Gurulások, miegymás

" Édesanya " - A szó maga a mindenség. Az élet és a szeretet forrása. "Ki a bölcsőt ringatja - a világot igazgatja" tartja a mondás, mégis rohanó világunk lassan elfeledi őket, akik első lépéseinket kísérték a nagyvilágban óvó pillantásaikkal, védelmező ölelésükkel. Őket, akik viselkedése meghatározza egy életre a világhoz való hozzáállásunkat, akiktől a szeretet tanuljuk, a türelmet, az odaadást, az önként nyújtott áldozatot, a példaként mutatott kitartást, életük alapköveit.Előadásunkban törekedtünk mindazt a szeretetet és küzdelmet bemutatni, amit az édesanyák értünk tesznek. Előadásunkat a hála és a köszönet ihlette. A látványvilágot Simon András nagyszerű lézergrafikái teszik feledhetetlenné.

Előadásunkban arra törekedtünk, hogy hálánkat fejezzük ki azok iránt akiket a társadalom szinte észre sem vesz, mert jelenlétük annyira természetes. Az édesanyák munkáját magától érthetőnek, végtelenül fogyaszthatónak, és korlátlan erőforrásként kezeljük. Miközben az édesanyák munkája megfizethetetlen: egy személyben pedagógusok, pszichiáterek, konyhafőnökök, és tisztasági managerek, egyedi igényekhez alkalmazkodva. Azt gondoljuk, erőforrásaik végtelenek: mert ők édesanyák, miközben ők is emberek. Vannak vágyaik, lehetnek fáradtak, kimerültek lélekben és testben, és szenvednek még ha nem is látjuk, mert gondosan elrejtik szemünk elől, ahogy igyekeznek a világ minden szemetétől megóvni minket.

Szeressük őket, akik értünk éjjel-nappal szolgálatban vannak, akik minden rezdülésünket figyelték, évtizedeket áldoztak életükből arra, hogy fejlődjünk, gyarapodjunk. Szeretetük végtelen, örömük fejlődésünk által való, kínjaik számunkra ismeretlenek. A fénnyel kísért gondolatok és hangjátékok, versek Mária gondolatait, az ő szenvedését is megelevenítik, amint a keresztúton kíséri fiát.

Fogadják szeretettel, és hozzák el édesanyjukat hálájuk jeleként erre az előadásra.

2018. május 12. Este 20 óra
Angyalföldi Szent Mihály Templom,
Édesanya c. fénygondolatok
1131 Budapest Babér u. 17/B.


Forgatókönyv és rendező: Csömör Hermina
Zenei rendező: Gera Zoltán (NOX)
Lektorálás és próza: G. Lantos Judit
Lézer interferenciák: Balczer Sándor
Lézergrafikák: Simon András
Lézer effektek: Török András

Az előadás honlapja: http://fenyszinhaz.hu/musornaptar/aktualis/edesanya/
Fb event:https://www.facebook.com/events/1940626989599224/

Jegyek a helyszínen, és az előadás napján is válthatók:
Online jegyértékesítés: https://oneticket.hu/edesanya-1483
https://tixa.hu/edesanya

...hát megint eldobom a hajamat... hogy most akkor én vagyok a repülő, vagy télleg meghülyülnek egyesek pár év alatt... Vázzze, el kell ezt is meséljem...

Szal adva van jóképességű, értelmes-kedves ügyfelem, imádnivaló ügyfél, még 5-6 éve robogózgatott. Nemrég összefutottam vele, örülés, jajdejó, anno elmászkáltunk társasággal, toleráltuk a kicsiségét (125 ccm) majd aztán elkavarodott a társaságtól, külföldön is élt, nemrég került haza. Most már megnőtt, komolyság van, 600 ccm menőség meg minden, és itt jön a csavarintása a sztorinak. Anno, egy csomó infót a motorozásról úgy szívott magába mint a szivacs, mindenki örült neki, hogy hasznosul az infó, örültünk, hogy sikerült még egy életképes kollégát "kinevelni". Lelkesen mesélt, hogy volt néhány vasa, szépen végigjárta a ranglétrát, és nemrég belefutott valami ultradrágán eladott divatos épített szuperszép de motorozásra használhatatlan szarba, áradozott róla egy sort, meg hogy kb 3000 km-t nem tudott beletenni, de most inkább eladta és vett egy gyári széria motort és azóta mekkorákat tekereg.
Húdejó, örülés egymásnak, guruljunk megint, de jó lenne, perszehogyne mondom én.
Itt ugrik a majom a vízbe: és milyen motorod van most, kérdezte ő. Mondtam megvan még a Lóóó is meg azóta a 250-es Ubi, és ekkor vágott a szavamba. Mert tovább nem tudtam neki mondani, hogy egyébként meg a 600-as Hornival mászkálok. Ugyanis mint kiderült, ő akármilyen motorokkal nem motorozik együtt, és hát a stílus és a külső nagyon fontos lehet hogy ez most nagyon sznobul hangzik, de neki igenis fontos, hogy kivel hogyan jelenik meg.


Hát rohaggyámeg ha bármikor is bármelyik velem lévő motor mellé mersz gurulni a fostalicskáddal majomarc. Ezzel motorozni? Vázze, hát ez se velünk motorozna, hanem a törzskönyveinkkel vazze.... Mennyél keressél káférészer utitársat, kitámasztjátok a Starbuck elé a roncsaitokat és ott fognak ájuldozni a kiscsibék nektek. Ja nem, azok már a négykerekű zsírúj mergákra meg a bömbikre buknak, nem a használt szériamotorokra.

Ez is fog még velem szembe jönni amikor 8 millás tesztvas fog pucsitani a popóm alatt, mer az élet már csak ilyen kegyetlen, én meg azt találom majd mondani neki, amikor motorozni hív, hogy bocsika, nekem fontos, hogy ki hogyan jelenik meg, milyen motorral...

Az udvaron sitt, homokdomb, sóderdomb, a betonbunker garázs még visszatúratlan. Mögötte virágzik a nárcisz, az ibolya pedig egybefüggő pázsitkén illatozik. A fenyők épp újra feslenek, a meggyfa hópihét hullajt, már van konyhafal és a lépcsőház is növekszik. A sóskúti mészkőfal belül csodaszép, fugára vár, meg csaptelepre a konyha...

Süt a nap. Kórusban üvöltenek a nyitnikék.
Ülök a teraszon, mögöttem három köbméter sóskúti kőtégla pakolás.
Szikrázóan napfényes-illatos.

Szóval idén a vezetéstechnikai tréning 500 km robogózással kezdődött (200 ccm Piaggio), hegyi szigor kanyargósban.
A hegyi szerpentinezés utassal az első 50 km-en még elég szépen ment, az utas pillesúlyú, jó képességű kiscsaj volt, szépen krupliszsák style-ben nyomta, dőlt amikor dőlni kellet, teljesen frankó minden, napsütéses hálidéj. Mivel az utas esetén szeretem tudni, hogy épp mit csinál mögöttem, ezért arra szoktam kérni őket, hogy kapaszkodjanak a derekamon lévő szűkítő hevederben. Jópofa, néhányakon nagyon lejön, hogy motor kéne alájuk, mert amikor elkezdik finoman tekerni a derekamat kanyarodás közben, akkor tudom, hogy előbb-utóbb ennek is lesz jogsija (és idáig ez be is jött).
Szóval már kezdtem élvezni a kanyargást, meg úgy "érezni", amikor is egyszer csak eltűnt alólam a motor. Épp egy visszafordító közepén tekeredtünk felfelé, és ahogy mesélték, hátulról nézve fennakadt a vas a saját lábtartóján. Szerintem meg lehet túl lassan kanyarodtunk, de abból, hogy villámgyorsan kiugrott a vas alólam, csak lehet abban a leakadásban valami. Nem nagy tempóval haladtunk (visszafordítóban nehéz csapatni ugye) így megúsztuk olcsón. Elsőnek az utast lecsekkoltam, aztán kivonszoltam a vasacskát a kanyar közepéről, nehogy másnak is ott támadjon kedve rajtunk keresztül henteregni. Forgalom hálég nem volt, negyedóránként jött szembe valaki. Az utas karcolás lilulás nélkül megúszta, én meg belilultam könyékre és csípőre, hiába no, azért az extra párnázottság néha jól jön.

Szóval óvatosan, én már odatettem magam a nagy téli kihagyás után, ti megy legyetek okosabbak ügyesebbek.

Olvastam egy tökjó kifejezést: liberálfasiszták. Annyira ambivalens a két szó együtt, de tökjól kifejezi az általam véleménynáciként megjelölt életformát, amelyik habzó pofával üvölti hogy diktatúra van és korlátozzák alkotmányos jogait (mint például a szólásszabadság ugye?), és mindenki hülye aki nem úgy csinálja az életét ahogy ő jónak találja. Mi lenne-ez ha nem a megtestesült demokrácia, hogy az ő akarata érvényesül? Nyilvánvaló, hogy csak egyféle igazság létezhet... ami kizárólag az övé. De hogy 40 éve egy fél rosszul megfogalmazott mondatáért hónapokig verték volna a sitten, és hogy a diktatúra ma nem egyenlő azzal, hogy el kell fogadni mások véleményét, az meg sem fordul a fejében.
Nos. Még egy nap, és vége az össznépi intézményesített mocskolódási ámokfutásnak. Vagy nem, mert azoknak a véleménynáciknak akiknek nem sikerült, elmennek kukát borogatni mert felállnak a fotelforradalmár státuszból. Vagy ki tudja, lehet csak írnak egy újabb világfájdalmas posztot a terrorról, ami körbeveszi őket... ez lenne a jobbik eset.

Mi a jó abban, ha minden négy évben újrakezdjük a nulláról?
Miért kell mindig lemenni erre a szintre....?
Új utcanevek, új intézmények, új törvények, új államforma...? Kinek van erre fedezete? Ja, hogy fizesse az állam. Az államot te fizeted, akkor ezekért újra megint zsebbe nyúlsz?

Nemrég olvastam egy cikket egy matematikusról. Valószínűségszámításról írt, és az ő elmélete szerint mindenkinek három szavazatának kéne legyen: egy arra, akit nagyon szeretne, egy második alternatívaként és egy arra, akit meg nagyon nem szeretne. Véleménye szerint így sikerülne eltalálni egy olyan középutas döntést, ami a legtöbb embert boldoggá tenné. A nagyon szélsőséges indulatok kioltanák egymást, és mindenkinek lenne egy javaslata alternatívára. Tehát, magát a kompromisszumra való hajlamot törvényesítené.
...hol van ez még a tömegkultúrában...?

Reggel bekapcsolva maradt a tévé Söndör után, és épp egy egészen érdekes témát, az atomkémeket részletezték az első atombomba születése körül.
A lényeg az volt, hogy kb 125 ezer ember dolgozott a feladaton, és az egyik legközelebbi kutatásvezető volt az oroszok kémje, tehát gyakorlatilag egy az egyben a ruszkik megkapták az atombomba receptjét. Amerika ráköltött iszonyat lóvét, az atombombára, az oroszok meg csak megkapták a kész receptet.

A sztoriban ami engem leginkább megfogott, az ideológiák csatája az emberi fejekben. Ez a fizikus, aki a legtöbb infót kiadta, német születésű volt, és mivel a náci Németországban üldözött lett, ezért ott a Hitlerrel szemben álló kommunista párt tagja lett. Rövid időn belül persze lepattant az angolokhoz, amint forró lett a talaj, és bizony mivel jó kutató volt, azonnal jó helyeken talált melót. Nagy-Britanniából az USA-ba települt át, és mivel jó fizikus volt, elég gyorsan a Manhattan-tervbe került. Közben persze tolta az infókat folyamatosan, hol merre járt, a katonai fejlesztésekről, akármikről, atombombáról. Elég sok összekötője volt de mire felgöngyölítették a kémhálózatot az amerikaiak, már ismét Nagy-Britanniában dolgozott, végül elvették a britt állampolgárságát és egy ghánai egyetemen folytatta a tudományos kutatást időskorában. Hasonló módon egy másik fizikus házaspár is ugyanígy jelentett az oroszoknak, közvetlen az atombomba minden logisztikai dolgáról, tehát az oroszoknak több szálon is forró drótjuk volt az atombombához, ellenőrizve a saját kémjeiket is. Ez a házaspár is bevándorlóként, harmadik hatalomnak adta oda szimpla ideológiai meggyőződésből egy tömegpusztító fegyver receptjét. Őket még az USA-ban elcsípték, és halálbüntetést kaptak, óriási politikai hullámokat keltve. A helyi kommunisták nem értették hogy ebben hol a hazaárulás.

Ahogy hallgattam a történetet, az embereken gondolkoztam: mennyire gyökértelen ember lehet az, aki elüldöztetve a hazájából, aztán szimpla ideológiából, egy befogadó országban, ahol életteret, új lehetőségeket, új otthont, szinte mindent megkapott, egy harmadik, idegen országnak azért átad fontos információt, hogy a hazáján bosszút állhasson. Cserbenhagyva az őt befogadó országot, és cserbenhagyva az eredeti hazát, ahol honfitársai élnek, a távolabbi családtagjaik... csak mer pár veszett politikus bolondot tudott csinálni az országából, és ráadásul az közben már el is bukott...
Mennyire idegenszívű egy ilyen ember? Mennyire hontalan, gyökértelen, embertelen...

Közben jönnek a hírek, hogy már Olaszországban is megcsodálhatjuk a kannibalizmust, hála a határok eltörlésének és a globalizmusnak meg a multikultinak. Már nem is a csador a legnagyobb veszély, hanem az afrikai vodoo hagyományok...

Idegenszívűek. Akik nemzetállamokat eltörölnének, akik szerint nem fontosak a hagyományok, akiknek nem fontos az öröklött tudás, a kialakult értékrend...mert fontosabb az elfogadás, és a demokrácia az, hogy aki hangosabban üvölt, annak van igaza.
Akiknek egy ideológia minden gazságot igazol.

Ahogy tapicskolunk az élet nevű játszótéren, időnként beleragadunk a pocsolyába és baromi sáros lesz a bakancs. Aztán áttrappolunk vele a fél világon, és a bakancsra ragadt sárral és nehéz szabadulni a kolonctól...
http://anyaklikk.cafeblog.hu/2018/0...rdezted-apu-visszaeles-a-csaladban/#more-2819
A családon belüli erőszaknak több formája van. Azt hiszem nekem még a szoft verzió jutott anyámmal, a hétvégenként, olykor hét közben is ismétlődő pofozkodós verekedéseivel, állandó kötekedéseivel, lelki terrorjával. Most, így 40 éves fejjel nyugodtan állítom, hogy szar gyerekkorom volt, és ha kérdeznek róla, tudok higgadtan beszélni, levonni a következtetést, hogy kb 20 év ment el arra, hogy megpróbáljak megfelelni egy olyan embernek, akinek a világ nem felel meg. Plusz 10-15 évem ment el arra, hogy regenerálódjak, összeszedjek egy normálisabb értékrendet és elinduljak azon az úton, ahol más már mondjuk már 20 éve halad. De azt gondolom, akármilyen lemaradásban is vagyok, vagyunk mindazokkal, akik felállnak és megpróbálják helyükre billenteni a világukat, ők maguk teszik apránként jobbá, apró pici építőkövenként. Mert a világ nem rossz, csak nem vesszük észre hogy hol a szép és a jó, mert nem azt tanították mg nekünk. Vannak benne emberek, akik szeretnek minket, és az nem fáj, a világ pedig igenis szép.

A sorok íróját személyesen ismerem. Családanyaként, kisebb és nagyobb gyerkőceivel a háta mögött küzd a démonokkal, amik szépen csöndesen eddig jegelve voltak, a "család becsületéért", ami nem létezik, és soha nem is létezett. Azt gondolom, ha egy gyerekkel egy felnőtt ilyen mértékű visszaélést követ el, és nem áll senki mellé, az azt jelenti, hogy alapjaiban borították fel a helyes értékítéletét. Itt kérdem én, hogy ezek után joggal várhat-e el gondoskodást az, aki amikor kellett maga sem gondoskodott... nem tanította meg a gyerekének milyen az, ha kiállnak érte, és milyen az, ha ő kiáll magáért, bizonyos határok hol kezdődnek el és hol végződnek. Mi a valóság, és mi a realitás, mi számít igaznak? Amit a kívülállók látnak (a boldog család), vagy az, ami otthon van, a mérgező pokol? Hol az önfeláldozás határa és meddig tűrünk, meddig hallgatunk, és mikor kell felállni, nemet mondani, és hol kell a sáros bakancsot beletaposni a másik arcába... Évtizedek mennek el azzal, hogy egy ilyen rohadt pocsolyából feláll az ember.

A jó, hogy a jóra mindig van igény. A sors mellésodort egy világítótornyot, egy jó értékrendű társat és most a hullámok között, a démonok közt hajózva az örvényesen keresi a helyes értékrendet, a jó utat, a szép világot, a napsütéses partot. Szakadnak a vitorlák, hullanak a mentőcsónaknak hitt kapcsolatok...
Csak azt tudom, hogy egyszer vége lesz, elmúlik a vihar.

Ott van a csendespart, csak a világítótoronyra figyelj!

Na szóval, besokalltam, vettem két repülőjegyet az első 10 fokkal melegebb országba, meg bookingoltam egy szállást és a helyi motorbérlős árakat átböngészve végül a szokásos variációnál maradtunk, béreltünk 125-ös robeszokat itt: https://www.rentriders.pt/
A repjegy (wizzair) és a szállás (booking) még a neten foglalódott, és a google találatok között mind árban mind ajánlásban a helyszínen álmodtuk meg, honnan bérelünk végül robeszkákat. A számítás bevált, napközben 18-19 este 8-12 fokok voltak, olyan napos április hangulat volt, néha széllel, sok napsütéssel, egyszer szemerkélő esővel.

A környéken elérhető gyalogjárásra kb 3 motorbérlő hely volt, az első helyen már nem volt kiadó motor csak autó, a második helyre az árak miatt nem mentünk oda, meg messze is volt gyalog, így elzarándokoltunk a szállástól 3-4 utcányira lévő picike boltba és az ajánlások alapján egy ultrajófej fickó fogadott minket, a Jose és mondta el a lehetőségeket. Az ő beceneve egyszerűen Zé
A fickó jópofa, nagyon kedves és segítőkész, a bérlési papirokat angol és portugál nyelven megkapod, a forgalmiban pedig egy üzemanyagkártyával amivel olcsósítva vásárolhatod a benyát az AB kútjainál. Mondjuk ez sokat nekem nem számított, mert amint megláttam, hogy itt vannak REPSOL kutak, nekem oda kellett menni tankolni


(Az megvan, amikor tél közepén csak azért járatod meg a motort, hogy legalább a benzinszag legyen? - naa, itt legalább normális, benzin szaga van a benzinnek, és nincs etanolbűze mint otthon nálunk egyre több kúton... nem is beszélve az üzemanyag energiatartalmáról... A járgány bérlésénél biztosítéknak lefoglalnak a bankártyán 250 eurót/motor, ez ügyben érdemes felkészültnek lenni (pl erre én nem számítottam, még sehol se kértek ilyet tőlünk mediterrán országokban). Zé ellátott minket jótanácsokkal, hová érdemes elmenni motorral, adott egy térképet is amiről lementünk , mert az már nem volt rajta a térképen, de ráírta az irányt

Térjünk is rá a városra, Lisszabonra. A város hegyes-völgyes-viaduktos (a metróknak is van), alagutas autópályákkal sűrűn szaggatott, többszintes, hatsávos körforgalmakkal, régi macskaköves és ultraszuper új betonos, ennek megfelelően a közlekedés tájékozódás szintjén brutál. Nem az van, hogy csak úgy átcsapatsz abba az irányba, és megnézed azt a szépen feszítő kastélyt ott a hegy tetején! A légvonalra 3 km-nyi távolságra lévő objektum és teközted van 3 viadukt, egy autópálya és a fennmaradó utcák másfél-két méter szélesek macskakővel és villamossínnel vannak kombinálva, úgy, hogy azt mi itthon zergebaszta ösvénynek hívjuk, mert ott ránézésre csak a zergék járnak. Na ott náluk simán élnek emberek, járnak autók, villamosok, tuktukok ezrei, stb., ahogy azt egy rendes mediterrán térségben szokták Tehát, első kanyarban ráfutottunk erre a dologra, hogy akkor menjünk oda, aztán amikor már másfél órája keringtünk a robeszokkal, akkor engedtünk a google maps csábításának, és rádugtam a fülest a telefonra, hogy mondja nekem a tutit. Nos, a 3 km-re lévő objektumra 17 perces menetidőt írt de persze mivel az itt "fordulj jobbra" rendszerint minimum két lehetőség volt (mert nem ritka hogy 3-4-5 utca találkozzék és nem körforgalomban, az egy idő után ösztönös választás alapján működött, mert ha mindig megállsz és előveszed a telefont megnézni, soha a büdös életbe nem érsz oda, vagy viszel egy telefontartót a motorra és rászereled. Ilyen a régi óvárosi rész. A modern városrész ultraszuper sima aszfalt, szervizutak mindenütt, mélygarázsok mindenütt, nem ritka a 4 sávos lámpás körforgalom és nincs benne óbégatás meg dudálás, szép tempósan halad mindenki. Baromi jó a város szervezettsége, gyakorlatilag alig láttunk dugót, azok legfőképp este 5 után képződtek. A téli Lisszabonnban az emberek legtöbben 16 óra után és 22 óra között vannak utcán. Nyáron gondolom ez jobban kitolódik amikor meleg van és ők se fagynak rá a 11 fokban a kinti kiülős helyekre.

Amikor landoltunk alkonyatkor, a város dimenzióit és domborzatát elnézve azt gondoltuk, hogy itt aztán éjjel-nappal tuti hogy dugó van, és nem. Az autópályák a városban ingyenesek, a gps ha teheti azzal oldja meg az útvonalat és joggal. Ahol fizetni kell ott fizetőkapuval oldják meg (jellemzően a városon kívül is ritka, inkább hidakon van), nincs kamerás baszakodás, hogy belefussál a büntibe tuti. Térfigyelő kamerák vannak persze, érdemes azért a szabályokat betartani, de alapvetően nem szivatásra mennek. A közlekedésben részt vevők nagyon jóindulatúak, még a fővárosban is belefér az, hogy a zebránál szinte kivétel nélkül megálljanak az autók ha ácsorog ott valaki. Aki átcsapat a zebrán az vagy külföldi, vagy mentő, még a sziréna nélkül közlekedő rendőrnek is belefér, hogy átengedjen. A város nagyon tiszta, ez különösen tetszett. Olvastam útleírásokban, hogy sok a szemét, de hogy ez februárban nincs így, valószínűleg a túristáknak köszönhető leginkább.

A portugálok mindenütt jó fejek, kedvesek, segítőkészek, sehol se rohannak. Azt mondják mindenütt beszélnek angolul, de ez inkább a túristákban gazdagon látogatott helyekre igaz, vagy ahol sok fiatal van. Az idősebbek és eldugottabb helyeken élők nem beszélnek annyira angolul, de ugyanolyan kedvesek és jóindulatúak mindenütt. Jellemzően ebben az esetben magyaráznak kézzel lábbal a saját nyelvükön, és előbb-utóbb megérted mit akarnak Nagyon sok negroid származású fekete nép van, de itt nem az utcán koldulnak és zaklatnak, hanem dolgozós fajta. Elég kevés seftelőt láttunk, leginkább csak a túristás helyeken volt "zaklatás", hogy vegyünk napszemüveget, szelfibotot vagy kasmírsálat, de elenyésző volt az efféle árusok száma is. A portugál életstílus hótnyugis, képeslapot feladni, úgy hogy előtted ketten állnak, az minimum 20 perc, mert mindenki vált még pár szót, és ugyanannyi idő feladni egy hűtőszekrény méretű dobozt mint egy képeslapot: 10-10 perc. Reggeli fél 9-től 11-ig (azt hittem éhen veszek addigra, a félhatos ébredéseimmel), a motor bérlés számláját 12:15-kor "jó reggelt" köszönéssel küldik Szóval nem idegbajosak, mindenre ráérnek, lazák, és ha 10 négyzetméteren 10-nél több portugál van, abból 2-3-4 fő hamarosan zenélni fog, a többi meg táncolni.
A kaják jók, a külvárosi részen még olcsóbbak is, kevés kütyüárusuk van, nem kell árus sátrakon áttörjél egy nevezetesség megtekintéséhez. Ha ilyenkor megy az ember, télen, elviselhető a túristák száma is. Aki most megy, az nem a hőzöngő német sörturista, vagy probémás angol legénybúcsús csapat, hanem a jóval szerényebb, nyugis fajta.

Amit érdemes megnézni Lisszabon környékén:
Cascaisban jópofa kis kikötő van, felette tovább isteni jó békés homokos tengerpartok és sziklás vadregényes partok váltakoznak,
Sintrában annyi szuper kis palota van, hogy ott két napot is eltöltöttünk, baromi jó falmászó sziklák is vannak, ott kajáldának kis eldugott helyet érdemes választani, olcsóbbak és finomabbak mint a szem előtt lévő túristacsalogatós kiülős helyek,
Cabo de Roca a nyugati világvége (Európa legszéle), baromi szeles,

Lisszabonban:
Nagyon sok múzeum van, mindenki megtalálja az érdeklődési körének valót (hajózási, kocsi, hadi, stb)
az Április 25-e híd előtt lehet Golden Gate-s fotót küldeni a földrajzból kevésbé jól felkészült haveroknak
Oceonárium cápás szelfikhez,
a kikötőkben régi fa fregattok, tengeralattjárók is találhatók teljes felszereléssel, berendezéssel korhűen (mi a Cacilhasban lévőket néztük meg, csak mi voltunk)
A Christo Rei szobornál is baromira fúj a szél, az amelyikre rá kell támaszkodni, hogy tudjál előrébb lépni,
Torre de Belém (Belém tornya) jópofa kis vár, és van a belémi süti is amit meg kell kóstolni
a közelben van a Szent Jeromos kolostor
Castelo de S Jorge vár kilátással a torkolatra és az egész városra körpanorámával.

Album: Portugália 125 ccm-vel

by Yamina

2018 Portugália, Lisszabonn

Bogarászok mindenféle utazós csoportban, és az egyikben épp a repülés előtti estén olvastam az légi útitársak elemzéséről, miszerint volt aki különösen durva helyzetbe került: az egyik oldalán zabáltak, a másikon meg épp hánytak, aztán volt kényszeres, pörköltös, rántotthúsosszendvicses, hisztis, neveletlengyerekes, neveletlenszülős és a ki tudja még milyen képességekkel megáldott humanoid életformák felemlegetése. Jót vigyorogtam egyik-másik sztorin, magamban meg rálegyintettem, mert valahogy nekem mindig full unalmas repülőútjaim vannak. A legdurvább még a múlt században volt, amikor is egy orosz vadászpilótát kaptunk a TU134es utasgépre pilótának (aeroflot mond valamit valakinek?), és ő kifejezetten függőlegesen szeretett fel és leszállni is, meg is tapsolta mindenki az indulást meg az érkezést is. Azóta a legdurvább az volt, amikor mellém ültettek egy 10 évest Belgiumban, hogy vigyáznék-e rá, és egész úton a belga csokoládékat végre becsületesen ki tudtam elemezni egy szakértővel, forgatta is a szemét a mellettünk ülő rendesen.

Szóval tegnap éjjel erre Lisszabonból hazafelé említésre méltó utastársakat nyertem. A felszállás után közvetlen jobbra szendvicsezés indult, aztán a balunkon ülő zacskós gyorslevest kért a légilédiktől... hát a wizzair nem tudom mit árul a fedélzeten, de a három napja ázó kivert kutyának is jobb illata van. A hatévesforma előttünk ülő gyerek csak kétszer sírt fel üvöltve álmában, csórikámat felébresztették mindig, aztán visszaájult, vele volt a legkevesebb gáz. A mögöttünk ülő krónikusan beszélgetni akart, végül hálistennek talált beszélgetőtársat és kielemezhették közösen a portugáliai élményeiket. Aki kettővel előttünk ült, olyan piaszagú volt, hogy szerintem aki előtte ült, simán ingyen bekarmolt a leszállásig. De a legcsúcsabb begyomirtózott "kislány" volt, aki nagytotálban nyomta a mérgezett egeret... Szóval a tünetek: kényszeres állandó jövés-menés a gépen, gyöngyöző homlok, füldugóban csapatós zene, ásványvizes palack többszöri töltögetése a rötyiben, táncolás az ülések között, merev tekintet, a táncok időnként lopakodó zombijárással fűszerezve. Az egyik naívabb utas elment szólni a személyzetnek, hogy nagyon rosszul lehet a kislány, és nem érti miért az a protokoll, hogy amíg nem szól az utas, hogy rosszul van, addig nem tehetnek érte semmit.... Végül leszálltunk, rászóltak a mérgezett egérre, hogy menjen vissza az üléshez és vegye fel a cipőjét. Mondjuk még ennyire éjszaka se repültem, ez lehet az alkonyzóna a gépeken.

Minden évben előkerül a naptár téma így most szerkesztettem egy letölthető verziót. Offkorsz SEO optimalizáltam, hogy az igen tisztelt google robot oda lökdösse a jónépeket hozzánk
http://fenyszinhaz.hu/2018-letoltheto-nyomtathato-naptar/

Tehát aki idén naptárat szeretne, az itt megtalálja, jól letöltheti és átszerkesztheti magának akár családi vagy motoros verzióba. Vagy csak úgy nyomhatja nekem is a reklámot
Köszike

Ha az ember motoros, a google is tudja, a facebook pláne és hát az se kivédhető, hogy előbb-utóbb be ne rántsák az embert valami motoros online közösségbe. Van egy szociológiai megfigyelés, miszerint a tömeg értelmi színvonalát a legostobább jellemzi leginkább, és bizony a falkatörvény miatt általában a legostobább üvölt a leghangosabban, ezzel adva meg az alaphangot, és persze az alap hangulatot.

Mondjuk ki, hogy a motorosok évről évre szaporodnak, és elérte a motoros társadalom azt a mennyiséget, ahol már bizony a nagy számok uralkodnak: megjelentek a végletek, a nagypofájú kezdő nagyonhülyék és a különösen bölcs túlélők, de ők rendszerint hallgatnak, békésen somolyogva valami motoron ezerkétszáz km-el arrébb, ügyet se vetve az online tér csudálatos vívmányaira és az ott folyó eszmecserékre/szakértésre.

Történt a napokban, hogy felhördült az egyik haver az online térben, hogy miért törölték az ő katasztrófamotoros videóját, mert alatta ment a szakértés és a nagy testrész biztos figyel, és kinek az érdeke lehet, hogy a szakértést letiltsák és biztos a tömeggyilkos politikusok nem akarják hogy erről az eszmecsere történjen, és kinek érdeke hogy még több motoros haljon meg, stb stb... Na ekkor elszakadt a cérna nálam, és belevau, hogy már marhára elegem van, hogy az összes motoros csoportban csak a katasztrófa videók mennek "a hogyan lehet megdögleni 220-al az aszfalton" témakörben.

Szerintem baromira felesleges ezen szakérteni, mert akit elkapott a gépszíj azt nem három facebook posztja fogja visszatartani attól, hogy megdögöljön. Pláne a kis gyakorlatlan gyíkoknak meg itt az jön le az eszmecseréből, hogy aki nem tud 180-al a körúton a nyugatinál lapra téve a vasat megfordulni egykeréken a felüljáró előtt fekete plexiben éjjel, az egy lúzer. Ki a franc kíváncsi a hullákra, ki az a beteg barom, amelyik ebben leli örömét, hogy azt nézegeti mások hogyan halnak meg? Ha annyira népet akar menteni, miért nem a motoros vezetéstechnikai tréningek videóját osztogatja meg? Vagy miért nem képes önállóan összelökni a videós mobilok korában egy Dodor féle népizgató videót ahol megmondja a frankót, hogy ha ezt vagy azt csinálod, jó eséllyel megdöglesz, így meg túlélheted?

Aztán eltelt két nap, és ömlik a hülyeség a motoros hírportálokról is, most épp arról megy a tuti, hogy ha 120-al is megy valaki lakott területen, azért még nem kell őt elütni.... Backiiii, értem én hogy ha 120-al csapatsz és kikanyarodnak eléd, akkor meg fogsz dögleni a matek alapján, de azt is meg kéne érteni, hogy ha egy gyerek fog kirohanni eléd egy labdával, akkor bizony meg te leszel a gyilkos. Kezd ez a liberális safespace baromság ide is begyűrűzni: én vagyok a hülye, de azért te vigyázzál rám/legyél te a felelős ha barom vagyok...

Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm.
Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség.
Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.

Rabindranath Tagore


Ezt az idézet már elég régóta elkísér... Nyolcadikos ballagásra kapott mindenki az osztályból egy idézetet, az énektanárunktól. Megnéztük egymásét, ki mit kapott, és jókat vigyorogtunk egyik-másiknál, mert értettük ki miért kapta azt amit. Az enyémet és néhányakét nem értettük, így szépen elraktam a ballagós cuccok közé, amik már elvesztek egy költözésnél, de a memóriából nem tudott törlődni... Időnként felbukkant az életemben, és rácsodálkoztam egyes soraira, megérkezett az "AHA!" élmény

Aztán most ülök egy klasszikus, fővárostól távolabbi, presszóként üzemelő szórakozóhelyen, és hallgatom az embert. Fáradt. Nagyon. Leginkább a lelke. Elengedett egy csomó mindent, hogy magának hagyjon időt, regenerálódni fájó veszteségből, tanulni elfogadni, letenni kardot, szépen lépni tovább... Beszél az új családjáról, egy kallódó gyerekről, akinek most jobb egy kicsit, hogy ő van. Neki pedig örömet ad, hogy szépen fejlődik a gyerek, a mindennapi kínlódások között... Egy gyerek óriási munka, kötelesség - és neki öröm.

A kötelesség öröm.
A kötelesség az élet.
Az élet az öröm.

Kati néni, értelek....