Balti-államok - avagy szálláshelyek és filantrópia balti módra (4. rész)

Miután az éjszakát már Litvániában töltöttem, megkezdtem a képzeletbeli visszaszámlálást a hazaérkezésig. Azt már írtam korábban, hogy durva becslés szerint 12 naposra terveztem a túrát, de igazából csak a saccolt kilométerek számára és a túrázási szokásaimra hagyatkozva lőttem be ezt a számot. Arról nem volt fogalmam és nem is érdekelt, hogy a látnivalók megtekintését milyen napi leosztásban fogom tudni teljesíteni. Nem tudhattam, hogy milyen lesz az időjárás, mennyi objektumot kell kihagynom zárva tartás miatt, lesznek-e nem tervezett spontán programok, lesz-e bármi vis maior a motorral…

Lett, de nem kell mindjárt megijedni! A történet röviden: a túra előtt voltam a 12 ezres garanciális szervizen, ahol jelezték, hogy a 4 hónapja újonnan vásárolt motorom lánca már szakaszosan megnyúlt, ezért én kértem egy cserét, aminek nem tettek eleget, mondván ezt a túrát még bőven ki kell bírnia. Nem bírta ki. Kretinga előtt olyan mérvű csattogásba és verdesésbe kezdett a legkisebb gázadásra, fékezésre, de még fokozatváltásra is, hogy ezen a ponton baleset- és életveszélyesnek ítéltem a továbbhaladást, így félreálltam egy útszéli buszfordulóba.


Google Maps fotó a helyszínről

Tanácstalanul néztem a lifegő láncot, ahogy csak egy nő tud nézni egy olyan problémára, amit nem tud megoldani, de szerencsére tőlem 20 méterre állt egy kamion is, aminek a sofőrje egyből vette az adást, és intéssel jelezte, hogy készen áll a segítségnyújtásra. Ki is használtam a vissza nem térő lehetőséget, és bár van fullos assistance-om (még a kifogyott üzemanyag miatt is kiszállnak – állítólag), visszaintettem neki, hogy más jelentkező híján megnyerte a projektet. Szemrevételezte a láncot, majd kigúvadt szemekkel fejét fogva konstatálta, hogy ő még ilyet életében nem látott. Hozta is rögtön a kamionos szerszámkészletét, majd nem tudom, melyikünk megnyugtatására közölte, hogy ő is motorozik, van neki egy „jámáhá tedem” – így ejtette – típusú motorkerékpárja. Engem megnyugtatott ezzel az információval, ő egy kicsit idegesre vette a figurát, mikor megtudta, hogy a motor idei, félve nyúlt hozzá. Feszített a láncon, felhívta rá a figyelmem, hogy szakaszosan nyúlt meg, ezért nem meri jobban meghúzni, majd egy általam lenyomott gyors próbakör után, nyugtáztuk, hogy motorszerelőnek sem utolsó. Nagyon hálás voltam neki, ezért lefotóztam munka után, és jól meg is öleltem.



Délután negyed 4 is elmúlt már, mire megvettem a kompjegyet a Kur-földnyelvre, egyértelművé vált, hogy az éjszakát is ott fogom tölteni. Azt viszont telefonos segítség nélkül is tudtam, hogy a földnyelv egyetlen kempingje a litván-kalinyingrádi határnál van, más nem jöhet szóba. Vadkempingezni ebben az övezetben szigorúan tilos, kiemelten természetvédelmi terület, pár zónát leszámítva lábbal sem szabad illetni az érintetlen természetet. Ez volt az első alkalom, amikor nem vártam meg a sötétedést, és egy gyors városi sétát követően azonnal becsekkoltam a Nidos kempingas nevű, Nida határában elterülő kempingbe.


booking.com fotó (a rengeteg sátrazó miatt én már csak a kávézó előtti fák között találtam magamnak helyet)

Miután meglehetősen frekventált az egész félsziget, rengeteg a turista, a szállások száma viszont véges, a megszokotthoz képest drágább volt a sátorhely is (16,5 euró), de az emelt árak ellenére is zsúfolásig volt a tábor. Hiába nem volt eső napok óta, a balti éjszakák annyira párásak, hogy a ponyva, de még a rajtam lévő ruhák is nedvesek lettek minden reggelre. Felvertem hát a sátrat, hogy száradjon egy kicsit, és csak utána ugrottam át megnézni a szabad homokdűnéket, majd készítettem egy fotót a kalinyingrádi határnál is.


a sorompókon túl már a Kalinyingrádi terület található

Korán reggel indultam Nidából, és a földnyelven lévő sebességkorlátozás és a kompozás ellenére is gyanúsan jó átlagot futottam a legeslegutolsó litván látnivalóig, a IX. Kaunasi Erődig. Ez lényegében annak köszönhető, hogy a szárazföldi kikötőtől végig az A1-es autópályán tudtam száguldozni, maga az építmény is közvetlenül a pálya mellett található. Déli 12-kor hivatalosan is teljesítettem a programtervet. Úgyhogy telefonon ismét rákérdeztem, hogyan állok a hátralévő kilométerekkel. Még durván 1150 km volt vissza Budapestig, melyről az itineremben ennyi szerepelt csak kidolgozott útvonalként: „érzésre haza”.

Elkapott a gépszíj, úgyhogy őrült vágtába kezdtem, pörögtek a kilométerek, én pedig örültem, hogy a motor roppant jól bírja a folyamatos igénybevételt. Eljött az utolsó szálláskeresés ideje, ráadásul a lengyel határt átlépve már 1 órával korábban sötétedett, de a varsói körgyűrűt elhagyva csak nem akart felbukkanni egy kempingjelzés sem. Megálltam hát valahol az út szélén, és leintettem egy lengyel bringás barátunkat, aki elsőre csak annyit tudott mondani, hogy szerinte itt a környéken tutira nincs semmi. Viszont roppant segítőkész volt ő is, felhívott telefonon egy hölgyet, aki nagyon el akarta magyarázni nekem a telefonban, hogy keressek egy „Swdrerdzsce” nevű települést, kétszer is rákérdeztem hangosan röhögve, hogy mi a neve a helynek, végül feladva a küzdelmet azt mondtam, hogy „én ezt nem értem”. Így még nekem nem örült senki, hihetetlen boldogsággal kérdezte: „ááá, mágyár?”. Aztán már folytatta is: „értem”, „nem értem”, „köszönöm”, „jó nápot”. Szerencsére több szót nem tudott magyarul, ezért megköszöntem neki, hogy legalább próbált segíteni. Elbúcsúztam illedelmesen a biciklis segítőmtől is és folytattam az utat.

Még több tíz km-t mentem (ezzel meg is döntöttem a napi rekordomat, aznap 889 km volt a teljes szakasz), mire megláttam végre egy „ágyas” táblát, nem kockáztathattam tovább, ezért lekanyarodtam egy Jaworznia nevű településre, ahol a Chelosiowy Dworek hotelben vettem ki nagy nehezen egy szobát. Nem ment könnyen a bejelentkezés, mivel aznap épp lagzit ült a falu népe a bálteremben, és a személyzet összes tagja a vendégek körül sürgölődött. Mint mindenhol, itt is a legolcsóbb szobát kértem, de ők legalább értették, miről hadoválok.



A panoráma is a 120 zlotyinak megfelelően volt magával ragadó. A szoba felszereltsége a fürdővel együtt egyébként hibátlan volt, minden igényemet kielégítette, főleg miután visszaidéztem az elmúlt másfél hét viszontagságokkal teli éjszakáit. Reggel még lőttem egy fotót a szálló udvarán álló furcsa toronyról, majd kifacsart szívvel, de feltöltődött lélekkel elindultam haza.



Pontban 14 órakor léptem át a magyar határt, mely után kb. 1 km-rel egy magyar honfitársunk előzés közben majdnem lesodort az autójával az árokba. Vettem egy mély levegőt, tudtam, hogy visszavonhatatlanul hazaértem.