A csoda jómaga

Már történelemnek tűnik, hogy másfél héttel ezelőtt még nagy pocakkal várakoztam a nagy napra. Most visszagondolva olyan, mintha az elmúlt kilenc hónap nem is velem történt volna. Bizonyítékként persze ott vannak a Mina által készített pocakfotók...

​

Pedig az elmúlt motoros szezon sok-sok év óta az első volt, amikor nem ültem motoron. Pontosabban nem vezettem motort. Mert azért tavasszal mentünk egy rövidet a Turulhoz, de akkor "csak" utas voltam, már hat hetes magzattal a hasamban. Rémes volt, hogy nem tudtam kontrollálni a kátyúkat a hátsó ülésről, így szinte az egész utat guggolásban tettem meg. Pár nap múlva meg is lett az eredménye, alig bírtam menni az izomláztól. Ezután eldöntöttem, hogy ha már ennyit kellett várnunk a trónörökösre, nem kockáztatok a motorozással.

Mikor a Columbus Hajón buliztunk, még csak egy napja tudtam, hogy ez az állapot már más, a Budapest Motor Fesztiválon pedig csak a gyógyteáknak köszönhetően nem kellett percenként a WC-be rohangáljak. Ha valaki nem tudná, a "reggeli rosszullét" ugyanis sokszor egész nap is eltart. Nekem nagyjából kilenc hónapon keresztül tartott egyfolytában.

Az április 21-i Ingyenes Vezetéstechnikai Tréningen a PMBB-s kolleginák közül Helga százados képviselte a pocakosokat, akkor ő már tudta, hogy hasonló cipőben járunk, és nem az esős reggel miatt nem mentem motorral.

A Nemzetközi Női Motoros Nap igazi kihívás volt számomra. Bár aznap töltöttem be a 12. hetet, mégsem szerettem volna nagy dobra verni az állapotomat. Reggel Helgánál találkoztunk a PMBB-s kollégákkal és jóízűen megreggeliztünk, majd ugyanazzal a lendülettel a vécécsészében helyeztem el a tojásrántottámat. Fél óra múlva Vácon az M1-televíziónak nyilatkoztam élő adásban.

A szezon további része is motorozás nélkül telt, azért párszor álló helyzetben üldögéltem a Street Glide-on a garázsban, és amikor tehettem, ráültem mások motorjára is. Szerencsére sok önfeláldozó ismerős került elő, akik szívesen elvitték a motoromat egy-egy körre, hogy nehogy megrozsdásodjon a sok állásban.

Alsóörsön az avatatlan szemek számára még egy jól táplált napközis benyomását keltettem csak, gyanús csak az lehetett, hogy a kocsiban szunyókálva töltöttem a délutánokat.

A Csajokamotoron.hu szülinapi hétvégéjére is kocsival érkeztem, de itt már nem kellett magyarázkodnom. Fürdőruhában már egyértelműen látszott, hogy nem csak a finom ebéd van a hasamban, és ekkor már azt is tudtam, hogy kisfiút várok.

​

Nagyon irigyeltem a csajokat, hogy motorozhatnak, hiszen gyönyörű időnk volt, de így legalább tudtam készíteni pár fotót róluk motorozás közben is. Mindennek megvan a pozitív oldala.

A szezon további részében vagy kísérgettem a fiúkat kocsival, de inkább nem. A negyven fokos meleg nem kedvence a kismamáknak. Azért persze így is akadt éppen elég program, és ahogy sorban születtek meg a motoros csajok babái, egyre inkább azt éreztem, hogy az én talpam alatt is forrósodik a talaj.

A naptárfotózáson rólam is készült pár kép, persze kizárólag privát használatra. Végül még a családom körében sem nagyon publikáltam, mert még mindig nem találtam elég meggyőzőnek a hasamat.

A nyár hátralévő része családi körben telt, és mivel még mindig kibírhatatlan volt az időjárás, nem nagyon mutatkoztam nyilvánosan. A motoros újságíró kollégákkal a 2013-as Harley-Davidsonok modellbemutatóján találkoztam újra, már viszonylag előrehaladott állapotban, ekkor már kevesebb, mint egy hónap volt hátra.

A hasam mérete még mindig nem volt mérvadó, amit az is jól bizonyít, hogy a motorrevüs Mező Jani mikor meglátott, azt kérdezte, hogy "nem úgy volt, hogy jön a baba?" - aztán oldalra fordultam. De még egy nappal szülés előtt is elém kéredzkedett egy nő a postán...

Motoros szempontból igen lájtos szezont tudhatok magam mögött. A nyár nagy része azzal telt, hogy nézegettem és fotóztam a hasamat, ahogy mocorgott bennem egy kis lény. Mióta pedig október 27-én megszületett, nagyjából ugyanezt csinálom a kisfiammal, Lőrinccel.

Még mindig nehezen tudom elhinni, hogy tíz év várakozás után velem is megtörtént ez a csoda, és akárhányszor ránézek, mindig ez a "szép dal" jut eszembe. Legalábbis - mivel nem vagyok kimondottan metálos - a refrénje vissza-visszatér gondolataimba, és az egész dal, mintha róla szólna:

***
​

Többen kérdezték, hogy hogy jutottunk ide... tíz év után hogy sikerült mégis. Szívesen írok róla, ha van, akit érdekel, de öncélúan nem akarom ezzel terhelni a fórumot. Szóval esetleg egy megerősítést vagy egy véleményt ezzel kapcsolatban megköszönnék.