Ötödik nap - a családi

Írta birge a Az Első tiszt Kapitány lesz blogban. Megtekintés: 322

A mai program igen meglepő volt egy turistacsoporthoz képest; reggel temetőbe mentünk, utána főztünk. Mivel hivatalosan rokonlátogatóban vagyunk az országban, úgy gondoltuk, nem csak az élő, hanem a holt rokonok is megérdemlik a tiszteletet, még akkor is, ha szerény személyem például egyikükkel sem találkozott korábban. Be a taxiba (erről bővebbet majd a végén, ha lesz még kedvem blogolni), de a pakisztáni sofőr természetesen nem tudta, merre lehet a temető, és kitett minket egy másiknál. Mondták ott, hogy no problem, a nekünk kellő temcsi alig két mérföldnyire van, közel a buszmegálló, simán elvisz odáig. Hahó, mondtuk, minek nekünk buszmegálló, fejenként két csodaszép lábbal vagyunk megáldva, elvisznek ezek bárhová (ennyit a tegnap hőn áhított pihenőnapról). Azt hiszem, ekkor néztek először totál hülyének, a temetők ugyanis egy kertváros jellegű városrészben fekszenek, ahol biza' kevés a turista, a helyiek pedig leginkább autóval közlekednek - ez a gyaloglás-dolog arrafelé nem túl népszerű.

Némi kutyagolás után sikeresen megtaláltuk a helyes temetőt, ahol a személyzet nagyon segítőkész volt, még térképet is kaptunk az elhunyt pereputty felleléséhez. Éppen a sírok közt tekeregtünk, amikor egy ott dolgozó (sírásó vagy kertész, ki tudja?) odalépett hozzánk, és megérdeklődte, mit keresünk. Mondtuk, hogy sírkövet, "Nagy" feliratút, erre mint aki az összes halottal köszönőviszonyban van, elvigyorodott, és másodperceken belül - a térkép segítsége nélkül egy hatalmas temetőben! - odavezetett minket a családhoz. Amúgy imádtam azt a tipikus afro-amerikai akcentusát, de ez most más kérdés.

Elbeszélgettünk a sírnál egy kicsit, meghallgattuk keresztanyámtól az ominózus rokonok történetét: 1903-ban a család hat gyerekéből négyet feltettek az első Amerikába tartó hajóra, a legkisebb, még csak tizenkét éves volt, s mindezt a videochat és az e-mail előtti időszakban - iszonyatos fájdalom lehet a szülőknek. És ebből le is lehet vonni a következtetést, hogy milyen anyagi körülmények közt éltek a magyar családok a huszadik század hajnalán.

Miután végeztünk a megemlékezéssel, laza másfél órás kutyagolás után eljutottunk a metróig, ám eközben többen is megálltak mellettünk kocsikkal, és aggodalmas arccal kérdezték, hogy amúgy jól vagyunk-e. Nesze neked, sétafika.

Utunk megint átvezetett egy kínaiak lakta részen, itt volt alkalmunk besétálni egy szupermarketbe, hát az volt csak a zsibvásár! Ezerféle egzotikus gyümölcs, zöldség, élő hal (nem merült ki a kínálat a pontyban), teknős, és hatalmas rákok - természetesen nem háziállatnak. Részemről rossz néven veszem az ilyenfajta állatkínzást, de tény, hogy lenyűgöző volt a kínálat.
[​IMG][​IMG][​IMG][​IMG]

Mint említettem, az ebéd ezúttal a mi művünk volt (már amennyiben belevehetem magam a "mi"-be, ugyanis unokatestvérem - szakács lévén - hamar elzavart a kaja közeléből, mert több bajt okoztam, mint segítséget). A nagypapa tehát kapott a születésnapjára (merthogy ez volt a főzés apropója) tejfölös csirkepaprikást tojásos nokedlivel és uborkasalátával, valamint szilvás gombócot jó magyar módra. Meg is telt a bendőnk! A délutáni programot pedig ő biztosította: családi történetekkel fűszerezett diavetítést tartott. Eleinte berzenkedtünk ugyan egy picit az ötlet ellen - több száz képet készített elő - de utána eszembe jutott, hogy voltaképpen én szeretem azt hallani/látni, hogy a szülők is voltak gyerekek, követtek el hibákat, voltak botlásaik. Meg amúgy is jók a családi sztorik:)
  • Yamina
  • fneildi
  • Babulu
  • Ancsipancsi
  • birge
Hozzászólnál? Jelentkezz be...