Örök benzintyúk

Avagy hogyan nem hoztam haza a motorom.

A birgéknek vannak ilyen agyi deformitásai, ami miatt úgy gondolják, hogy az általános fizikai, mechanikai és egyéb törvények rájuk nem vonatkoznak, és hát ennek szellemében hajlamosak figyelmen kívül hagyni bizonyos praktikus teendőket. Ilyen például a motor téliesítése, avagy nem ártott volna legalább az aksit kiszedni, de bizonyos technikai okokból kifolyólag erre nem igazán volt lehetőség, és később sem sikerült orvosolni a problémát. Ez egy dolog, de hogy ezek után a birge úgy gondolta, hogy ha a motorért megy, fölösleges is lenne legalább egy töltőt vinni magával...

Eljött az első csodaszép tavaszi hétvégi nap, nemtávirat felpattant a motorjára, én meg a buszra, mert annyira azért még nem vagyok biztos a pasiban, hogy mögé üljek. Igen ám, de a buszon eszembe jutott, hogy vehetnék valami csokit agg édesapámnak, biztos örülne neki, csak éppenséggel pénz nem volt nálam, így hát rátelefonáltam nemtáviratra, aki a közel lakó haverjánál ücsörgött, hogy találkozzunk Wekerle legszebb főterén, hozzon pénzt, és ugorjunk be a boltba.
Itt most lényegtelen apróságok jönnek a sztoriban, miszerint nála sem volt pénz (nem vagyunk egyszerűek), ezt most át is ugorjuk, lényeg az, hogy jött a következő zseniális gondolat: mi lenne, ha mégsem sétálnék "haza" ebben a gyönyörű tavaszi napsütésben, hanem venném a bátorságot és arra a kb. 1 km-es távra, amit szinte forgalom nélküli területen kell megtenni, esetleg felülnék mögé.

Ilyen pocsék utasa szerintem még egy motorosnak sem volt. Mivel nemtáviratnak csak egyszezonos a jogsija és azalatt is két esése volt, úgy féltem, mint gyerekkoromban a hullámvasúton, állandóan a forgalmat meg az utat figyeltem, és persze folyton dirigáltam: lassabban, óvatosabban, vigyázz keresztutca, fekvőrendőr, gyalogosok...
De végül épségben megérkeztünk és jött Wolfie beindításának szent pillanata. Ha indult volna. De persze a téli leállás során az aksi úgy lemerült, mint a sicc, fél órás betologatás után is csak annyit mondott a motor: hörr.

Íme a következő zseniális ötlet: nemtávirat hazajön a töltőért, én addig elmegyek bevásárolni, otthon találkozunk. Csak hát addig beszélgettem, meg családoltam, hogy a végén még ott talált a lakásban, így hát logikusnak tűnt, hogy nem busszal jövök haza, hanem vele...

Ha azt mondtam az előbb, hogy én így még motoron nem féltem, hát most felülmúltam. Főleg, mivel kisebb forgalmú utcákon akartunk eljönni, az meg igényelt némi kreativitást, de Wekerlén csak én igazodom ki, így állandóan irányítani kellett a sofőrt, aztán kiderült, hogy néhány utca egyirányúsítva lett, szóval kerengtem ott össze-vissza egy bizonytalan sofőr mögött... Képzelhetitek, hogy sikoltoztam félelmemben, amikor 25 km/h sebességre gyorsított...

Kalandos út volt, de hazajöttünk, nemtávirat amúgy sokkal bátrabb (és talán jobb) sofőr nálam, és végül a forgalmasabb Gyömrői úton sem kaptam hisztériás rohamot, pedig ott már 75-re is felgyorsultunk! (Izé, ha rendőrök is olvassák, 50.)

Egyrészt kezdek aggódni, hogy amilyen kis szerencsétlen vagyok, én már örökké benzintyúk maradok, másrészt viszont megnyugodtam, hogy nemtávirat ügyes és nyugodtan felülhetek mögé...
De azért a héten csakazért is hazajön a Wolf