A (sziget)csúcson kell abbahagyni

Reggel ráérősen indultunk el Katától, megölelgettük és a lelkére kötöttük, hogy ha bármi van, Sárváron és Biatorbágyon is lesz szállása, ezt vésse jól a kis buksijába.
Kiderült Tagama még nem kompozott motorral, így Vác felé vettük az irányt és ott átcsobogtunk a Dunán. Útközben már érződött a város közelsége, a komp félig volt tele, de a rendezkedő biciklisek Tagamát ráállították volna kb egy kocsi oldalára a kompon, mert ők hát jobban tudják, hogyan kell egy motorral parkolni... Nem jöttünk rá, hogy mi volt a bajuk, mert a helyet ők foglalták előtte az őrült fontos szelfizéssel....
Viszont a kompon volt normális bringás is, rácsorgatta a nyálát és kocsányokon lógatta a szemeit Kisdarázsra. Kibeszéltük felette állva milyen klassz a guriga, meg ő is most egy Hornetet akar venni, és pont ilyen 600-ast. Jó döntés lesz, remélem sok szép km-t gyűjt majd vele... Szép meleg tekintete volt az embernek, jó volt beszélgetni vele, és izzott belőle a vágy a motor után.

A Szentendrei-sziget csúcsára igyekeztünk. Ahol a folyó békésen körbeöleli a szigetet, hatalmas kavicsos homokpaddal, szép, ligetes ártéri erdővel. Jó volt végiggurulni az egyenes úton, szép legelők és szántóföldek vannak Kisorosziig, ligetes friss levegő...

A fél gyerekkorom ezen a szigeten telt: Mamával még diót szedni jártunk errefelé, meg nyáron strandolni a szigetcsúcshoz, tiniként meg Surányban voltunk sokat, mert a mostohafateromnak ott volt telke. Arrafelé képződött a második motoros emlékem, amikor a Babettával lefordultam a gátoldalban és jól összeégette a kipufogó a vádlimat, ahogy rám esett a motorka.
Most ültem a vason és gurultunk a langymeleg napfényben a sziget csúcsa felé. Szeretek ott lenni, valahogy mély béke és nyugalom van ott. Jó bámulni a vizet, és hagyni, hogy tisztára mossa a lelket... Lefeküdni a fűbe, bámulni a felhőket, a közelben himbálózó fűzfa harmatjában....

Leraktuk a vasakat és elindultunk a szigetcsúcsra. Leültünk a parton a fűbe és arról beszélgettünk mi vár minket otthon... Tagama egyszer csak elindult a partra, hagytam, had legyen együtt a folyóval. A Duna jó fej, türelmes, nagy öreg folyó, tudja hol kell a lelket simogatni...
Azon gondolkoztam, mennyi mindent kaptam ettől az úttól:
ezernyi választ megfogalmazott és megfogalmazni sem mert kérdésekre. Példákat, hogy a szeretet mennyire erős: hogy Sopronból Debrecenbe is lehet udvarolni, hogy a társ bandáját, társaságát milyen szinten lehet tolerálni, hogy mennyire lehet szeretni egy gyereket, aki azt a hobbit űzi amitől legjobban félted, mennyiképpen szerethető a társ, milyen egy jól működő kapcsolat, és hogy mindenütt vannak megoldandó feladatok, problémák. Hogy a társadalmi elvárásoknak sok súlya nincs, és élhető nélkülük is az élet boldogan, ha nekünk épp úgy működik valami jól.
Semmi de semmi se tökéletes, és valószínűleg nem is lesz az soha, de a lényeg az, hogy törekednünk kel a jóra. Aki igazán fontos, arról tudjuk, hogy akárhogyan is, de az nagyon és bármikor bárhogyan szerethető. Hogy az időnk véges, és nem mindegy hogyan töltjük el. Van időnk, csak nem mindegy hogyan töltjük el...Hogy meddig szabad közel engedned magadhoz a másikat, és meddig mehetsz bele a másikba, úgy hogy neki se fájjon. Minden ember élete tényleg annyira, de annyira egyedi és mégis a problémánk ugyanaz ha valami fáj: a jó, és bölcs szeretet hiánya. A türelmes szeretet, ami teret ad, és nem falja fel az egó.
Szeretni jó, mert ez tartja fent a mi kis világunkat. Ez teszi széppé, meleggé, kedvessé a legridegebb tundrai vacokot is, ez viszi előre a világot: az egymás iránti jóság. A szeretet, a szer, ami etet, éltet...

Nem tudok elég hálás lenni azoknak, akik útitársaim voltatok ezen az úton. Nagyon köszönöm a tanításaitokat, az egy estényi türelmeteket, a befogadó meleg szeretetet ahol mindenütt tanulhattam tőletek.
Remélem viszonozni tudom majd nektek, bármerre jártok is az életben, nálam mindig lesz helyetek.
Ölellek benneteket, és végtelenül köszönöm.

https://csamclub.hu/galeria/photos/img_20190419_150614.90546/