Balti-államok - avagy szálláshelyek és filantrópia balti módra (1. rész)

Írta MoncA a MoncA blogja blogban. Megtekintés: 544

A legelső tervek szerint a túra első és utolsó 2-2 napjára napi 500 km-t kalkuláltam, de hamar beláttam, hogy ez csak felesleges időhúzás lenne, mivel Litvániától délre egyáltalán nem terveztem nézelődős megállót. Példának azt szoktam felhozni, hogy egy holland utazás során sem áll meg senki gyönyörködni a Schönbrunni kastélynál, ahhoz túlságosan grandiózus a megálmodott út. Lengyelország önmagában is bőven megér egy önálló kirándulást, így megnyomtam az első etapot, ami végül 833 km lett.

Látnivalók hiányában a környéken egyáltalán nincsenek kempingek, így még indulás előtt csak erre az egy éjszakára kinéztem magamnak egy olyan helyet, ahol az S8-as autóútról letérve talán feltűnés nélkül tudnék vadkempingezni. Kicsit belassítottak a szlovák és lengyel útfelújítások, elterelések, ráadásul egy kigyulladt autó miatt is vesztegelnem kellett Varsótól délre az autóúton. Szerencsére az utolsó pillanatban, amikor a Nap már a horizontot súrolta, rátaláltam álmaim sátorhelyére, mely egy Zbrzeżnica nevű falu végén lévő mezőgazdasági földútról leágazó kis erdei út volt, lényegében az erdő szélén.

DSCF3529.jpg

Én még életemben nem voltam így beszarva, mint azon az éjszakán. Tisztán hallottam, amint egy gyilkos – mégis ki más(?) – járkált a sátor körül valamikor az éjszaka közepén. Pisilnem is nagyon kellett már, ráadásul gyanúsan hideg volt az ideiglenes kuckómban, csak a furcsa zajok észlelésekor vettem észre, hogy az esővédő réteget lefújta a közelgő vihar előszele, mivel annyira köves volt a talaj, hogy a pöcköket nem tudtam normálisan leszúrni.

Már 3 évesen is önérzetesebb voltam az átlagnál, ez azóta csak rosszabbodott. Nem akartam egy kölcsönsátorban a saját vizeletemben meghalni egy gyilkos keze által, ezért előrántottam a dzsekim bal felső zsebében lapuló bicskát és az egyik ledlámpát, majd a beakadt sátorcipzár hosszas feszegetése után, a szigetvári várjátékokat megszégyenítő koreográfiával lenyomtam egy egyszemélyes Zrínyi-kirohanást. Mire kivergődtem magam a fólia alól, már nem találtam ott senkit. A villámlásokkal tarkított vihar is megérkezett félórán belül, úgyhogy egy percet nem aludtam reggelig.

Összepakolás után rögtön folytattam az utam, szerencsére egyből találtam egy kutat is, ahol a tankolás mellett elintézhettem a reggeli rutint és megihattam végre a tejeskávémat is. Az összes nyelvtudásomat bedobva az alábbi szóösszetétellel próbálkoztam három nyelven is: „coffee with milk”, „Kaffee mit Milch”, „кофе с молоком”, de valahogy csak nem akarták megérteni, mit szeretnék. Kissé elkeseredve mondtam nekik magyarul, hogy mit nem lehet érteni a Latte-n?! Felcsillant a szemük, ez volt az a pont, amikor a proletár internacionalizmus gyümölcsfáján több évtizednyi késéssel termések jelentek meg. Isteni volt a kávé!

Itthoni idő szerint délelőtt 10-kor álltam meg a lengyel-litván határon, nagyon belevéstem a fejembe a későbbi félreértések elkerülése végett, hogy a határtól északra már 11 óra van.

Előző blogomban már erős utalásokat tettem rá, hogy a balti népek igencsak segítőkészek. Még ennél is jobban tetszett a részükről, hogy EU-tagságuk ellenére magasról tesznek az olyan szabályokra, előírásokra, melyek a józan paraszti ész és megfontoltság mellett értelmüket vesztik. Megérkeztem az első tervezett megállómhoz, Elektrėnai város elhagyatott vidámparkjához, ahol szomorúan láttam, hogy a kerítés mögött valamiféle bontási munkák zajlanak már. A motor hangjára rögtön kijött az építésvezető, aki csak megerősíteni tudta, amire magam is rájöttem, azaz nem léphetek be a területre. Bánatos ábrázatot vágva mutattam fel neki a fényképezőgépem, jelezve, hogy csak pár fotót szeretnék erről a kuriózum számba menő „játszótérről”. Erősen ráncolta a homlokát, éreztem, ahogy lágyul a szíve. Megkérdezte, hogy honnan jöttem el idáig, én pedig büszkén mondtam neki, hogy Magyarországról. Lehet, hogy úgy értette elsőre, hogy éhes vagyok, mert bizony hátrament megnézni a rendszámomat. Tudtam, hogy innen már nyert ügyem van, elmosolyodott, majd szólt a srácoknak, hogy nyissák a kaput.

DSCF3558 másolata.JPG

A délután már Vilniusban ért. Mivel az én fejem sem káptalan, és egyetlenegy számomra fontos látnivalót sem akartam kihagyni az óvárosok gyönyörű történelmi épületei közül, ezért a három fővárosról itthon kinyomtattam egy A4-es oldalnyi belvárosi térképet, melyen az összes látnivalót bejelöltem felkeresési sorrendben. Épp a Hajnal-kapuhoz tartottam, amikor az út négy felé ágazott előttem. Még arra sem volt időm, hogy belőjem a célállomást, rögvest ott termett mellettem egy fiatalember, aki érdeklődve kérdezte, hogy miben tud segíteni. Ráböktem a térképen, hogy hová tartok, egyből megtaláltam a tartózkodási pontot is, majd mutattam neki, hogy szerintem ott kéne lennie egy gyalogos útnak, amin végigsétálva a leggyorsabban érnék el odáig. Megvolt máris a megoldás, de olyan kedvesen szeretett volna segíteni, hogy átadtam neki a lapot, hogy megerősítsen az elgondolásomban.

Vilnius.jpg

Az előző éjszakai esőzések miatt nem volt ingerenciám a vizesen elpakolt sátorban aludnom, ezért faházat szerettem volna bérelni egy tóparti kempingben. Eléggé húzósnak tűnt 45 euróért a legolcsóbb bungaló, bár tény, hogy olyan látványban volt részem, ami elviekben megérte az árát.

DSCF3663.jpg

Viszont tudtam, hogy az „egyszer élünk” mentalitás egy hosszú túra alkalmával erősen növeli a kiadásokat, így tovább folytattam az utat, míg rá nem találtam egy Vila Kelmyne nevű kis hotelre. Bepróbálkozott a recepciós az 50 euró bemondásával, de látta rajtam, hogy nem viccelek, amikor megköszöntem a lehetőséget és minden jót kívánva elindultam a motorhoz. Sietve jött utánam, hogy igazából 30-ért is tud szobát adni. Megköttetett hát az üzlet.

Egy délelőtti 150 km-es ködös szakaszt leszámítva lényegében verőfényes napsütés uralta a harmadik napot, így a lett földutas intermezzo után (előző balti blog) az észtekhez beesve szintén a kemping tábla volt a nyerő. A következő napi látnivalók közül három is a táborhely közelében helyezkedett el, így minden szempontból tökéletesnek tűnt az esti szállásom (Udumäe Holiday Farm). Hát még amikor megérkeztem a helyszínre egy 3 km-es földúton. Egy gyönyörű, több hektáros, füves, erdős, tavas birtokon terültek el a faházak, sátorhelyek. Bármilyen hihetetlen, de rajtam kívül egy lélek sem volt. Mivel a házigazda maga is egy 1500-as Goldwing boldog tulajdonosa, ezért a nejével leegyeztetve 5, azaz öt eurót kértek az éjszakáért.

DSCF3755.jpg

Miután elrendezkedtem, és körbesétáltam a birodalmukat, felkeresett a telek végében felállított sátramnál, és egy rönkasztal mellett átbeszéltem vele a további túratervemet. Mondta, hogy buszsofőr volt sokáig, ezeket a helyeket úgy ismeri, mint a tenyerét, és ha tudok várni pár percet, hoz nekem valamit. Egy halom térképpel a kezében tért vissza, amit ajándékba odaadott nekem.

DSCF5882.jpg

Egy hajnali pár órás gyenge esőzést követően összepakoltam a sátrat, majd elköszöntem a szállásadóktól.

Az aznapi második megállóm lényegében a kempinghez vezető bekötőút bevezetőjénél volt. Amikor visszatértem a parkolóba a barlang és a várrom fotózásából, egy gyanús autóra lettem figyelmes. Számomra érthetetlen okból a totál üres parkolóban ott állt közvetlenül a motorom mellett egy piros Audi, benne egy „térség-idegen” sötétbarna kócos hajú, hosszú szakállas, szemüveges, sorozatgyilkosnak tűnő figura, fején egy halászsapkával. Amint épp mentettem el a rendszámát a telefonomba – hogy tudják, kit kell előállítani, ha megtalálnák a nagy lábujjamat – az úttest másik oldalán, tőlem kb. 90 méterre két, narancssárga munkaruhás fickóra lettem figyelmes, akik épp a kempingtáblát igazgatták a főút mellett. Egyikük gyors léptekkel megindult felém. Biztos voltam benne, hogy a két sárga összejátszik a halászsapkással, éreztem, hogy nincs menekvés, pedig még fiatal voltam a halálhoz. 10 méterről vettem csak észre az éjszakai házigazdám rőt szakállát, nagyon megörült nekem. Én neki eggyel jobban. Miután ennél jobban már senki nem örülhetett a másiknak, készített rólam egy eléggé előnytelen fotót, de legalább a mosolyom őszinte volt rajta.

DSCF3804.jpg

Tudom, le kéne már állnom a thrillerekkel.

Folyt.köv…
ClaraSwenson és NaNa kedveli ezt.
  • NaNa
  • MoncA
Hozzászólnál? Jelentkezz be...