Az Út illata

Kitolod. Az öreg vasparipa lassan mozdul, nehéz, nagy teste hideg még. Adsz neki a szivatóval, beröffented és vidáman dohogni kezd. Melegszik a vas, még dús benzingőzt lehel, majd lassan felüvöltene, de visszahúzod neki és csöndben dorombol tovább...
Kattan a váltó, meglódul, kissé kehesen mozdul, még mindig hidegecske... három sarokkal odébb felélénkül, az emelkedőre lelkesen vágtat... háromezernél megjön a ménes és szinte kiugrik alólad, kapaszkodsz és elvigyorodsz... úton vagytok megint. Az öreg mindig tudja merre, mikor kell menni és megállni, rábízod magad.

Napsütés. Hüvös a reggel, az álladat fagyasztja a szél, a hosszú nyakú pulóver nyakát kesztyűs kézzel tömködöd az arcod és a bukó közé. A mező párát lehel, finom köd úszik a kerekeid alá, felette napsütés ragyog, mintha lágy, hűvös paplanon hajtanál át...
Kúszik feljebb a ragyogó korong. Az út szárazul, az aszfalt meleget sóhajt. A lombok alá érve ismét hűvös fogad, ezüst szárnyakkal fröccsen szét kerekeid alatt a pocsolya... Az irtásnál ismét melegedő, erdőszagú meleg, párás avar. Belebújik a ruhádba az illat, átjár, kimossa az agyad, jön a kanyar, mögötte szakadék, de az ív gyönyörűbb, élvezed ahogy borul alád az öreg paripa...
Faluszéle, disznóólszag, labda után szaladó gyerek. Loncsos komondor, lustán utánad néz, öreg ő már ugatni is, nemhogy kereket kergessen... Néni tekeri a bringát, kapás bácsi bandukol, a hávécsék utánad néznek a kricsminél...
Porszagú út, város közeledik. Az öreg vas vidáman dohog, már látja az etetőt, ott a kút, te is iszol. Felhúzod a cipzárad, kesztyűt igazítasz, plexit törölsz. Csak tovább. Hisztis teherautós, mosolyogva hagyod állva, az út a tiéd. Esőillat jön, az égen a felhők sorban állva várnak, amerre mész. Kifutószél fogad, porördögöt kerget maga előtt, pont arra megy, amerre te mész, versenyt gurultok. Isten nevet, mégsem esik.
Aztán tükröt izzad az aszfalt, délibábot, nagyot, megállsz vetkőzni, pihenni, csacsogni. Mennél, menj csak tovább.
Az úton vagy otthon, az a hazád.