Egy kis novella (nem csak nőknek...)

Írta sp1szacsa a sp1szacsa blogja blogban. Megtekintés: 475

Leparkolt egy közeli téren és a megadott címet kereste. Sietősre vette megkésett lépteit, de azért figyelmesen nézett körbe, mert ezt a városrészt nem ismerte. A többszintes szépen rend behozott régi épületeket hatalmas boltíves átjárók fűzték félkörben láncra, levegőssé téve az egyébként sötét színű, komor házakat. Elegancia tükröződött az ablakokból, ahogy szépen redőzött nehéz függönyeikkel lenéztek rá. Keményített kalapos férfiakat képzelt mögéjük, opálossá öregedett drótszemüvegben, és szótlanságba burkolózott, de büszke tartású nőket, akik a háztartás és társasági élet vezetésének fortélyán kívül a gazdasági és politikai viszonyokkal is tisztában voltak, s kicsiny markukban sokkal nagyobb hatalmat tartottak, mint azt bárki is hitte volna sápadt, szerény arcukat látva...
Kicsit elmerengve csöngetett be a férfi házába és még mindig szárnyaló képzelete ösvényein járt, mikor az ajtó kitárult.
Reflexszerűen köszönt, elnézést kért a késés miatt -többször is- és önkéntelenül követte a férfit a konyhába, aki valami frissítőt emlegetett. A megrendelt, bekeretezett alkotást gondolkodás nélkül a falnak támasztotta, miközben tovább peregtek a múltról fantáziált képek lelki szemei előtt, de az első torkát égető korty az italból rögtön visszarángatta a valóságba. Hirtelen zavarba jött, pír lepte el, mint akinek bűnös gondolatai támadtak, és ez pikk- pakk napvilágot látott.
Ismét szabadkozott jelentős késése miatt -a vastag falú poharat forgatva kezében-, és nem tudott a férfi szemébe nézni, inkább az italt bámulta.
-Ne haragudj, nem szoktam whiskyt inni, de most talán jól is jön..., így a nap végén! A mai kicsit zűrösre sikeredett.- próbálta palástolni beszédével immár lángoló arcát, és menekülve tekintett az asztalon és a falakon sorakozó relikviák felé.
Valószínű a másik megérezhette, mert hirtelen elkezdett mesélni az őket körülvevő tárgyakról, hogy miként kerültek hozzá, munkája szeretetéről, és felajánlotta, hogy ha érdekli, körbevezeti a műhelyében, ahol mégtöbb különlegesség lapul.
Egy régen fehérre meszelt falú kanyargó lépcső vezetett le a pincébe, aminek hatalmas meglepetésekkel teli zugaiban felújításra szoruló bútorok, dísztárgyak, és még -atya ég- mi minden sorakozott. Egyik ámulatból esett át a másikba a sok -gyerekkori kósza emlékeket benne is felidéző- tárgy láttán, miközben a férfit hallgatva ráeszmélt, hogy eddig nem is nézte meg igazán annak arcát.
Mosolygós szemei apró, mély ráncokkal ajándékozták meg bőrét, amin látszott, hogy mostanában keveset ér a nap. Szája átlagos volt, szép ívű, hangja enyhén érces, és lendületesen fiatalos. Volt benne valami szokatlan. Arccsontja észrevehetően nem volt szimmetrikus, a jobb oldali markánsabb, erőteljesebb vonásokkal bírt és szigorú, katonásan rövidre nyírt haja ellenére is komolytalan, bohém ember benyomását keltette. Tagadhatatlanul vonzó jelenség. Többször azon vette észre magát, hogy némi erőszakkal kell tekintetét lefejtenie a férfiról.
Visszatérve a konyhába elfogyasztották maradék italukat, s a poharak kérdezés nélkül ismét megteltek. Apránként a nő is feloldódott, kacagva, felhúzott lábait átkarolva társalgott, mikor beszélgető partnere jóval később rágyújtott, és a teraszajtót-picit kinyitotta.
- Van kerted?!- csodálkozott felfedezve a zöld fűtengert a résen át, és felállt az asztal mellől.
Látta a férfi szemében a huncut csillogást kételkedő hangja hallatán, mielőtt az ajtó kitárulva felfedte volna rejtett titkát.
- Hát ez...?
Csak ennyit tudott elcsukló hangján kipréselni magából, mert a látvány elkápráztatta.
A kis kertet körbefonó házak mögül még látni lehetett a nap lenyugvó sugarait, ahogy utat törnek maguknak a bárányfelhők felé. A fű szokatlan hirtelen zöld színe hívogató bársony puhaságával arra késztette, hogy színes szatén szalagos vidám papucsából kibújjon, és meztelen talppal lépkedjen ki a kertbe. Rózsaszín virágok bújtak meg pár nagyobb szikla tövében, és egy hatalmas, magasan lecsupaszított törzsű fa lombkoronája omlott védelmezően a kert fölé. Enyhe szellő mozgatta meg a leveleket, és ez elégedett mosolyt csalt a nő arcára, miközben feje felett nézte azok és az kék ég színes kavargó küzdelmét.
Ez egy álom! -gondolta. A pince is nagy hatással volt rá, a kert pedig egyenesen elbűvölte, a férfiról nem is beszélve. Tetszett annak titokzatossága, érzékenységről tanúskodó figyelmessége, és az a nyers erő, amit az elmúlt pár órában egyre inkább érzett. Megbolondultam!- rázta meg a fejét, és visszafordult, hogy hangot adjon elismerésének a kerttel kapcsolatban,
de még jobban összezavarodott, mert egyedül volt. A kerti medencét szinte észre sem vette, ami csendesen megbújt a kert csendes szegletében a szaunát eltakarta egy szomorúfűz nem látta, mert annyira elmerült a gondolataiban.
Tétován lépkedett vissza a konyhába, ahol a férfit-mélyeket lélegezve - homlokával a falnak támaszkodva- találta. Ujjaival óvatosan megérintette vállát, és megszeppenve kérdezte tőle:
- Valami baj van?
Először nem is mozdult. A nő aggódni kezdett, kicsit közelebb lépett.
- Segíthetek?
- Talán - érkezett a rekedt válasz, aminek hatására száguldozni kezdett ereiben a vér.
A férfi továbbra is a falnak támaszkodva fordult meg, és lázas tekintetéből kimondatlan szavak sugároztak:
Most még elléphetsz, ha akarsz...
De Nő nem tette.
A férfi gyengédem magához húzta, és megcsókolta a Nő nyakát, és ki invitálta a kertbe, odaértek a medencéhez a férfi egy szempillantás alatt levetkőzött és fejest ugrott…
a Nő csak állt meredten és nem tudta mit tegyen hűvös volt az éjj sötétje rájuk borult, senki sem látta volna, ha ő is meztelen, de magán hagyva a fehérneműt ő is a férfi után ugrott, úszott egy kicsit szeme sarkából már látta a férfi törölközőt hoz a szaunából és azzal várja a medence szélén.
Odaúszott és kilépett a partra dideregve, de fehér csipke mindent megmutatott a férfinak, de nem bánta már azt, sem ha mezítelen.
A Nő hátára terítette a törölközőt és magához húzta lassan gyengéden s szinte megállt az idő….
…..

Mozdulatlanul állt mellettem, melegíti a testem, mert nem tudom tőlem libabőrös e vagy csak a víz tette, hogy fázok, amikor félve a csípőmre siklott a keze, a lélegzetét-figyelted, változik-e.
A délutáni beszélgetés vidám nevetések s nem bánom az eltékozolt órákat...
A lelked nem engedett mozdulni szenvedélyesen, olyan boldogító a bizalom, ahogy bújik a férfi hozzád. És fáj ott belül.
Hogy ez mind a tiéd. És mégsem...., mert bármikor elveszítheted....
A lélegzeted fojtod vissza, nehogy túl hangos legyen, ha kitörne belőled. Nehogy megzavard a békés pihegésünk, ami onnan lett az, hogy az imént magamhoz öleltelek a medence partján…
Én pedig a rezdüléseid figyelem, mert nem fázom, csak félig. A szemeimen ólomsúly, a karjaim ősidők óta téged ölelve nyugalomban...
De remélem, érzed a féken tartott vágyat, ami egész lényed simogatja...
Egyszerre szökik fel a sóhaj mellkasunkból, és ez feloldoz mindkettőnket.
Mintha csak melegítenélek.... Tenyere önkéntelen siklik végig csípőmről a combomra, majd a kettő közé..
El sem hiszem, hogy a testednél is létezik forróbb...
Karod már a nyakamba csimpaszkodik, miközben még félig álom és valóság közt ingadozol, feneked közelebb tolod -önkéntelen, kéjes sóhajjal.
Már elvesztünk, de édes is ez a zuhanás..
Tenyered picit nedves, de ujjaid finomak, határozottak, ahogy elindul a hasamon keresztül
Szomjazom a csókod, vágyom, hogy teljes súllyal nehezedjek rád, minden porcikád fedje az enyém.

Szétrobbanunk, mégsem sietünk... még nem. Élvezzük sistergő bőrünk melegét.
Minden érintésemre reagálsz, eszemet vesztem tőle... Hihetetlen forró a szád, puha az ajkad, és édes a nyelved...
Az apró harapdálások felkorbácsolnak a végtelenségig, már nem akarom, hogy türelmesen szeressük egymást....
És te sem fogod vissza magad...
Talán csak percek teltek el? Egy? Talán tíz?!
Most nem beszélünk közben... nem akarjuk megtörni a varázst. Csak egyre mélyebb lélegzetvételem, és egyre gyorsabb zihálásod tölti meg a csendet...

Reggel csak egy cetli várta, a konyha asztalon…
„Köszönöm ezt a csodás éjt, nem mertem melletted ébredni…”
A férfi zavarában nem tudta mit tegyen,
a fejében ezek a gondolatok cikáztak:

Tudom, hogy nem te vagy a hibás.
De, ha meghallgatnád a történetem...
még is magam érezném annak.
Ezért inkább hallgatok, pedig kikívánkozik belőlem. Nem is biztos azért, hogy könnyebb legyen. Lehet egyszerű gyarló okok miatt...
S észrevegyék, már végre mi mindenen megyek keresztül, mi mindent viselek el, mi mindennel tudtam eddig egyedül megküzdeni.
De hallgatok bőszen...
Egy idő elteltével konkrét jelei is mutatkoznak rajtam. Ez a hallgatásom ára.
Azt már nem tudom kezelni, kordában tartani. Rettegek az ezt kiváltó eseményektől, és magától az uralhatatlan helyzettől is. A második teher...
És egyre csak roskadok belülről.
Könnyebb lett volna elmondani korábban bárkinek...gondolom most. Mert immár rettenet, milyen nehéz lenne. Persze szavak tódulnak a számra századszor is... de századjára sem találnak utat kifelé.
Kicsit félek. Félek attól, hogy akit bizalmamba fogadnák, mit fog szólni..., és legfőképp, mennyire fájna neki is a mondandóm. Így te sem beszélsz, ezzel óvva szeretteid?
De belül...
Mi lesz így belőlem?!
Egy roncs, teli aggályokkal, fenntartásokkal,és !!!! Egész életemben "mártír" maradok? A boldogtalan? Aki másokat talán önzetlenül maga elé helyez?
Nem tudom már…

Kint a kertben hangosan ordította:
De én csak azt kérem: ordíts és rúgj!
És, ne mosolyogj rám az 'istenért, ha utálsz!"
  • Mamóca
  • BoncaDóri
  • Yamina
  • sp1szacsa
  • Mamóca
  • Vickey
Hozzászólnál? Jelentkezz be...