Balti-államok - avagy a közlekedési morál bölcsője

Írta MoncA a MoncA blogja blogban. Megtekintés: 608

Már a túra alatt megfogalmazódott bennem, hogy ha egyszer „papírra” vetek pár gondolatot az utazással kapcsolatban, biztosan külön fejezetet kap majd a közlekedés.

Ha az információs technológia bölcsője a Szilícium-völgy, akkor a közlekedési morál egészen biztosan a Balti-térségből származik. Nem urbán legenda, hogy amit ezek a fenti népek művelnek közlekedés címén, az az átlag magyar számára utópia. Nem tudom, hogy a hűvös éghajlatnak, vagy az alacsony népsűrűségnek tudható be, de oly kulturáltak, előzékenyek, figyelmesek, hogy csak szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni. Nem a többségről beszélek, hanem az ott élő összes járművezetőről és gyalogosról.

Nincsenek anomáliák, roppant dinamikusan vezet mindenki, maximálisan szabálytisztelőek, a sebességkorlátozásokat kulturált keretek közt lépik csak át. Ez a gyakorlatban kb. annyit jelent, hogy 50 helyett 55-60-nal, 90 helyett 95-105-tel, 110 helyett 115-125-tel halad mindenki. Mivel nincsenek kint renitens szüttyögők se, ezért náluk az előzés is szinte értelmét veszti, legalábbis az egysávos utakon. A fővárosok többsávos útjain nincsenek szükségtelen sávváltások csak azért, mert úgy gondolják, hogy a másik sáv gyorsabban fog haladni, ebből kifolyólag senki nem váltogat sávot ok nélkül, így ezzel sem lassítják a forgalmat. Autóúton, autópályán amint meglátnak egy vagy több közeledő felhajtó járművet, külön kérvény benyújtása nélkül a teljes(!) külső sávban haladó sor – nyilván a megfelelő körültekintés után – egyszerre behúzódik a belsőbe (nincs kivétel). Amint beálltak az újonnan érkezettek az utazósebességükre, a bent haladó lassabb járművek azonnal visszasorolnak az újak közé.

Nem dudálnak, a munka utáni fővárosi csúcsforgalomban sem. Senki nem hajt ki senki elé az alsóbbrendű útról, viszont mindenki segíti a másikat, mintha az összes résztvevő egy azon organizmus szerves része lenne és a saját érdeke lenne, hogy a másik is haladni tudjon.

El tudod képzelni ezek után, hogy ezekben a – motorosokban amúgy is eléggé szűkölködő – államokban milyen megbecsülésben részesítettek, főleg, amikor a rendszámomat is meglátták?

Hogy miért szenvednek hiányt motorosokban? Napi átlag 3-5 motorossal találkoztam, a fővárosok környékétől eltekintve lényegében mind külföldi turista volt. Volt olyan nap, amikor egyáltalán nem láttam kétkerekű járművet. Sokat gondolkodtam ezen. Egyrészt éghajlati oka lehet, meglehetősen rövid, esős és hűvös a nyár, másrészt Litvániában és kiváltképp Lettországban volna még hová fejlődni az utak minőségét illetően.

Litvániáról elmondható, hogy – tapasztalatom szerint – kb. a magyar utak szintjét hozza. Vannak nagyon tré szakaszok, amire egy sportmotoros azonnal rávágná, hogy járhatatlan, pedig tudjuk, hogy olyan út nem létezik.

litván DSCF3678.JPG
Litvánia, 118-as főút

Vannak a foltozott, javítgatott utak, melyeket jól ismerünk itthonról, és náluk is van egy erőteljes törekvés a teljesen új nyomvonalú autóutak, pályák építésére, melyek kivitelezésének – gondolom – elsősorban az anyagiak szabhatnak gátat, de azért az igyekezet megvan.

Lettország… hogyan is mondjam, hogy tényleg elhidd?! Szóval náluk nemigen van aszfalt, mármint ismerik az anyagot, láttak is már ilyet, vannak is aszfaltozott utak, de valahogy a SZU regnálása alatt nem kényeztették el őket ilyen úri huncutságokkal, mint szilárd útburkolat, cserébe viszont van földút minden mennyiségben. Százalékban kifejezve én eddig olyan 30 %-ot mondtam tippre, de az imént találtam egy forrást, melyben 38%-ot adnak meg aszfaltozott útként a teljes úthálózatra kivetítve. Némi statisztikai csalás lehet a települések útjainak beleszámolásával, hiszen egy kisebb, akár 1000 fős falunak is több km-es úthálózata lehet egészen kis területre vetítve. Egyébként a falvakat csak földúton lehet megközelíteni, kivételt képeznek ez alól azok a települések, melyek burkolt főutak mentén találhatók, merthogy a főút meghatározás sem garancia a flaszterre.

lett DSCF4116.JPG
Lettország, P12-es főút

Szóval – egy kis szójátékkal élve – a lettek annyira csehül állnak az utakkal, hogy már a határ átlépésekor hangosan felnevettem, amikor a sebességhatárokról tájékoztató táblán egyáltalán nem szerepelt autópálya. Persze amikor egy ízben az életemért küzdöttem egy földúton, már nem volt kedvem kacarászni.

lett DSCF3745.JPG
Lettország, tanyák közti, falvakat összekötő mellékút

Történt ugyanis, hogy egy számozott „földfőúton” haladva elértem a célállomásig, de annyira lassan tudtam csak haladni a sok kődarab miatt, hogy improvizatíve egy másik útvonalat választottam visszaútnak. Bár ne tettem volna! Másfél órát bolyongtam a helyi tanyavilág úttalan útjain, melyek váltakozva voltak kövesek, agyagos-sarasak, murvásak, homokosak, mikor is nagy ugatásra lettem figyelmes balról. Egy kaukázusi medveölő indult el felém őrült tempóban. Gondoltam, ennek fele sem tréfa, mert egyrészt nagy volt a kutya, másrészt ahol medveölő van, ott medve is van, rögtön turbóra kapcsoltam. 40 km/h-ig sikerült felgyorsulnom, de túléltem.

lett DSCF3742.JPG
Lettország, eredetileg aszfaltozott, jelenleg felújítás alatt álló P35-ös főút

Egyébként a lettek szeretik tetézni a bajt. Ha útfelújításról van szó, teljes szélességben és teljes hosszban bontanak, nem zavarják össze a népeket félpályás lezárásokkal, terelésekkel. Ugyanez figyelhető meg a kisebb településeken is: a helység teljes úthálózatának burkolatát egyszerre bontják fel, csak a házak autóbejáróihoz nem nyúlnak.

lett DSCF3730.JPG
Lettország, Cesvaine

Észtország egy csoda a maga nemében. Nem tudom, hogy az oroszok kivonulása után milyen szintről kellett talpra állniuk, de az tisztán látszott, hogy az előállított javakat minden területen fejlesztésekbe forgatják vissza. Nem találtam olyan lakott területen kívüli utat, ahol a burkolat ne lett volna I. osztályú. Nő lévén nyilván minden helyzetben visszafogottabban és megfontoltabban vezetek, mint férfitársaim, különösen esőben, de annyira jó minőségű aszfalttal burkolnak, hogy a vizes főúton, esőben simán mentem 110-115-tel. Úgy tapadt a gumi, mint a nyári hőségben a száraz úton.

észt DSCF3855.JPG
Észtország, 2-es főút

Épp a fentiek miatt meglehetősen kontrasztos volt, hogy a települések útfelülete módfelett elhanyagolt náluk is, erre elsősorban Tallinnban csodálkoztam rá. Egy orkánszerű vihar utáni lecsendesedett esőben, bokáig érő tócsákban próbáltam megtalálni a láthatatlan nyomvályú medertengelyét a főúton, amire rátromfolt még pár kátyú is. Hogy ne okozzak tömegbalesetet, felnyomtam a vészvillogót, és egy számomra biztonságosnak tűnő sebességgel, folyamatos csúszkálások közepette próbáltam kikecmeregni a fővárosból. Gondolom, senkit nem lep meg, hogy nem jöttek a seggembe, nem dudáltak, nem villogtak le. A közvetlenül mögöttem jövő is villogóval adta tudtára a feltorlódott sornak, hogy helyzet van, mindenki maradjon nyugton. Akkor előztek csak meg, amikor kétsávosra váltott az út, de a mögöttem araszoló sofőr végig biztosított hátulról, amíg szükségesnek tartotta.

Saaremaa szigetére is áthajóztam, de az utak ott is újak és hibátlanok voltak, pedig a sziget belsejében lévő mellékutakat is bejártam.

észt DSCF4035.JPG
Észtország, Saaremaa, 79-es főút

Egyetlenegy eset volt csupán, amikor a sziget déli nyúlványának nyugati partszakaszán élveztem a tengeri levegő mennyei illatát, amint 100-110-zel gurultam a szabadság édes mámorában, majd megpillantottam egy veszélyre figyelmeztető háromszög alakú táblát. Nem nagyon volt érkezésem megfigyelni, mi is állt rajta, így ezzel a sebességgel rongyoltam rá egy redős földútra, melyről a murvát sem sajnálták le. Mondhatnám, hogy lepergett előttem életem filmje, de nem volt idő mozizásra, inkább a mentésre koncentráltam. Belecsimpaszkodtam a kormányba és az ülésből kiállva hagytam, hogy a motorfék tegye a dolgát, majd szépen visszakapcsolgattam a fokozatokat.

Névtelen.jpg
(Google maps fotó a konkrét helyszínről)

Mindhárom országról elmondható egyébként, hogy kifogástalanul tábláznak. Jól látható, nagyméretű feliratokkal tájékoztatnak mindenről, a forgalmasabb útszakaszokon még a veszélyt jelző táblákat is előjelzik. Persze táblázásban is az észtek viszik a pálmát, náluk tapasztaltam ilyesmit, hogy már előre figyelmeztetnek az 1 km múlva kezdődő szarvas veszélyre, majd a rizikós szakaszon km-enként tesznek ki újabb táblákat a fennmaradó szakasz hosszáról, végül jelzik, ha elmúlt a kockázat.

A „burkolt út vége” tábla mellett előszeretettel használják még a szintén „pirossal szegélyezett háromszög fehér hátterében hatalmas fekete pont” táblát, mely a bármi okból különösen balesetveszélyes csomópontokat, szakaszokat jelöli.

Végezetül jöjjön egy olyan kiegészítő tábla, mellyel itthon még nem találkoztam ebben a formában, viszont Litvániában gyakran használják a jelzőlámpa piros korongja mellé kihelyezett kis ábrát a jobbra kanyarodók haladásának elősegítése érdekében. A piros jelzés ellenére a kanyarodók nyugodtan megkezdhetik a manővert, ha egyébként meggyőződtek róla az egyéb – pl. elsőbbségadás kötelező – táblák figyelembevételével, hogy szabad az útjuk.

Névtelen1.jpg
(Google maps fotó két olyan kereszteződésről, melyben jobbra kanyarodtam)

Szintén litván specialitás, hogy szinte minden település előtt járdasziget helyett aszfaltozott fekvőrendőrrel lassítják a forgalmat, ami rögtön az első faluba történő behajtásomkor elkerülte a figyelmemet annak ellenére, hogy kitették a figyelmeztetést, de én úthibás szakasznak gondoltam, ezért rá se hederítettem.

észt DSCF4033.JPG
a balti utak következménye a motoron

Sokaknak talán nem jön meg a kedve a fenti fotók láttán, hogy ilyen útviszonyok mellett ebbe a régióba tervezzék a jövő évi nagy túrájukat, de ez egy annyira más világ, és a benne élők mentalitása oly közel áll a szívemhez, hogy bárminemű viszontagság ellenére örök életemre szóló élmény marad az ott töltött másfél hét.
  • NaNa
  • MoncA
  • ClaraSwenson
  • MoncA
Hozzászólnál? Jelentkezz be...