Elmélkedések

Üdv szevatok! Hát igen, újra motortulajdonos lettem, papíron. Apám megtudta, hogy a faluban 200 méterre van egy ledobott 4 gangos Szimó... megvette... Mindenáron kötötte az ebet a karóhoz, hogy az én nevemen legyen. De részint a Babetta dolgai miatt, másrészt ismerve őt, nem ujjongtam az ötlettől. Elkezdtem neki még régebben építeni egy Simson Star blokkos Verhovina 6-ost, az ő igényeire szabva, titokban, és még titokabban chopper szettet faragni hozzá. Na ezt majd befejezem, és eladó lesz... erre a vasra szintén lesz chopper szett titokban... Kíváncsi leszek. Amikor sikerült életet lehelni bele, nem bírtam ki, mentem egy rövidet vele. Hát k_va hideg volt. De megnyugodtam, hogy még nem felejtettem el, hogy kell vezetni egy váltós gépet Majd írok, ha kész lesz! Megpróbálok föltenni egy képet, innen szép a győzelem apropóból háttérben fater, csak hogy lássátok, kiről is regélek mindig

Most olvastam az Origón, hogy 44 évesen elhunyt Bitter Sanyi. Annyi veszélyes versenyt úszott meg, sőt jó helyezéseket ért el, és a sors szomorú fintora, hogy egy kajálás lett a veszte... a cikk szerint pont akkor, amikor egyenesbe kezdett jönni... ez annyira szomorú! Nyugodjon békében! Nem lehet tudni, kinek mi van megírva...
Vigyázzunk magunkra, egymásra!

Föl vagyok háborodva. Ismét. Pedig nekem már nem kéne, lévén tulajdonképpen nem érint a dolog, és nagyon úgy néz ki, ennek az Istennek az idejében nem is fog. Ma reggel megint láttam egy idiótát kukásmellényben Simsonozni. Persze a horgászcucc eltakarta hátulról, de arra az ilyen pont jó lesz, ha az idióta agyatlan buzeráns fél-Viagrát szedő (ezért nem tud baszni, csak baszogatni) törvényhozók majd jól kitalálják, hogy nagymotorra is legyen kötelező! Akkor minek van kérdem világítás a motorokon?!? Verjük már laposra az ilyen idiótákat, mert a végén a piros krumpliorr is kötelező lesz!!!
Ja közben meg az 50-es évei végét taposó versenybiciklis az olyan drága biciklijével, amiből két HD is kijönne, egy rohadt fényvisszaverő meg mellény meg világítás nélkül nyomja a "kerékpárral behajtani tilos" tábla hatálya alatt. Ha a hetvenéves Mariska néni próbálná meg ugyanezt (ugye ismerős a személye, kéthetente teker egyet a pedálon, olyan tetü lassú), úgy megbüntetnék, hogy a háza is rámenne, ezekhez az idiótákhoz meg nem nyúl senki!!!! Ennyire a pénz az úr már mindenhol?!?

Jó későig maradtam fönn, csak zongoráztam a csatornák között. Hihetetlen szar volt a műsor, nem is tudom, miért erőlködtem, hogy ne aludjak be. Aztán elkaptam valamit. Hihetetlen arcok nyilatkoztak, és kiderült: egy hosszú hajú, már nem is olyan fiatal srác (hát igen, korombeli, aki még megérte az arany időket) elindult, hogy felderítse, miből is lett a Heavy Metal. Na ez ugye beindította megint a vezérhangyát, jó sok dolog fordult meg a fejemben (mert ugye hely, mint azt már többször is kifejtettem, aaaaz van benne bőőőven).

Leírom a saját történetem. Tacskó koromban Dolly Roll-on nőttem fel. Több koncertjükre is elkönyörögtem magam. (Cserénfára is, az akkor még virágzó motocross centrumba, a kaposvári Sportcsarnokba stb.) Még dedikált fénykép is hentereg valahol. Sose volt valami nagy sikerem a csajoknál, ezért elfordultam a nyálas szövegektől, később meg is utáltam őket rendesen. Csak a szöveget, a zenét nem. Anno karatézni jártam, volt egy karatéstársam, Pikler Balázsnak hívták. Ő adta kölcsön az első kazettákat (akkor számítógép csak a mesében létezett, MP3-ról nem is beszélve. Walkman csak a húdegazdagoknak.) Ami ugye akkor ment: Pokolgép ( még a Kalapács Józsival), Ossian, Edda, Moby Dick, Iron Maiden, Helloween, és egy-két olyan nehezen beszerezhető dolog, mint Overkill. Beindultam, hogynamostantólakkorrockerleszek. Emlékszem, egyszer az egyébként utálatos énektanárnő azzal állt elő, hogy tartson már valaki kiselőadást a modern, ma divatos zenei stílusokból is, jelentkezőket vár. Az osztály nagymenője, Fülöp Jancsi jelentkezett, ő a RAP elkötelezett híve volt (1988 környékén járunk!!), meg Queen-t, Modern Talking-ot hallgatott. Én meg ugye azokat a zenéket, amiket én tekintettem normálisnak, amik abban az időben kicsit ugyan kevésbé, de divatban voltak. Hát naná hogy nem maradhattam le én se. Édesanyám anno a suliban dolgozott, könyvelt. Az órám után (Hajj, életem első órája volt, de nosztalgikusan emlékszem vissza rá!) a tanerő bement édesanyámhoz, és azt mondta neki: „Terikém, mért nem adja ezt a gyereket tanárnak? Olyan órát tartott, hogy le a kalappal!” Ezt persze csak azután mesélte el anyu, hogy fölvettek Győrbe a mérnöktanár szakra…

Szóval divatok és egyéni korszakok jöttek-mentek, a Metal maradt. Közben nem vetettem meg, ha a rádióban épp jazz ment (apámat rendkívüli módon idegesítette), amíg volt Slágerrádió, azt is szívesen hallgattam, volt egy Jean-Michel Jarre korszakom, egy időben megállás nélkül Hobót hallgattam, mostanában szívesen hallgatok klasszikus zenét is, de csak ha a Star Trek filmzenékről van szó. Utolsó előtti mániám, ami asszem ki is fog tartani egy darabig, a dark. My Dying Bride, Nevergreen. Ezek sajnálatosan jól passzolnak általános, jónéhány éve jellemző hangulatomhoz.

Nemrég unalmas lett a bejárkálás a kaposvári elkerülőn Toponárra, mer ugye a sváb spórol, csak 60-nal megy, azt is a kicsi kocsival, mer az kevesebbet fogyaszt! Baromi unalmas egy idő után. Amíg a nyelvvizsgára készültem, angol nyelvi kazetta ment benne (igen, retró kocsihoz retró hangzás passzol, nem ám az hogy sajnálom a pénzt a cuccot megvenni hozzá, ááááá nem), és rájöttem, hiányzik a zene. Nem is lenne más sanszom zenét hallgatni csak úgy. Amikor lementünk Pécsre egyéb okból, fölkerestük Bélafi Dávid barátomat, akinek korábban elküldtem a kazettáimat (ha történtetek magammal valamit, legalább jó helyen legyenek a kazik, ha már ennyi lóvét b.tam el rájuk, úgyis nála is ott a retrókocsi a retróhangcuccal, nála is csak a hangulat kedvéért, nem ám azért mert neki sincs pénze ááááá dehogy). Válogattunk, mi jöhet, mi maradjon. Akkor jöttem rá, mennyi mindent hallgatok. Előkerült a Sting, Ennio Morricone, Phil Collins kazettám (viszont sok nem, amit már Dávid se kapott meg, kótya vetye). Amikor az Omega Gammapolis és Az arc albumához értünk, úgy nézett rám, mint a véres hurkára: „Nekem nem kell ennek a Dachau-szökevénynek semmije!” Ejha, észre se vettem, csak a zenére figyeltem… az meg jó… Szóval elkezdett zavarni, hogy nem szól jól a cucc a Marutiban. Sebaj, ennek is utánanézetünk! Addig fölmászok párszor a Youtube-ra, meg tolom az mp3-akat este, ha a csajok már alszanak…

„Nézd, ez nem más, mint a Föld és az Ég, a Tűz, s a Víz, ha összeér. És együtt lassan összeáll: ennyi a HEAVY METAL!”

Furcsa ez a Karácsony előtti időszak. Egyre furcsább. Már november közepétől megtömik az üzleteket annak az ünnepnek a „kellékeivel”, vagyis mindegymilyengagyicsakveddmegmerettőlleszelboldog, és mire eljön az ünnep, aminek ünnepnek kellene lennie, az ember már rég ki van égve, és undorodik az egésztől. Ha van ideje rágondolni a melóhelyi hajtás miatt.

Mivel nekem még nem volt időm gondolni rá, egyáltalán (amúgy se vagyok az az ünneplős típus), nekem föl se tűnt volna. Egyik diáklány tette föl a kezét egyik órán. Épp lazítottunk egy picit (senki nem képes 45 percig acélkeményen koncentrálni). Mutatja nekem, akkor vette a barátjának a csokimikit, és föl van háborodva. Mutatja, tényleg ott van. A csokimiki zsákjában ott az okostelefon. Azt mondja, és teljesen igaza van, hogy a Mikulás zsákjába pöttyös labda, alma, plüssmackó meg ilyenek valók. Nem okostelefon. Teljesen egyetértek vele. Valami elveszett. Azt hiszem, a lényeg.

Jocó barátom mondta mindig, ha valami elveszett, el lett pazarolva vagy egyéb módon eltűnt. Ma reggel fordult meg a fejemben (mivelhogy hely az van benne bőven).

Mindenki értékesnek tart valamit. És egy idő után olyanokkal találkozik, olyanokkal keresi a kapcsolatot, akiknek ugyanazok a dolgok (vagy legalább hasonlók) jelentenek értéket. Ez lehet akármi. Főzés, sátrazás, korcsolyázás, teniszezés. Targoncák, traktorok. Belsőépítészet. Plüssállatok. Hobbi-állattartás. Star Trek. Motorok. Autók. Bármi.

Van, aki komolyan vesz egy érdeklődési kört. Arról tanul, abból írja a diplomamunkáját, azzal tölti a szabadidejét, olyan munkát keres. Sőt, egyesek nekiállnak gyűjteni. Nagyon sok olyan ismerősöm van, akinek minden törekvésük ellenére sem sikerültek az emberi vagy párkapcsolatai, vagy más nem is törekedett rá, hogy sikerüljenek neki, és gyűjti azt, amit szeret. Sokan közülük sikeresen üzletelnek ezekkel. Megveszi olcsón, kipofozza, megkeresi rá a vevőt, eladja. Jól érzi magát. Azt csinálja, amit szeret. Vannak közülük, akiknek hiányzik még valami, és vannak, akiknek nem. Vannak olyanok is, akik a hiány elől menekülnek az általuk szeretett dologgal való foglalkozásba, és vannak, akik számára anyagi kényszer, hogy foglalkozzanak azzal, amit szeretnek. Utóbbi ingoványos terület: benne van a pakliban, de én nem szeretnék belefásulni abba, amit szeretek csinálni. Amikor motorokat javítottam, volt néhány hullámvölgy, de alapvetően, ha jól emlékszem, sosem jutottam el oda, hogy utáljam a motorokat vagy a motorosokat. Talán azért, mert nem ebből éltem, talán azért, mert lassú voltam, és mindent csak addig csináltam, amíg jólesett: egy perccel se többet napi 15 óránál . Az ismerőseim, rokonaim, barátaim, akik komolyan foglalkoznak valamivel, azok járművekkel, motoros kisgépekkel, szerszámgépekkel foglalkoznak, mind olyan területekkel, amiket kevesen tudnak értékelni, amit kevesen tekintenek értéknek. És ez bizony nagyon elgondolkoztató dolog.

Ott van például egy jóbarátom. Mindig cinkeljük egymást, mert én a cseh, ő meg a keletnémet meg a japán motorokat szereti és ismeri. Van egy kb. 130-140 négyzetméteres háza. Tele van motorokkal meg motoralkatrészekkel, ő meg mellette lakik egy szocreál lakókocsiban. Nem vicc, tényleg. Nemrég vett egy faházat. Fellélegeztünk, végre rendes házban fog lakni! Hamarosan tele lett a faház is motorokkal meg alkatrészekkel, ő meg maradt a lakókocsiban. Egy 250-es ETZ-vel járt mindenhova. Fémig volt kopva a tank oldala, ahol a térde van, és sose volt rozsdás. Ha kértél tőle valamit, akármilyen kurrens alkatrészt, oldalra biccentette a fejét, és jellegzetes hadarásával azt mondta: „asziszem láttam a múltkor valahol.” És azzal a lendülettel eltűnt az alkatrészkupac alatt. Öt perc múlva kinyúlt egy kéz a halom alól: „Na nézd meg! Ez lesz az?” És ott volt az az alkatrész, amiért bármelyik motorboltban meg bontóban kiröhögtek, hogy márpedig olyan a világon nincs. Kért érte egy jelképes összeget, és vihetted. Hihetetlen ürge!

Egyszer megtörtént, amire sohasem gondoltunk volna. Elütötték. Mindig minden szabályt betartott, sosem ment gyorsan, nála rutinosabb motoros (amit a fémtiszta külsejű tank is bizonyított) nem volt az ismerőseim körében. Hetekig volt kómában. Féltettük. Nemcsak mert motoros, nemcsak mert rendes ember. A barátunk is. Aztán felébredt, és amint le tudott hajolni, hogy betekerje a Babettát kézzel, beletűzte a két mankót, és ment. (Cinkeltem is, hogy lám csehszlovák vasra ült föl először, de ezt elütötte azzal, hogy mást nem tudott kézzel elindítani, meg ebbe lehetett legjobban beletűzni a két mankót.) Hála Istennek nemcsak megúszta, de nem is változott meg. Őt így szeretjük, tiszteljük.

Az eset azért gondolkoztatott el, mert ha nem marad meg, nem valószínű, hogy a törvényes örökösei értéknek tekintik mindazt, amit felhalmozott. Kótya vetye. És így van a többi barátom, rokonom is. Hányan is vannak? Egy, kettő, három, négy… öt… hat… sok.

Legközelebb akkor fordult meg ez a fejemben, amikor a neten láttam egy fényképsorozatot pusztuló, magukra hagyott tájakról, épületekről. És volt ott egy egykor híres, jól menő amerikai motorkereskedés. Fölismertem a motorok egy részét, még 634-es Jawa is volt. De az épület életveszélyes, a többszintes épület pár része már rá is zuhant az alatta levőkre, a motorok menthetetlen állapotban voltak. Megfordultak a fejemben a barátaim. Remélem, sikerül valakinek átadniuk azt, amit felépítettek, mielőtt baj lenne velük. Az ember olyan sokszor megmentene valamit, amit értékesnek tart, de nincs rá lehetősége. Így van az a 125-ös Sport Czetka is, amit nemrég láttam a hirdetések között (bár ne néztem volna meg a hirdetéseket). Tudtam, hogy nekem nincs lehetőségem megmenteni. Próbáltam ajánlgatni mindenkinek, de mindenki csak húzta a száját. Azért eladó, mert nem használja senki. Pedig olyan szívfájdítóan gyönyörű… műszakis… ismerem, tudom, milyen jó vas… olyan egyszerűen, olcsón lehetne belőle gyönyörű, vágatlan choppert építeni… fölhúzott 175-ös blokkbélést beletenni…

Egyszer segítettem elpakolni egy öregember cuccait otthonról, mert összebalhézott a családdal. Olyan dolgokat nevezett értékesnek, amit még a szemétbe dobáshoz se tartottam érdemesnek. Valaha régen azok lehettek, igen. De eljárt felettük az idő. A család meg mellesleg föl akart jelenteni lopásban való cinkosságért. Nagyon elgondolkodtató tapasztalat volt. Ezért sem akarok tárgyakat hátrahagyni. Legföljebb olyanokat, amikről sejthető, hogy másnak, vagy az örököseimnek is értékesek lehetnek. A szellemi termékeimet meg fölpakolom a netre, meg beszélek róluk az iskolában. Hátha. De egyelőre nem sok foganatja van.

Vajon lesz-e olyan világ, ahol bárkinek is értéket fog jelenteni az, ami nekem? És itt nemcsak a motorokról beszélek, azoknak az ideje is le fog járni egyszer, valószínűleg a nem túl távoli jövőben. Hanem úgy an block mindenről. Vajon én meg tudom-e valaha becsülni azokat a dolgokat, amiket mindenáron rám akarnak bízni, ami menthetetlenül rám fog maradni? Ti elgondolkoztatok már ezen?

Előrebocsátom, ez nem nyavalygás, ez csak híradás. Semmi több.

Az álmok világa nagyon furcsa. Összekombinálja a valóságban is megtörtént dolgokat a vágyakkal, olyan szabad, logikát mellőző kombinációban, hogy ha elmeséli az ember, hülyének nézik. Szerintem ezek után, amit itt tőlem olvastál, rohadtul mindegy, mert már úgyis biztos hülyének nézel, úgyhogy akár le is írhatom. Elöljáróban, voltam a pincében aznap, lepakoltam a kiszedett répát, céklát, petrezselymet. Pár hétvégével azelőtt építkeztünk, és régi házrészleteket is láttam. Előző nap kukáztunk a garázsban faterral, el kellett pakolni a rumlit, hogy télre beférjen egymás mögé a két kocsi. Előkerült pár cucc, alapanyagok, amiket még régen a kezdő motorépítésnél használtam, Pannonia cuccok, pedig egyikünknek se volt köze a típushoz, fater ősi Riga dugói, Verhovina duda, olyan alapanyagok, amiket Győrben kincsként kezeltem volna, mert motorépítéshez nagyon jól használható alapanyagok lettek volna. De hát ugye már nem fogok motort építeni. Merthogy fő a családi béke (látszata). Legalábbis ébren nem tanácsos építenem.

Azt álmodtam, hogy valamit pakolni kellett, és lementünk a pincébe faterral. Ott ő kinyitott egy afféle titkos ajtót, és fejlámpával körbenéztünk, azonosítottuk, hogy a pincében a plafonon látható dolgok a házban fent hol vannak, és akkor az egyik sarokban feltűnt valami. Valahogy fokozatosan erősödő fény lett, mintha nagy teljesítményű lámpák világítanának, tisztességes világosság lett. A sarokban egy piros-króm 175-ös CZ figyelt (a csepptankos). Valami régebbi, a ’60-as évek legelejéről származó kivitel. Volt ott egy másik, szintén piros-króm motor is, aminek a típusára már nem emlékszem (álmomban bezzeg azt is tudtam). Motorblokkok félig a földben, úgy rémlik, Pannoniáé. A harmadik motor, ami a legjobban megragadta a figyelmemet, egy hiányos, de tökéletes állapotú, egyhengeres négyütemű 175-ös Jawa volt. A poén: létezett ilyen, de közel se úgy nézett ki, mint az álmomban. Ott inkább a késő ’50-es évek olasz motorjaira emlékeztetett, az elején. Aztán később egyre hasonlóbbá vált az igazihoz. Lettek kerekei, első villája, valahogy lekerült az asztalról, és saját, tökéletes állapotú kerekein állt. Fater magyarázott róla meg a többi cuccról odalent (érdekes, a fiatalabb, kb. 50 éves állapotát láttam álmomban), és odament, beindította. Mintha nem is állt volna egy párás levegőjű pincében, Isten tudja hány évtizedet. Második rúgásra, az első gyújtásos rúgásra indult. Ha hallottál valaha zsír új, tökéletes 125-ös egyhengeres hangot, az az igazi zsír gyári, halk, de határozott, egyenletes tuftuftuftuftuf, az olyan volt. Ahogy ébren is, teljesen rabul ejtett az a hang. Semmi füst, semmi szag. Csak tufogott. Szívet melengető érzés fogott el. Fater fölült rá, hogy kiviszi. Úr Isten, a lépcsőkön fölfelé! Enduro versenyzőket meghazudtoló ügyességgel lépcsőzött fölfelé. Aztán a pince kijárójában húzhatott egy nagyot neki az utolsó két lépcsőfoknál, és a vas kiállt egy kerékre, és kiment alóla. Függőlegestől is túl ágaskodott, majd eldőlt jobbra. Emlékszem, elsírtam magam. Az első másodpercekben azért, mert fater lapjára rakta ezt a csodaszép vasat. Aztán őt is sajnáltam egy kicsit, de csak felállt, és otthagyott mindent. Az udvarunk nem olyan volt, mint egyébként, ez egy régi ház gazdasági udvara volt. Fölemeltem a vasat, elkezdtem tolni hátrafelé, a gumik ekkor már öregek voltak, tele sárral. Ekkor néztem a vasat, ütött-kopott volt, néhol rozsdás is, törött is, de tudtam, hogy az egy csodaszép gép alapja lehet. Fölébredtem. Rossz érzés volt rajtam. Nem értettem, mi a francnak álmodok már megint motorokkal, amikor nagyon jól tudtam, hogy nem lehet, és sajnáltam azt a csodálatos vasat. Úgy értékeltem, rossz álom volt, mert jó érzésből rosszba fordult át.

„Teljesítetted a küldetésedet. Szabad vagy… Találok más pokolra valót. Egyre többen adják el a lelküket a vágyaikért cserébe… Végülis, az üzlet, az üzlet.” Aki látta tudja: ezek Sátán szavai a Szellemlovas végén. Reviczky Gábor zseniális: senki más nem tudja úgy előadni azt a cinikus, lenéző hangnemet, ami ide a lehető legtökéletesebben passzol.

Ahogy a mostani helyzetre is. Tavaly tanév végén kaptam egy 207-es Babettát a diákjaimtól, mert valószínűleg túl sokat pofáztam, hogy mennyire hiányzik a régi életem, meg egy motor, meg a motorépítés maga, és hogy egy 207-es Babettából mennyire szép choppert lehet mennyire egyszerűen csinálni. 5 percre a világ legboldogabb emberévé tettek, és azóta se tudok meghatottság nélkül gondolni erre. Merthogy a minisztériumban osztogathatnak akármilyen plecsniket. Egy pedagógus számára nem létezik nagyobb elismerés, minthogy a diákjai valóra váltják az álmát.

Aztán az 5 perc után jött a gond: nem akartam hazavinni. Apám anno sajnálta az ÉN pénzemet (pedig nem került sokba) meg azt az 1mx2m-es helyet (jobban kellett a pétisónak meg a disznótápnak), és a Czetkám (ami papíron az övé volt ugye) eladása után is megállás nélkül basztatott a motorok miatt. Anyám azt álmodta, hogy elüt egy kamion, amikor valami kétkerekűvel megyek, és tolószékbe fogok kerülni, mi lesz akkor velem (meg vele), és mindig, minden alkalommal rosszul lett, amikor kétkerekű nyergébe szálltam. Igen, amikor bicikliébe, akkor is. A Babetta miatt meg egyenesen meg volt sértődve, hogy nem veszek tudomásul semmit, és generálom itt az üvöltözést. Szívbeteg, nem akartam feszegetni a húrt. A drága feleségem nem szólt, de nagyon jól emlékszem arra, hogy anno elterjesztette a faluban, hogy csak azért az egyért viszi a nagyobbik lányt bölcsödébe, mert én nem vagyok megbízható, mert nekem fontosabbak a motorok, mint a családom. Nem azért, mert neki nincs türelme a gyerekekre! Á nem! (Gondolhatod, milyen érzés volt magyarázkodni, amikor megkérdezték a faluban: „Ugye ez a gyerek csak pasifogónak kellett?”)

A munkahelyemen ugyan meg volt beszélve, lehetett volna ott, de az előző helyemen is meg volt beszélve, sőt írásbeli engedélyem is volt rá, mégis amiatt b.sztak ki onnan. Ott se akartam tartani. Mivel a pedagógus béremelésnek köszönhetően 35 ezerrel keresek kevesebbet, mint tavaly, garázst se volt pénzem bérelni, más meg nem volt, akinél tarthattam volna. Elvittem egy pécsi barátomhoz, de neki is útban lett egy idő után. Teljesen érthető.

Egy motornak az a legrosszabb, ha áll. És csak állt volna, még munkába járni se tudtam volna vele, mert ugye a nagyobbik lány közben ovis lett, és a szomszéd faluban. (A mi ovink gáz, elég sokan nem a napon barnultak le, három nap után egy anyuka panaszkodott a faxbúkon, hogy tetvesen ment haza a gyerek.) Tehát behurcolászás kocsival. Igaz, hogy a vas a megépülése után (ami nem lett volna sok) már egy fillérbe se került volna, de az a fránya 1mx2m (na jó, 75x170 cm) megint ott lett volna, és a TUDAT.

Aztán a Nagyfőnök megoldotta. Hogy mindenkinek a lehető legkevesebb problémája legyen belőle. 2014 október 13-án este megvették Pécsen. Ne tudjátok meg, milyen éjszakám, és utána milyen napom volt. Megnyugodtam, de fáj. Piszkosul.

Egyetlenegy tárgyra vágytam csak egész életemben azok közül, ami nem volt feltétlenül szükséges a melóhoz vagy az élet más területéhez: egy saját kezűleg épített chopperre. Nem bírom fölfogni, hogy mért nem lehetett ez meg soha. Ennyire szarember vagyok? (Vagy voltam előző életeimben?)

Lehet, hogy ez az egész Babetta-ügy csak próba volt? S ha igen, megfeleltem-e rajta? Vajon tényleg ellen kellett állnom a kísértésnek, és a békesség látszatának oltárán feláldozni az álmomat? Ez lett volna a próba lényege? Vagy amit már nagyon sokan mondtak, hogy a „sarkamra állni”? Nem sajnálni az árat, az emberéletet, amit valószínű követelt volna? Tényleg nem tudom, mi volt ennek a lényege. Vagy csak az Ördög húzta el a mézesmadzagot, hogy megint a pofámba röhöghessen és megkínozzon? Valaki árulja már el végre, nagy segítség lenne!

Szóval azért itt a képe. Hogy milyen lett volna. Igaz, hogy ebből a fajtából 12 egy tucat, mégis vágásmentesen építettem volna át, hogy később restaurálható maradjon, ha valakinek ez az álma-vágya. Még az alapanyagok nagy része is megvolt. Csak nem lett volna hol, mikor, és mint utólag kiderült, miért megépíteni. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ami másnak falusi élet, földek, kert, kisgyerek, szülőkkel lakás mellett is megengedett, az mért nem jár nekem. Ennyire szarember vagyok? De most komolyan!

Édesanyám nemrég meghívott fagyizni. Ezzel együtt idén nyáron ötször voltam (az is lehet, hogy csak négyszer). Irgalmatlan nagy adagot adtak, nagyon ízletes, tartósan krémes, nem az az agyonolvadó… na szóval igen jó volt. Közben sikerült szellemi élvezeteknek is hódolnom. Találtam egy kirakatot, melyben a következő felirat volt olvasható:

„Ön egy üres üzlet előtt áll! A városi ’kirakat program’ keretében önkéntesek töltik meg tartalommal az üres portálokat – a városkép és a közérzet javításának érdekében. Az üzlet kiadó!”

Azért nem mindennapi dolog ez! Bárcsak máshol is így lenne! A régi időkre emlékeztet, amikor még volt idő törődni az emberek lelkivilágával. Nem véletlen, hogy olyan hosszú ideje Szita Károly a város polgármestere… bár sokak szerint alaposan megsütögeti a maga kis pecsenyéjét közben, de ki ne tenné ezt… ne politizáljunk már, ez szerintem egy tök jó dolog! (Vicc, mert nálam az sose maradhat ki: Miért nem jönnek a Jedik Kaposvárra? Mert Sith a Károly! XD)

​

A kirakat duplán megragadta a figyelmemet. Édesanyám női szabó volt, amíg a szíve és a köszvényes kezei megengedték, hogy varrjon. Anno apám miatt kellett visszaadnia az iparengedélyét, mert nem tűrte, hogy idegenek jöjjenek be a házba, és ott trécseljenek órák hosszat. Aki varratott már ruhát, az tudja, hogy ez másképp nem megy, mert a szabó közben dolgozik, igazít, fércel, megpróbál, újra igazít stb. Így kétszer is fel kellett hagyjon avval, amit nagyon szeretett csinálni. Szóval anyu volt szakmája és tevékenységének vége iránti tisztelet és megértés is a kirakathoz vonzott. Azonban, amikor elolvastam a kitett történetet, magamra ismertem. Magamra és a Garázsomra, a motorokra, amiket építettem, amiket láttatok is, hiszen mindegyiket föltettem blogba, amiről csak van, volt képem. Nem panaszos a hangvétel, még csak meg se tudja az ember, mi történt. Nem szeretem, ha elérzékenyülni látnak (mégis egyre gyakoribb manapság, hiába no, öregszem), de néhányszor majdnem elbőgtem magam. Már csak az idézettől is, ami kint volt:

„A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyén viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak. Gárdonyi Géza.”

Remélem, ki lehet nagyítani a szöveget. Ne akard, hogy leírjam, nem bírtam… ráfogtam az idő, a türelem hiányára meg a fáradtságra, de lehet, hogy valami egész más miatt folytak össze a betűk a képernyőn…

Márpedig optimistának lenni jó. Állítólag. Valamire. Ha van mire. Mi is az az optimizmus? Amikor a számára pozitív kimenetelű dolgokat reméli az illető, illetve mindennek a (számára) jó oldalát látja. Köze nincs a realizmushoz. Ez valami ködös, szürreális látásmód. Amikor a söröskorsó félig van, akkor az számára félig tele van. A fröccsben is csak a bort látja. Ha nincs pénze kajára, akkor ő fogyókúrázik.

Valahogy a motorozás is ilyen ködös, alaptalan optimizmusnak indult. Nálam. De szerintem mindenkinél. A szabadság érzése, közvetlen kapcsolat a környezettel, büszkeség a saját vasra, a bárhol parkolás lehetősége, olcsó módszer A-ból B-be stb. Egészen addig, amíg nem kell külön gürizni, hogy kifizessük a kötelező biztosítást, átiratást, műszakit, tankolást. Amíg a környezettel való közvetlen kapcsolat nem a kanyar menti susnyást vagy egy idióta agyatlan barom kocsijának a karosszériáját, vagy a zuhogó jégesőt jelenti. Amíg nem romlik el, van hozzá alkatrész, vagy egy agyatlan barom meg nem rongálja, a másik agyatlan barom meg le nem ugatja. Amíg a bárhol való parkolást nem lehetetlenítik el irigy, rosszakaró rongálók vagy bírságolók. Amíg nem ver rád a biztosító vagy az önkormányzat olyan külön költségeket, amik miatt elkezd baxtatni a kedves család, hogy ennyiből egy kisautót is fenntarthatsz. Vagy az optimista embernek azon túl is, egy darabig, amíg elő nem kerül az a bizonyos mérleg. Akárcsak a párkapcsolatban.

Van, amikor a motorozáshoz más alaptalan optimizmus is társul. Mondjuk amikor szívünk választottját, vagy egyszerűen csak egy szimpi csajt fölültetünk magunk mögé, vagy pláne, ha hozzásegítjük egy motorhoz. Mert élje át ő is azt az euforikus érzést, amit mi annyira szeretünk. Van, amikor a csaj el se fogadja, mert hótt para. Vagy amikor elfogadja, nyomja is egy darabig, élvezi is, de utána megáll a vas alatta kétszer, utána megázik háromszor, és ahogy jött a lelkesedés, úgy el is tűnik. És az még a jobbik eset, amikor nem tilt le téged a te vasadról. Van még rosszabb is: amikor alattomos pletykákat terjeszt el, sérteget nyíltan vagy a hátad mögött, és az agyrém: amikor féltékeny lesz a vasadra. Vagy ha nem vagytok együtt a csajjal, a tőled kapott vas egy idő után ott rohad meg a sarokban. Mert az ugye a jobbik eset, ha nyíltan vagy titokban eladja.

Ilyen alaptalan optimizmus volt a motorválasztásom is. Kéznél volt fater 250-es Sport CZ-je. Megismertem. Megszerettem. Megcsináltam. Nem is akárhogy. Még csehül is meg akartam tanulni egy időben, annyira szerettem és ismertem a cseh vasakat. Felhőtlen dolog volt, amíg volt hozzá jó, vagy elfogadható minőségű alkatrész. Aztán beszólások: „Menj ki a bolt elé, parasztgyerek! Nézd meg, mi van kiírva! Motorbolt! Nem Jawa-bolt!” Amíg intettek a szembejövők, és nem nézték le a kispénzű, szocival nyomulót, amíg nem várták el evidenciaszinten, hogy ilyen vas csakis és kizárólag restaurált állapotban, hobbigépként üzemeltethető. Amíg volt, aki értékelje a hazai sufniban összehozott, de igényes, jó minőségű munkát.

Nincs még vége a sornak, ami az eredetileg optimizmust keltő dolgokat illeti. A zene. Amikor a Dolly Roll szövegei már idegesítően nyálasnak tűntek (nem utolsósorban azért, mert nem voltam épp szerencsés a csajok terén), és átnyergeltem a mégiscsak értelmesebb szövegű, meg vérforraló heavy metalra, a zene nyomán úgy éreztem, megértenek, nem vagyok egyedül, és ez bizakodással töltött el. A motoros oldalamat föltüzelték a motoros zenék, AC/DC, Steppenwolf és társai. Egészen addig, amíg a környezetem meg nem gyűlölte, amit hallgatok, és egyáltalán azt, hogy hallgatok. Alig van már időm zenét hallgatni. Pedig állítólag laza, túl laza melóm van, és az otthoni melókat (családi ház) sem veszem kellőképpen komolyan. Valahogy mostanában a Nevergreen szövegeiről kezdem úgy látni, hogy valaki megért. De azt is alig van időm hallgatni. Mindig mások sajnálják az én időmet rá.

Ugyanígy vagyok a Star Trekkel is. Ez a 23-24. században játszódó történet-sokaság feltételez egy csomó pozitív eseményt. Azt, hogy a jelenlegi társadalmi rend egy jobbal folytatódik anélkül, hogy kiirtottuk volna az előzőek pozitív eredményeit, vagy azt a környezetet, aminek hátán idáig kapaszkodtunk. Megismertünk idegen értelmes lényeket, tehát mégsem vagyunk egyedül, lehetséges hosszú távon fenntartani egy technikai civilizációt, és nagy részükkel előbb-utóbb mégiscsak békességben élünk egymás mellett. Jó, valaki mindig van, aki nem fér a bőrébe. De mégiscsak túléltünk valahogy. Jelenlegi tudásom birtokában teljes biztonsággal kijelenthetem, hogy ez a jövő nem lehetséges. Nem mások, csak saját magunk miatt, nem hibáztathatunk senkit. Mégis néha jólesik beletemetkeznem ennek a világnak az alapvető optimizmusába, még akkor is, ha ez erősen ironikus még saját magam előtt is.

Az elején még optimizmussal töltött el a gyerekeim születése is. Talán lesz majd, ha sikerül jól nevelnünk őket, aki öreg napjainkban néha ránk nyitja az ajtót, ad egy pohár vizet, segít egy kicsit, vagy csak kicseréli a pelenkánkat. Jelen állás szerint nem lesz. Nekem nincs időm rájuk, és se a világ, se a jelenlegi neveltetésük nem olyan, hogy megtegyék majd. Szólni minek, csak még rosszabb lesz.

Optimistává tett az adó-visszatérítésem is. Ha sikerül kiegészítenem, négy ilyenből letudhatom az adósságomat, ami nagyon a körmömre égett. De megint a más baromsága miatt kell hozzányúlnom, nem tudom, marad-e annyi, amiből visszamehet ez a régóta nagyon kellemetlen dolog.

Optimizmusra adott okot mostanában egy különleges esemény. Azt hiszem, túl sokat pofáztam, mennyire fáj, hogy más baromsága miatt kellett lemondanom a motorozásról, amit annyira szerettem, és amiről azt hittem, hogy a hosszú hajammal együtt életem végéig ki fog tartani. Azt gondolom, osztogathatnak a minisztériumban meg a polgármester részéről annyi díjat, amennyit csak bírnak, de annál nagyobb elismerés egy pedagógus számára, mint hogy a diákjai valóra váltják az álmát, egyszerűen nem létezik. És ez még akkor is óriási és megismételhetetlen dolog, ha csak egy 207-es Babettáról van szó. Ugyanis én kaptam egy ilyet a végzős diákjaimtól. Szerintem megdöntöttem az egyfolytában való vigyorgás világcsúcsát. Amikor elhittem, hogy ez megtörténhet, rögtön azon járt az agyam, hogyan fogom ezt beadni azoknak, akiknek a motorozásom végét köszönhetem. És sajnos arra jutottam, hogy nem kell többet motoroznom, mert az is, aki eddig belenyugodott volna, annak fixa ideájává vált, hogy el fognak ütni és tolószékbe kerülök, és ezen annyira fölhúzta magát, hogy kis híján kórházba került. Mivel sajnos a család egy másik tagja nem tudja és nem is akarja átvenni tőle a stafétát (még segíteni se hajlandó), ezért az illetőre szükség van, az alaptalan mániáját meg nem lehet kiverni a fejéből, ezért ha nem akarom teljesen ellehetetleníteni a saját és a család anyagi és egyéb helyzetét, nem lehet többé motorizált kétkerekűm. (Viszont ajándékot eladni vagy tovább ajándékozni is nagy pofátlanság, nesze oldd meg.) Sőt, ahogy a paráját ismerem, hamarosan a bicikliről is le leszek zsarolva. Megint a marhaság miatt a fölösleges pénzszórás, merthogy mindenhova kocsival. Ez mondjuk télen meg esőben érthető. Na de jó időben se mehetek!

Szóval valahol ennyi értelme van az optimizmusnak. Mint árvaházban a szülői értekezletnek. Aki realista, az nem optimista. A legkevésbé se. Tudom, mindenkinek megvan a maga baja. De akkor miért várja el a másiktól, hogy mindig optimista legyen? Talán hogy ne csak neki legyen szar, hogy más is essen pofára?

Anyám szerint negyven fölött már több dologról kell lemondani, mint amennyit elkezd az ember. Van még három évem ezek szerint. Hajrá. Úgyhogy ne feledjétek, fő az optimizmus, időnként megkeverni, le ne égjen.

Kedves lányok, asszonyok! Miután egy valószínűleg itteni vélemény-nyilvánításom nyomán ismét nagy családi hiszti lett, és kiderült, hogy itt sem lehetek már őszinte, most már végleg lelépek. Úgysincs már motorom, hosszú hajam, szabadságom, döntési jogom. Búcsúzóul még föltettem blogba az épített motorjaimat, ha már anno a 'Wildban nem jelenhettek meg. Nagyon szépen köszönök mindent, a barátságot, a türelmet! Sajnálom, ha fölbosszantottam valakit, bárcsak írhattam volna pozitívabb dolgokat is. Kívánok kedves Mindannyiotoknak sok balesetmentes, élményteli motoros kilométert, erőt, egészséget! Üdv szevatok!

Vidék

Vereczkei Gábor barátomat egy régi ismerőse keresztelte el Starskynak, mert ugyanolyan fekete göndör haja volt, mint az ősöreg amerikai sorozatban az egyik főszereplőnek. Az egyszerűség kedvéért neveztem el tulajdonosa után a vasat.
Ott szúrtam el az egész életemet, és nemcsak a motoros életemet, hogy nem hittem el, hogy nekem tényleg lehet pénzem egy saját chopperre. Akkoriban még szép számmal futottak az utakon a 250-es csepptankos Jawák, mély hangjuk, döbbenet alacsony alapjárati fordulatuk, valamint a róluk hallott megbízhatóság és alacsony fogyasztás hozzájárult a küllemük által szinte követelt chopperesítéshez. Amikor Győrbe kerültem a Szent László Katolikus Kollégiumba, összeismerkedtem Starskyval, akivel hamarosan nagyon jó barátok lettünk. Látta, mennyire sóvárgok egy 250-es Jawa chopper megépítése után, és a beszámolóim alapján kedvet kapott hozzá. Úgy döntött, ha elvállalom, megfinanszírozza nekem ezt az építést, és beteljesülhet az álmom. Kapva kaptam a lehetőségen, hiszen fogalmam se volt, mekkora meló lesz. Előtte már összeraktam magamnak egy 175-ös Sport CZ-t egy 250-esből, azt gondoltam, ez se lesz sokkal nagyobb durranás, és nekiláttam. Nulla tapasztalattal. Álmaim, viszonylag gyakorlatias elképzeléseim voltak, de se hegeszteni, se esztergálni nem tudtam, ráadásul csak nagyon rövid időket áldozhattam a vasra.
Az alapanyagként kiválasztott vas elég ramaty volt, és a papírjai se voltak rendben, de ez akkor még nem zavart, mert a világ is más volt. Kiderült, hogy akinek a nevén van, már rég halott, és az özvegy nem hajlandó pót-hagyatékit kérni, mert fasirtban voltak az öreggel. Az őutána való tulajdonos meg kijelentette, hogy ő nem ír alá semmit, mert neki azt mondták, börtönbe fogják csukni, ha bármit is aláír. Ugyanígy a többi 5 ember se, aki baxta átiratni a saját nevére.
Hozzájárult az is, hogy többször is 6-7 hónapig nem csinálták meg a cuccaimat, se az esztergályos, se a hegesztő. Az első adandó alkalommal fölvitettem Győrbe a vasat, és a Katolikus Kolesz kétoldalt nyitott biciklitárolójában küszködtem tovább, a kolesz silány szerszámkészletével. Egy szaros kalapácsom se volt. Ugyan folytathattam később a garázsban, de oda nem tudtam akármikor bemenni a nagyon goromba kutya miatt.
Starsky megelégelte, hogy csak nyeli a pénzt a projekt, és nem finanszírozta tovább az épülést. Kellett neki a vas, de azt mondta, innentől az én saram. Ekkor még nehezebb helyzetbe kerültem, hiszen nem tudtam visszaadni a pénzét, tehát be kellett fejezzem a vasat saját pénzemen. Nem gondoltam volna, hogy a végére akkora összegbe kerül a befejezés, hogy jobban jártam volna, ha valahogy visszaadom a pénzét, és a vasat eladom alkatrésznek.
Szerencsére összeismerkedtem egy sráccal, akivel a tanítási gyakorlatok hoztak össze. Attis nem messze lakott, és autószerelő lévén, nagyon sokban tudott és akart is segíteni. Faterjáék garázsában folytathattam motorépítő tevékenységemet. De mivel akkor már sok projekt futott, egy-egy vassal csak lassan. Starsky vasa valahogy mindig hátramaradt, mert pénz kellett volna rá, az meg nem volt. Két év múlva elkezdték Attis szülei rossz szemmel nézni az éjjelig tartó barkácsolást, így más helyet kellett keresni. Tibi barátommal közösen béreltünk egy ideig egy garázst egy kétes környéken, de maga a garázs jó volt. Nemsokára lelépett, és egyedül kellett tovább bérelnem. Ekkor már kerestem, de annyit kellett húzni az igát a melóhelyen, hogy nem jutott időm a motorokra.
Közben beütött a ménkű: megszűnt a melóm, egy vas nélkül maradtam. Bedobtam a törülközőt, Starsky vasa egy ismert motorépítőhöz került, akit megkértem, fejezze be, részletekben kifizetem. Egy év múlva szólt, hogy vigyem el, nem foglalkozik vele. Hozzá se nyúlt. Hozzájárult a boldogsághoz, hogy elveszett egy garnitúra legyártott alkatrész, ráadásul a krómozottak. Újra kellett gyártani mindent. Ráadásul újrakrómozni is. Kezdett túl sokba jönni a vas. Más motorokkal szerzett rossz tapasztalat miatt nem az eredeti dinamót alakítottam át, hanem egy ETZ generátort varrtam föl a blokkra, mert mindenképp 12V-os rendszert akartam. A gyújtáskapcsoló is sok fejtörést okozott, végül egy Pannonia oldaldekni-zár lett egy Suzuki gyújtáskapcsolóval összekombinálva.
Nemsokára garázst kellett cserélnem, mert összebalhéztam a főbérlővel. Starsky vasa még mindig a nyakamon, annyira, hogy amikor újabb két év elteltével vissza kellett költözzek Kaposfőre, ott kellett hagyjam Kurucz Jácint barátomnál, megkértem, fejezze be nekem. A szándék megvolt, de a melója és a családi dolgai úgy alakultak, hogy négy évig alig-alig tudott valamit haladni vele.
Ezután melóhelyem, a kaposvári Gépész suli vezetőinek utasítására el kellett végezzek egy egyetemi szintű szakot, azt javasolták, ha lehet, ez legyen tanári. Nosza, irány Győr, de főként azért választottam a Széchenyi Egyetemet, mert be akartam fejezni Starsky vasát. Ezért Jácintéknál kértem szállást Nagybajcson. Új lendületet kapott a munka, Jácint megcsinálta a fényezést is.
Ekkor megint óriási gond lett. Kiderült, csak olyan adásvételi szerződést fogadnak el az ocsmányirodában, amin rajta van a személyi igazolvány száma is. Eredeti szándékomról, a hamisításról tehát le kellett tennem. Pontosabban, ajánlatos volt letennem róla. Vennem kellett egy másik, papíros, kopasz vázat. Ezt Bélafi Dávid barátomon keresztül tudtam megtenni. Újabb plusz kiadás, ami egyáltalán nem látszik, és plusz meló. Utolsó melóm Jácintnál az volt, hogy lekopasztottam a majdnem kész motort, és a váz átalakításait megcsináltam az új vázra is. Rengeteg pluszmunka volt. Ez is, mint annyi más. Ráadásul kiderült, hogy valamelyik ocsmányiroda hibája miatt kivonták a vasat a forgalomból. Hurrá. Az ügyintéző a haját tépte, különösen akkor, amikor megmondtam neki, hogy ez az egyszerűbb eset. Emiatt saját nevemre kell iratnom a vasat, Starsky üzembentartó lesz – pontosabban lett volna.
Jácintéktól is el kellett pakolnom, mert ott is volt egy komoly családi gond, és megszületett a picijük is. Ismét Attistól és faterjától kaptam segítséget. Attis úgy dolgozott nekem, mondhatni helyettem, mint a régi szép időkben. Nem tudtam, hogyan hálálhatnám ezt meg neki. Gyakorlatilag az utolsó félév végére készült el végre a műszakiztatható verzió, nagy megkönnyebbülésemre. Illetve azt hittem, hogy elkészült, az utolsó simításokat megint nekem kellett megcsinálni. Ekkor a suli kazánházában igazgatói engedéllyel már épült Marci, a 350-es chopper. Ide kellett hoznom befejezni Starsky vasát. Mivel ez csak vasárnap sikerült egy baleset kíséretében (részleges bokaszalag-szakadás), a kollegám, aki a főnökömnek képzelte magát, kib.szott, úgyhogy garázst kellett bérelnem. Újabb fölösleges kiadás. Sebaj, meglett az áhított műszaki.
Évek hosszú során keresztül kizárólag az tartott életben, hogy én még tartozom Starskynak ezzel a motorral. Végül nem kellett neki a vas. Úgy alakult az élete, hogy se itthon, se Londonban nem tudja hova tenni, így el kellett adnom. Azonban nem lehetett eladni annyiért, amennyi a befektetett pénze volt kamatostul, úgyhogy így elkerülhetetlenül anyagi kár ért…
Nagyon sok egyedi apró alkatrész van rajta, föl se tudnám mindet sorolni. Gyakran előfordult, különösen az elején, hogy mire a szaki végzett egy alkatrésszel, már megoldottam másképp. Különösen a 12V-os villamos rendszer okozott nagy fejtörést. Végül egy ETZ generátor lett a végleges megoldás.
Végül a nem túl szép végkifejlet: egy kaposvári jóbarátomnál kellett tárolnom a vasat, azonban határidőre el kellett takarítanom. Egy ottani srácnak adtam el, kényszerből részletfizetésben és azonnali átadásban állapodtunk meg. Aztán az utolsó részletet „elfelejtette” kifizetni, az amúgy se magas vételárból. És akkor kirúgtak a suliból, és a bank fölmondta a hitelkeret-szerződésemet, azonnal be kellett tolni 200 rugót. Ez elvitte mind Starsky, mind Életem Pici Párjának árát. Nem volt miből fizessek Starskynak, mert otthon szigorú pénzügyi ellenőrzés alá kerültem a bank köcsög rohadék húzása miatt. És Starsky szélhámosnak tart, hogy elpotyáztam a gyönyörű vasat (ezt nem lehetett többért eladni, pláne az adott körülmények között), és hogy nem fizettem ki (ez se rajtam múlott). Úgyhogy ezzel a vassal, amit eredetileg életem főművének szántam, a legtöbbet szívtam vele, ezzel jártam a lehető legrosszabbul, mind pénzügyileg, mind melóban, mind emberileg.
A technikai kialakítás sokat változott, és menet közben is alakult, íme a technikai leírás (perjel előtt a műszakiztatható, utána a végleges verzió megoldása):

Típus: Jawa 559 chopper „Starsky”
Váz, lengővilla: gyári (apró módosítások, menetek nagyobbra fúrása, oldalsztender konzol)
Hátsó futómű: gyári
Első futómű: CZ 472
Villanyak csapágyazás: szabványos kúpgörgős csapágyak, egyedi kormánnyak-tengely
Első fék: gyári dobfék
Kormány: gyári/hajlított Romet
Első lámpa: MTZ lámpafej, Lada foncsor
Hátsó lámpa: CZ 450 (csepptankos 175-ös), új, Rudolf Wolf boltjából
Indexek: Rudolf Wolf boltjából, valami katalógusdolog
Sebességmérő: Skoda/CatEye Velo5
Tank: gyári
Blokk: gyári módosítva, ETZ generátor felfogatás miatt
Oldaldekni: egyedi
Légszűrő: Trabant, módosítva
Ülések, háttámla, hátsó vázrész: egyedi
Hátsó sárvédő: gyári, módosítva
Első sárvédő: színre fújt, módosított CZ 472
Előretolt és gyárinak tűnő első lábtartó: egyedi
Fékpedál: Módosított CZ Sport
Hátsó lábtartó: módosított MZ
Kipufogódobok: egyedi alumínium (olyan hangja van, mint a gépágyú!!)
Féklámpa kapcsoló: hátsó: Yamaha RD125, első: ETZ
Kapcsolótömbök: bal: ETZ, jobb: MZ TS
Fék-és kupplungkar: Jawa 634
Feszültségszabályzó: utángyártott elektronikus (Ladába is ilyen kell)
Gyújtáskapcsoló: Hengerzár rész Pannonia oldaldekni-zár, elektromos rész Suzuki Alto
Ülészár: Simson kormányzár, egyedi kulccsal

Mi történik, ha egy Vidék nevű arc a fémipari oktatód?
CHOPPERT FOGSZ ÉPÍTENI GYAKORLATON!!!
Nem tudom, ki mennyire van képben a szakképzésben uralkodó viszonyokban, de a mai fiatalságot a piáláson, szexen kívül nem sok minden érdekli. Kivételek hála Istennek akadnak, és azért az évfolyamonként pár emberért éri meg csinálni az egészet! Az egész úgy indult, hogy egyik tanulóm, akinek nagyon nem fűlött a foga a fémkörzőt reszelni, elkezdett marháskodni egy darab hegesztőpálcával. Elvettem tőle, mondván, hogy majd én csinálok valami értelmeset belőle. És lehajtottam egy apehanger kormányt, persze piciben. Na erre rárobbantak, hogy csináljuk meg már hozzá a motort is! Étkezőszünetben lerajzoltam a füzetembe egy durva choppert: Na gyerekek, akkor nekiállunk! (Ha már igazi choppert nem építhetek olyat, amilyet igazán akarok…) Lelkes segítség bőven akadt. Szép sorban készültek az alkatrészek, és egy azonos osztályba, de más csoportba tartozó srác – Berényi Gábor - össze is hegesztette. Így született a VAS, melyet 4 gyakorlati alkalom alatt raktunk össze. Kerekei forognak, kormánya fordítható. Teljes hossza 218 mm. Én magam festettem, szabad kézzel, ecsettel. Persze engedély nélkül készítettük, le is lettem szúrva, hogy 1, Miért használom el a drága jó alapanyagot engedély nélkül (hulladék anyagokból készült) 2, Értelmesebb dolgokat is lehetne csinálni gyakorlaton (pl. hasznavehetetlen nevenincs munkadarabokat). Pedig szándékom szerint ez kiállítási tárgy is lehetne a minden évben esedékes pályaválasztási kiállításon, és különben is az igazgatóasszony szólt, hogy az iskolai vitrinekben kiállítható munkadarabokat is készítsünk időnként. Azt hiszem, ez kellőképp feltűnő és nem is rosszul sikerült darab… (Hozzá kell tegyem, az elkészült mű annyira tetszik az igazgatóasszonynak, hogy a saját irodájába tette ki jól látható helyre J…)
A munkákban az 1b/11 géplakatos és karosszérialakatos osztály tanulói vettek részt: Fakan Sándor, Farkas János, Kelemen László, Kunos Balázs, Romos Zoltán, Takács Tibor, az alaplemezt Kozár Ferenc feliratozta, a hegesztést Berényi Gábor végezte. A munka a Komárom-Esztergom megyei Önkormányzat komáromi Ipari Szakképző Iskolájának (ma: Alapi Gáspár Szakképző Iskola) almásfüzitői tanműhelyében készült 2007 január-február hónapokban, Tóth F. Csaba (alias Vidék) szakoktató irányításával.
A csoportképen felső sor b-j: Takács Tibor, Romos Zoltán, Farkas János, Vidék. Alsó sor b-j: Berényi Gábor, Kelemen László, Fakan Sándor.

No, megállj csak!

Az egész úgy kezdődött, hogy munkadíjként kaptam egy hiányos 250-es Jawát, persze papírok nékül. Egyik cimborának meg volt egy 250-es CZ-je, amit egy másik cimbi a blokkja miatt megvett, de a többi nem kellett neki. Rengeteg cucc jött össze, börzére se pénzem, se időm nem volt elvinni, meg a bizonytalan eredmény is… Kéne valamit építeni belőle… chopperre nincs pénzem, meg a papír is gond… Akkor legyen krossz! Olyat úgyse csináltam még.
A vázat a villanyaknál megtoldottam illesztett esztergáltatott közdarabbal, mert a CZ villanyak-tengelye hosszabb volt. CZ villa, rugóstagok, hátsó hajtás és kerekek kerültek a Jawa vázba, az eredeti ülés módosított pozíciójában tartja az alu hátsó sárvédőt, hátul Robur teherautó lámpája van. Az első lámpa Simsoné, csavarozott merevítőn, ami a CZ módosított sárvédőt is tartja. A tank CZ-é, az utólag merevített kormány és a gázszektor is. A kupplungkonzol és a kapcsoló MZ TS. A kipufogók az eredeti vágott verziói. Az oldalsztender Simson robogó törött motorblokkfelfogató bölcsőcsövéből készült némi hegesztgetéssel. Autóalkatrész is van rajta, a villahidak közt a villaszárat Wartburg fűtéscsövek takarják, a fényszóró foncsora Nagypolszkié. Az új üléshuzatot kolleganőm irányításával iskolánk tanulói varrták. Az egész úgy született, hogy a lényeg az elfekvőben levő alkatrészek beépítése, a költségkímélés és az egyszerűség elérése volt. Ehhez képest, amikor a festékhiány nyomán megszületett tankminta megihletett, már igényes motort akartam csinálni, csak azt nem tudom, terepre minek… A motor nevét Jácint adta, aki rengeteget segített, többek között a gép megvásárlásával. A félkész gépet meglátva az ismert szovjet rajzfilmre hivatkozott, meggyőződése volt, hogy a farkas egy pontosan ilyen gépen üldözte egyik részben a jótanulójósportoló nyuszikát.
Köszönet a segítségért: Jácint, Peti, Fecó, Gál Roland, Koncz Zoli, Melinda, Adamicza Reni!

Néhány szó a vas sorsáról. Jácint sokat hajtotta a környékbeli terepeken, és folyamatosan fejlesztette. A tankot behorpasztotta felül hátul és rápárnázott, teljesen átalakította a hátsó rugóstagot és a hátsó villát, az első villát egy enduroéra cserélte, ahogy a kormányt is, levette a lámpákat, gyári krossz CZ első sárvédőt és gyári hátsó sárvédőt kapott. Teljesen átalakította, eltűnt az „old-szoci krossz fíling”, teljesen komolyan néz ki a vas. Sajnos Jácintnak is egyre kevesebb az ideje és a pénze motorozni…

JocóBéla

Nem is igazán tudom, hogy nevezzem ezt a vasat. Végülis nem én építettem, csak asszisztáltam, de volt benne részem rendesen.
Az alap egy CZ 472 motorkerékpár volt, amit Attis barátom szerzett egy ismerősétől, aki eladta belőle az elejét kompletten meg a papírjait. Hogy ne kallódjon el a vas, és legyen tisztességes eleje, vettem bontásra egy blokkmentes 250-es Sport CZ-t, annak az első villája költözött a vasba kompletten. Attis szerzett egy hiányos MZ Trophy 125-öst, Pannonia hátsó sárvédőt, és egy amúgyis átalakított Csepel tankot. Eredetileg Lex barátunknak szántuk a vasat, rajzoltam is egy ábrát, amit a tankra szeretett volna felfújatni, de mivel nem sok aktivitást mutatott a vas épülésében, Attis összeveszett vele, és úgy döntött, megtartja. Mármint a vasat. Ezután főleg ő építette. Amit én csináltam, az a korracél kormány (az anyagot is én vettem meg), a tank ék alakban kétoldalt megszélesítése (Falu Lőrinc kollegámnak sok köszönettel tartozom, hogy összeforrasztotta a részeket, így kb. 18 literes), az ülésen is dolgoztam kicsit. Attis szerkesztette föl a Trophy első sárvédőt, majd házasította a Pannonia hátsó sárvédőt a Trophy hátsó sárvédő-darabjával, ez került föl hátulra. Keréknek hátra egy iszonyú széles 16-os ajándék abronccsal fölszerelt kerék lett bepréselve. Az első lámpa tartója egy regenerált alu tartó lett a 250-esről származtatva. MZ indexek kerültek előre, a kapcsolótömb is erről a típusról való. A hátsó lámpa tartóját az indexekkel együtt tőlem vette Attis, a később Ezüst Eső néven újjászületett Yamaha RD 125-ösöm eredeti tartozéka volt. A fék-és kupplungkar Simsonról való.
Ezután hányatott sors következett, egy szakadozó fólia alatt várt 2 vagy 3 évet a sorsára a vas, ekkor döntött úgy Jocó (mert ugye mindenki más Béla), hogy használatba veszi. Sokat tornázott a villamos rendszeren, miután a két trafó rendszeresen egymásra gyújtott, ezért kiköltöztette őket a váz két oldalára előre, ami azért is jó, mert jobban hűlnek az amúgyis melegedésre hajlamos részek, és a gyújtókábel is a létező legrövidebb. A bizonytalan töltés miatt a gyújtáskapcsoló gyári helyére egy ampermérő költözött, a gyújtáskapcsoló pedig hosszas tanakodás után a lámpatartóra került jobb oldalra. Előre Jawa indexek kerültek, komoly szintű fejtörést okozott a Yamaha tartó és a Jawa indexek házasítása és felfogatása. A tankon levő Nagy Magyarország matrica eredetileg Jocó Skodájára lett szánva a sógora által, de jobb helyen van az a CZ-n! Jocó nem volt hajlandó makulátlanra pucolni a vasat a fotózáshoz: „Tudod te, mennyit dolgoztam azon, hogy ilyen legyen? Láttál te már olyan felületet, ami olajos volt és rozsdásodott? Hadd folyjon, az a dóga! Azért folyik, mert alapvetően van benne. Ha nem folyna belőle, akkor lenne baj!”
Jocó nagyon elégedett a vassal, csak a futóművel van gondja. Valószínűleg elfogyott belőle a csillapítás… De nem baj, így is nagyon szereti, becsüli ezt a mindennapos használatú vasat. A Noé bárkájából is már kihajított kiskőrösi sisak szerves tartozék.
Sajnos nemrég ezt a vasat is lerakta a tulaj. Egyrészt vadásznak már rá, és hát ugye papír az minek. Ami viszont nyugtalanítóbb a számomra: Jocó panaszkodik, hogy nem bír vele. Elhúzza. Ez sajnos a betegségének a folyománya, és Jocó velünk, velem igen-igen jó ember.