Cseh-turné + Stelvio - 6. nap (2. rész)

Előző poszttal együtt olvasandó
...
Túratársam, a Kárpát-medence Alain Delon-ja, a Bense-Szalai páros Szalai-ja, a 12-szeres magyar bajnok, a navigátorok koronázatlan királya, vagy csak egyszerűen mindannyiunk Csabija képtelen volt a kellő pillanatban felidézni az A2-es autópályára felhajtva, hogy "183 km egyenesen, figyelsz(!), vissza negyedik, jobb kettő", mely manőver során eltalálta volna az A10-es pálya áthajtóját. Mentségére legyen mondva, légvonalban nem volt messze, mindössze az Alpok egyik nyúlványa választott el minket egymástól, így 40 km-es visszakerülővel begyűjtöttem őt a hegy déli oldalán.

Azonnali útvonal-módosítást követően végül a 111-es hegyi utat választottuk az eredeti tervben szereplő, gyorsabb haladást ígérő A10 helyett.

Minden malőrjét megbocsátottam, mert a 111-es panorámája oly gyönyörű, hogy arra szavak nincsenek. A zömmel másfél sáv széles, brutál módon kanyargó út apró kis ékszer-településeket felfűzve összevissza tekereg a hegyoldalon.

Itt a völgyben érezhettem magam a túra során másodszor nőnek, illetve szöszinek, mivel a korábban minket előző helyi vagányok egy balos visszafordítóban félreállva nagyokat mosolyogva és biccentve úgy elterelték a figyelmem a forgalmi jelzésekről, hogy nem vettem észre, hogy nem pihenni álltak meg, hanem egy ideiglenesen kitett, pirosan világító lámpa miatt. Úgy hajtottam át a tiltó jelzésen, mintha nem lenne holnap. A tükörben láttam, hogy Csabi is megállt. Valószínűleg láthatta rajtam a végtelen öröm és megbocsátás jeleit, ezért visszanyerve magabiztosságát csak annyit mondott a srácoknak -, akik kérdőn figyelték a magánakciómat -, hogy "hehe, lady!". A férfiak valahogy mindig egymásra találnak.

Átérve az olasz határon, óriási dugóba kerültünk, több tíz km-en át hol megállva, hol csak zömmel 1-esben araszolva tudtunk haladni. Azt hittem, sosem ér véget a nap, pedig óriási időbeli csúszásban voltunk már.