vissza kanyarogtam, csalingáztam. Belementem pár gödörbe. Nagyjából úgy 25-30 volt a maximum amit mertem. Levezetésképpen a szőlősön keresztül, kerülő földúton mentünk haza. Itt volt egy iszonyat meredek domb, aminél sikeresen pont a kellős közepén sikerül elvesztenem a lendületet és megállni. Álltam, lábam a földön, kuplungot, féket húztam és reménykedtem benne, hogy apám észre veszi, hogy nem megyek utána. Meg is jelent a domb tetején vigyorogva cigivel a szájában... Na akkor nekem kell megoldani. Valahogy sikerült kimatekozni mi is a teendő, és azóta is nagy izgalommal mesélem, hogy felmentem, és megoldottam. A haza érés innen már simán ment, és megint tisztességesen elfáradtam.
Harmadik alkalommal már egy nagyobb táv volt. Itt már a sebességgel is kicsit merészebben bántam. Domb közepén lefulladtam, és vagy kétszer el is estem. Mondjuk legalább annyi eszem volt, hogy nem nagyoltam el, és tisztességesen felvettem a ruha minden részét, így legalább annyira nem sérültem meg. Többször is volt olyan, amikor éreztem hazafelé, hogy elfáradtam. Nem sikerült eléggé koncentrálni, megcsúszott a gázkaron a kezem, és megugrott a motor. Itt azért megrémített, hogy elvesztettem pár pillanatra az irányítást. A pontot az I-re az tette fel, amikor az utcánka érve nem sikerült bevenni a kanyart, és egy az egyben a túlsó árokba csúsztam. A fejembe végig száguldott a gondolat, hogy itt azért járnak emberek, biciklisek, autók, kisgyerekesek. Nekem a lábam ütötte meg kicsit a kalaptartó, meg beszorult. A sisak koppant a betonon. Élt az a gondolat, amit apukám mondott sokat: ha nem tudod megfogni engedd el inkább, a motort meg tudjuk javítani. Szóval ezt az elvet vallva elengedtem. Azonban az a gondolat, hogy ott ütközhettem volna bárkivel, és ha gyalogos, vagy gyerek ő biztos sokkal jobban megsérül, ha elkaszálom, kicsit bepánikoltatott. Utána nem is mentünk többször.


Legközelebb akkor ültem motorra, amikor a rutin órán megkaptam egy 500-as gépet. Szegényt 2-szer felborítottam, és a vissza fordulós kanyarnál a rutinpályán el is estem. Iszonyatosan féltem, és ezt nem nagyon mertem mondani. Pedig, ha hamarabb beszélek róla, talán megkímélem magam az első rutin nyújtotta csalódáson. Nagyon nem segített, és kifejezetten rossz élmény volt. Fel is merült bennem a gondolta, hogy akarom-e én ezt egyáltalán. Tényleg nagyon veszélyes, és nem biztos, hogy nekem is motort kellene vezetnem. Tényleg, ha nem tudom kezelni, akkor az borzasztó veszélyes nem csak nekem, de a környezetemre is. Szóval volt pár át gyomorgölrcsölt, és pityergős napom. Muszály megjegyeznem, hogy nagyon szeretem a páromat. Hirtelen felindulásból végül csak sikerült kiböknöm az aggodalmaimat neki, amitől már egy kicsit jobb volt. Végül átgondolva arra jutottunk, hogy az A1-et mindenképp megcsinálom. A kisebb motorral lényegesen nagyobb volt a biztonság érzetem. Ha így, akkor így. Annyira készültünk már a közös motorozásra, tényleg ráizgultam én is arra, mennyire szuper dolog ez. Úgy voltam vele, ha most feladom, évek múlva bánni fogom, mert ki tudja mit hoz az élet, és lesz-e lehetőségem ismét bele vágni. Szóval a most vagy soha elvet vallva megcsináltattuk a kategória módosítást, és 2019 októberében már túl voltam az elsőre sikeres rutin és elsőre sikeres forgalmi vizsgán is. Utóbbit nem gondoltam volna, hisz a B-s is negyedjére lett meg. Igyekeztem úgy hozzá állni, hogy ez nem vizsga, hanem közlekedek, ahogy egyébként is szoktam a városban. Még szerencse, hogy szabálykövető vagyok!

Szóval dióhéj helyett egy dézsával tudnám mérni, hogy ennyi az én történetem. A honnan jutott eszedbe részre bármelyik lehet megoldás. Úgy gondolom, hogy onnantól, hogy felülhettem és vezethettem és csak arra emlékszek, hogy vigyorgok folyamatosan, és ez mennyire király meg volt pecsételve a dolog. Az egész életérzés fantasztikus pedig még csak épp kipróbáltam. Valahogy egyértelmű, ha elkap akkor nincs kérdés akarod. Ha nem kap el, akkor nem fogod érteni mi a jó a motorozásban, csak fogadd el, hogy mi így vagyunk egészek, és boldogok.