Balti-államok - avagy "miért éppen Alaszka?"

Gyakran látni olyan posztokat, hozzászólásokat a fórumokon, melyekben a motoros társadalom különböző rétegeinek képviselői egymásnak feszülve oltják a másik oldalt arról, hogy ki az igazi motoros. Bár állítólag én nem motoros vagyok, hanem „motorozós”, ebből nem szoktam önérzeti kérdést csinálni: felülök a motorra és elindulok valamerre. Na de merre, és kivel?

A túraútvonalaimat több szempont figyelembevételével szoktam megálmodni: hány napom van rá, milyen időjárás van az adott régióban, van-e olyan látnivaló, ami különösen érdekelhet, vagy az egész térség önmagában ad-e annyi pluszt, amiért érdemes benzint és időt áldozni, lesz-e útitársam… stb.

Kezdetek óta próbálom a lehető legtöbb túrát egyedül lenyomni, ennek több oka is van:

- szeretem a társaságomat

- szeretek fotózni, ha meglátok valami szépet, nem frusztrál, ha egy jó témát lekattintva 200 méter múlva megint kényszert érzek a megállásra egy kihagyhatatlan kép miatt

- soha nem állok meg vendéglőzni, egyrészt sajnálom az erre elvesztegetett értékes időt, másrészt vezetés közben eltelít, elálmosít a kaja, nem tudok úgy koncentrálni, ahogy szeretnék

- nincs idegrendszerem a különböző igényű, alkalmazkodni nem tudó társakhoz, akiknek a benzinkút elhagyása után 30 km-rel jut eszükbe, hogy nekik is tankolni kellett volna, hogy elfelejtettek csurgatni, hogy 20 km-enként rá kell gyújtani



Útvonaltervvel és egyebekkel kapcsolatban a legnagyobb érdeklődés – nem meglepő módon - az augusztusi Balti-túrámat övezte: miért éppen oda mentem, milyen navigációt használtam, hol szálltam meg, mennyi csomagot és milyen holmikat vittem, ezek közül mi volt felesleges, stb.

Az északi régió ötlete tavaly nyárra nyúlik vissza. Nem tudom, honnan jött a gondolat, de egyszer csak bevillant, hogy nagyon el kéne menni Szentpétervárra, és ha már odavisz az utam, nem kéne kihagyni a Balti-államokat se. Hónapokig jegeltem a dolgot, de a tavalyi szezon végeztével az unalmas téli estéken csak nem hagyott nyugodni a téma, és egy menetrend szerinti haszontalan hétvégén tudományosan is elkezdtem átgondolni a túrát. Viszonylag hamar meghoztam a döntést, miszerint az eredeti célállomást minden szinten likvidálom, aránytalanul sok napot venne el a kiruccanásra szánt időből ennek az egy városnak a meglátogatása, és akkor még nem tudhattam, hogy mennyi szabadságot tudok kivenni egyszerre. Így maradt az önmagában ugyancsak izgalmas Balti-térség feltérképezése.



El is kezdtem beütögetni a keresőbe a sztenderd szavakat: „balti”, „látnivalók”, „nevezetességek”… újra és újra ugyanazon a weboldalon találtam magam, ez pedig nem volt más, mint a TripAdvisor, ahová a kirándulók ezrével töltik fel az általuk felkeresett lenyűgöző vagy akár – számomra – érdektelen látnivalókról készített fotóikat pontos helymeghatározással. Pár érdekességet még télen lementettem magamnak, a lehetőségét sem akartam, hogy az útvonal hónapokkal későbbi véglegesítésekor megfeledkezzem róluk (p. elhagyatott vidámpark, meteoritkráter, stb.).



Tavasszal már pontosan tudnom kellett, hogy milyen időszakban érdemes megejtenem az utat, úgyhogy felelevenítve az erősen megkopott földrajztudásomat, áttanulmányoztam a környék éghajlatát, időjárását. Arra még emlékeztem, hogy a nyugati szelek uralkodnak alapvetően, és országunkhoz hasonlóan a csapadékmaximum nyár elején van, de arra már nem, hogy a nyári esős időszak bizony kitolódik július közepéig, végéig, ezért belőttem egy augusztus eleji indulást.

Még ekkor is viszonylag sokáig ücsörögtem a babérjaimon, mire észbe kaptam, hogy már csak pár hetem van hátra és még útvonalam sincs, úgyhogy gőzerővel megkezdtem a látnivalók összeszedését. Napokig bújtam a fent említett oldalt, és az érdekesnek tűnő helyszíneket elkezdtem bejelölni a térképen. Amikor végeztem, már annyi pötty volt a három államban, hogy a bárányhimlő nem okoz ennyit, így megkezdtem az útvonal optimalizálását a kilométerek és a könnyű tájékozódási lehetőségek figyelembevételével. Minden olyan megállót kivettem a térképről, ami igazából nem mozgatott meg, vagy amit túl nagy kilométer- és/vagy időveszteséggel tudtam volna csak felkeresni. Hozzávetőlegesen 12 napra saccoltam a túra teljes időtartamát, és a letisztult terven már látszott, hogy bizony 4900 km körül lesz a táv.



Sokan tudják rólam – hogyne tudnák, mikor az unalomig ismételgetem -, hogy én mindig navigáció nélkül megyek, okostelóm sincs, viszont külföldön is kifogástalanul tájékozódom, ha egyébként tudom, hogy mi az útvonal. Ezért írtam egy pár oldalas itinert, háromszor átnéztem a google maps-en az útvonalat, magamévá tettem fejben még a fővárosok térképét is, a sárga embert pedig oly sokszor dobtam le, hogy nem lepődtem volna meg, ha eltört volna valamije.

Nem maradt más hátra, minthogy összeírjam, milyen elengedhetetlen tárgyakra, ruhákra lehet szükségem az úton, és beszerezzek mindent.