Bocs, hogy nem csajként egy csajportálon indítok blogot, de talán néhányatokat érint a dolog. Szeretném megosztani tapasztalataimat azokkal, akik nálam többre mennek azokkal.
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Üdv szevatok! A segítségeteket szeretném kérni. Tudjátok, csóró vagyok meg titokban kell intéznem a motoros dolgaim legnagyobb részét, nos, nemrég kaptam ingyé egy eléggé leromlott öreg Kiskőrösi bukót. Piroskához, a készülő Babetta chopperhez nagyon kiváló lenne. Az újrabélelés nem gond, meg az új simléder se (nem az elsőt csinálom), de azon töröm a fejem, hogy nem lefesteni kéne, mert az túl sérülékeny, hanem lefóliáztatni (volt egyszer egy anyagában színezett bukóm, de jó is volt Istenem, de sértődöttségemben azt is eladtam). Nincs véletlenül olyan ismerősötök, aki sisakot is bevállal, és nem kell nagy összegű hitelt fölvenni hozzá? Egy pécsi címet már megkérdeztem, ott nem vállalják. Segítségeteket előre is nagyon köszönöm! Üdv szeva: Vidék:ciao:
    Szegecs kedveli ezt.
  2. Kezdődött azzal, hogy régen, amikor még a másik sulinál dolgoztam, gondolkoztam Életem Pici Párjának lecserélésén. A projekt egy meglepően olcsó, papíros-műszakis 638-as Jawából indult ki, az alkatrészek nagy része megvolt, és azt gondoltam, a cégnél majd megcsinálhatom (az általatok is ismert okok miatt „otthon” nem tehettem). Ezért ugye titokban kellett tartanom a dolgot, a biztosítónál ezért az akkori melóhelyem címét adtam meg levelezési címként. Ez a biztosító adja azóta is a kisebb kétkerekűek kategóriájában a legkedvezőbb díjú ajánlatot. Ez ugye azért fontos, mert keveset megyek a család miatt a kétkerekűekkel, és ez már akkor is így volt. Na ugye abból a suliból eltávolítottak (az eljárást nem minősíteném), és többek között ezért is, a Marci névre keresztelt vas is ment a levesbe. Időközben sajnos Életem Pici Párja is. Másfél éve alakult úgy, hogy apám vett egy Simsont, és az adásvételi szerződést és a biztosítást is mindenáron az én nevemre akarta írni. Már akkor se tetszett a dolog, hiszen ő volt az egyik oka (igaz a kisebbik), hogy megváltam Életem Pici Párjától. Megkötöttem hát a Simsonra a kötelező biztosítást ugyanannál a kedvező díjszabású biztosítónál, aminél anno Marci is volt. Azt hittem, minden rendben. Aztán nem kaptam meg a biztosítási igazolást. Bementem. Hááá, hát hiszen mi kiküldtük, de várjon, megnézzük. Hát ez visszajött. Hogyhogy? Honnan? Hát Kaposvár NAÁÁÁÁÁLLJ! Honnanmégeccer? Jahátazacímnemjó, hogyarákba küldték oda, amikor a szerződéskötéskor megadtam a kaposfői címemet? Hát ő nem tudja, ez van beállítva. Hát akkor tessék gyorsan módosítani kérem szépen. Hát az nem úgy megy kérem. Tessék kérelmet írni, benyújtani, aztán majd Pesten elintézik. Jó, visszamegyek még egyszer. Kérelem bead, igazolás vár. Nem jön. Még egyszer be. Ja hát kiment az értesítés, szabálytalanul, mert nem küldhetnénk kétszer egy évben. Hova? Kaposvár, … NAÁÁÁÁÁÁÁLLJ, hát direkt ezért adtam be a kérelmet, hogy ne oda küldjék! Magamra erőltettem a Csizmáskandúrjajjdearanyoscicamica nézést. Na jó, megpróbálja módosítani, de hát ez így szabálytalan. Jajnagyonszépenköszönömdearanyosnaktecciklenni (CSINÁJJADMÁ) Annyit sikerült módosítania, hogy Kaposvár helyett Kaposfő került be a nyilvántartásba. De hát Kaposfőn ugye nincsen Pázmány Péter utca. Na ha ezt meglátja faterom, megint nekiáll kombinálni, nem hülye, és megint őrjöngeni fog fél évig, és addig fogja a fejemhez b.szkodni, hogy csak a gyerekek miatt nem b.sz ki az utcára. Köll az nekem? Meg a gyerekeknek? Dehogy köll. Hát akkor újra be, megpróbál elintézni, ja hát azt a másik fióknál kell intézni, jaaaahátezteddignemmondták, akkor le, megpróbál elintézni, OK, elment a kérelem, majd küldjük. Hónapokig nem jött semmi. Időközben megint be kellett fizetni a kötelező biztosítást, megint nem jött semmi, be személyesen, befizet, OK, majd jön az igazolás Kaposfőre. De a Kossuth utcába ugye? Be van adva a kérelem? Be hát. Akkor oda. Várok. Egyszer kijön a papír, Kaposfő, Pázmány Péter utca 17. Ku.vaanyádmiezmámegin, még jó, hogy ismernek a faluban, és apám nem látta meg a papírt. Be újra, kérelem, jó, intézzük. Nem jön a papír. Múlt héten untam meg, hogy csak azért nem tudom használni a vasat, mert nincs rendes igazolás az érvényes, befizetett biztosításomról. Be személyesen. Nem tudja intézni, kinyomtatja a rosszat, áthúzogatja tollal a nyomtatványon, föléírja kézzel (A SZÁMÍTÓGÉPEK KORÁBAN BAZZEG!!!!!), pöcsét rá, hivatalos. Oké magamban, akkor hogy a k.va anyádba adjam én ezt fater kezébe? Nem fér a fejedbe, hogy „otthon” balhé van ebből bazzeg? OK, akkor bűnözzünk, ha nem lehet értelmesen, emberi módra elintézni a dolgokat. Szar címre kiállított biztosítási igazolás beszkennel, kitöröl a szar cím, beír a helyes, biztosítónál szerencsémre szarul két lapra kinyomtatott zöld papír hátuljára kinyomtat a jó.

    Tehát: KÖZOKIRATHAMISÍTÁST KELLETT CSINÁLNOM, HOGY HASZNÁLHASSAM A JOGOSAN TULAJDONOMBAN LEVŐ, ÉRVÉNYES BIZTOSÍTÁSSAL RENDELKEZŐ MOTOROMAT. Ekecs barátom megnyugtatott, nem én vagyok az egyetlen. Hurrá, csak ez engem nem vigasztal. Tehát jövőre a következőket lehet csinálni:

    1, Kérelmet benyújtani a levelezési cím módosítására, közvetlenül Pestre. Mert mi itt vidéken nem vagyunk emberek. Ha közvetlenül nyújtom be a kérelmemet, akkor talán foglalkoznak majd velem. Jövőre már talán a rendes címemre kapom a csekket meg az igazolást. Vagy nem.

    2, Bemenni jövőre személyesen, személyesen befizetni a kötelező biztosítást, a szar címre kitöltött igazolást megint beszkennelni, átgyúrni, kinyomtatni. Közokirat-hamisítás, mittudoménhányévbörtön.

    3, Eladom a p.csába az egész szart, és mivel más biztosító nemnormális díjakat szab, soha többet életemben nem birtokolni semmilyen motort.

    Leginkább az utóbbira lenne kedvem ezek után.
    Szegecs kedveli ezt.
  3. Nálunk falun, itt a setét Somogyban, ilyentájt sokféle szag és illat bombázza érzékeinket. Ha nem épp a disznó-vagy tyúkszar, vagy az előttünk rendszeresen fuvarozott dögök szagát érezni, akkor ilyenkor fölséges bodzaillat terjeng a levegőben. Azon túl, hogy áztatásos módszerrel isteni szörp van belőle, ami vitamindús, lehet belőle egy speckó fánkot is csinálni. A nem út menti területről szedett bodzavirágot le kell mosni, beleforgatni kicsit sűrűbb palacsintatésztába, zsírban vagy olajban kisütni, és kész. Fogantyúnak a szár használható, azt természetesen nem kell megenni! Érdemes kipróbálni, különleges és finom étel! Jó étvágyat!:spagetti:;):ok:
    Szegecs és Yamina kedveli ezt.
  4. Csak gyűlnek és gyűlnek a dolgok. És akkor jön egy padlás-pakolás, és az ember megtalálja azokat a dolgokat, amiket úgy eredetileg se akart, hogy más meglásson. Régi rajzok, írások. Ma az ilyenekből hosszú klinikai szakpszichológiai jelentéseket írnak, és kényszer-gyógykezelésre küldik a gyereket. Abban az időben ez persze másképp működött. Többek között azért, mert nem találták meg azok, akiknek nem kellett.

    Szóval ez az egész arra volt jó, hogy összerakja a képet. Vajon az a kollégista (gyereknek már túl nagy, embernek még azért elég éretlen) miért él-hal annyira a haditechnikáért, háborús filmekért, miért részesíti előnyben a Star Wars-ot a Star Trek-kel szemben, miért nem érti az oltogatós humort, miért bőgi el magát gyakrabban, mint mások, miért van egy szinte érthetetlen mértékű teljesítmény-és bizonyítás-kényszere? Talán amiért nekem volt? A mai technikai lehetőségek persze mások, mint a mienkek voltak, akkor még nem lehetett online öldökölni hosszú órákon át, ami persze a „játékosnak” (kiképzési alanynak?) pár percnek tűnik. Valamivel le kellett vezetni a feszkót akkor is, most is. A probléma ugyanaz. Az emberiség nem fejlődik szellemileg, csak a technikai lehetőségek változnak. Mi lesz ezekkel, ha megszűnnek a technikai lehetőségek a nagyon valószínűleg várható összeomlásban? Mivel lövik fejbe az iskolatársaikat, mint a filmeken, „játékokban”, és igen, sok helyütt a „fejlett” világban a valóságban is? (Igazából a „nem fejlett” világban ez sokkal sűrűbben történik, de ott ez egyszerűen nem hír értékű. Mondhatjuk, hogy természetes.)

    Apropó filmek, internet. Van a legnagyobb videómegosztón egy régebben összeállított videó, a Nightwish Bless the Child c. számára. Összegyűjtve egy csomó csatajelenet a Star Trek-ből. A végén egy elgondolkodtató angol szöveggel. „Látod? A Star Trek tele van csatákkal, lövésekkel, robbanásokkal, háborúval stb. Nem egészen az, amit annak idején Gene Roddenberry elképzelt, igaz?”

    Amikor a padláson megtaláltam a cuccaimat, az fordult meg a fejemben (állítólag hely az van benne bőven, habár én nem így érzem), hogy akinek az élete szüntelen, vereségre kárhoztatott csata, az igényel egy olyan helyet, világot, gondolati helyszínt vagy helyzetet, amiben nyerhet. A valóságban, pláne ha az ember bizonyos tapasztalatokon túl van, gyakran harcba szállni sem érdemes, mert csak rosszabb lesz, mint volt. És ezért is mennyi feszkót kell kibírni azoktól, akik az egész életüket végigháborúzták, és mindig nyertek. És nem azért, mert erősek voltak, hanem mert értetlenek. Sose felejtem el öreganyámat, akinek soha egyetlenegy dolog nem volt jó (a saját dolgain kívül), mindig mindenkit egyfolytában b.szogatott, soha nem volt jó semmi. Az öregek otthonában (ahol az ápolóknak hivatalból ki kellett valahogy bírniuk, nem volt egyszerű dolguk) mindig azt hangoztatta, amit életében soha nem valósított meg: „Csak békesség legyen, az a legfontosabb!” (Egész hiteles lett volna, más szájából…) Sajnos ez családi vonalon megy tovább… ezért se akarok hosszú ideig élni, és eredetileg családot se akartam, jórészt emiatt. De jó lett volna hallgatni a lelki(-és ön-)ismeretemre, és nem a haragomra! Már rég kedvem szerint befejezhettem volna mindent, most meg mindenki kaján vigyorral dörgöli az orrom alá, hogy beeee, mostmánemcsinááhatodmegmerittvanakétgyerek. Talán ezért éreztem magam olyan jól távol a feszforrástól, mert ott legalább a saját szememben sikeres, nyertes lehettem, csomó szép épített motorral, saját időbeosztással? Talán ezért írtam meg a Star Trek regényemet, 30 oldalas csatajelenettel, aminek a végén a Föderáció mégis nyer? Igaz, nagyok a veszteségek. De megmarad az Enterprise és a Voyager teljes legénysége. Igaz, az általam kreált egyik főszereplő, Cassius, a szélhámos parancsnok, végülis hősi halált hal. De utána erkölcsileg rehabilitálják. Nyert. Nyertem. Végülis, a való életben is elég komoly nyereségnek tartanám, ha megdögölhetnék végre. De hát tudom, hogy sajnos még jó ideig nem lesz olyan szerencsém. (Igaz, erkölcsileg se fognak soha rehabilitálni…)

    Addigis éjjel, amikor már mindenki alszik rajtam kívül, zsatubézok. Two steps from hell, Xandria, Metalwings, Manowar, Star Trek filmzenék, minden olyasmi, amiben győz az, akinek drukkolok. A jó. És igen, ezekben a tulajdonképpeni szarokban nagyon pontosan meg lehet határozni, ki a jó és ki a rossz. A valóságban csak a történelmet író győztesek tüntetik föl magukat jónak. Azok is, akik porig bombázták Drezdát, és ledobták a két atombombát. Azok is, akik porrá égették Guernicát. Azok is, aki polgárháborúkat pénzelnek, hogy menekültnek álcázott, dühödt gyilkos csürhével taszítsák középkori szintre Európát, hogy ismét a rabszolgájuk lehessen. Közben a minden mondanivalót nélkülöző, ámde nagyon látványos „szuperprodukciókkal” elhitetik a csürhével, hogy győzhet a jó. Hogy a harc, a háború jó, vagy legalábbis értelmes, eredményes dolog. Rendben, nem lehet mindennel, mindenkivel megbékélni, jóban lenni. De a háború sem megoldás. Főleg ha a másik fél egyszerűen értetlen. De a háborúhoz túl sok érdek fűződik, főleg a rómaiak óta ismert „oszd meg és uralkodj” elv miatt. A nemzetközi, nemzeti, helyi politikában, a családban, a kollégiumi csoportban, az osztályban. Mindenhol. És hiába tudja az ember, hogy nincs jól így. Egymaga tehetetlen, és nem is biztos, hogy a legjobb szándék mellett is, jól csinálja a dolgokat. Hogy ő a jó.

    Szóval én nem vívok meg olyan harcokat, amiket értelmetlennek tartok. (Mint a hirdetés: „Nyerj egy Harley-t” Hát persze.) Tartsatok gyávának. Én inkább okosnak tartom magam. Ettől függetlenül nagyon elegem van. Megyek, rajzolok egy-két jól felfegyverzett csillaghajót, írok még pár novellát, amik mindig párbeszéddel kezdődnek, és mindig jól kinyírom a főszereplőket. Vagy legalábbis nem fordítom jobbra a sorsukat. Hehehe. Én nyertem.
    Szegecs kedveli ezt.
  5. „A vadászat a vadász számára egyrészt alkalom a szigorú rend, fegyelem gyakorlására, másrészt eszköz a többi élőlény megismeréséhez és megértéséhez. Megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzátartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez. A vadászat megfelelő irányba tereli a vadász személyiségének alakulását. Olyan etikai értéket fejleszt ki benne, amely nélkül a vadászat pusztán az ösztönök gyarló megnyilvánulása volna.”

    Hobóék albuma kezdődik így. Engem a vadászat egészen más aspektusai gondolkodtattak el nemrég, főleg egy számomra szerencsétlen eset kapcsán. Vadászni ugyanis sokféleképp és sok mindenre lehet. Anno ex-barátnőmmel belógtunk egy koncertre (pénzünk ugye nem volt, most meg időnk meg türelmünk nincs, hogy elviseljük, amit egy ilyen „megbocsáthatatlan kihágásért” kapnánk), utána mesélte, hogy csodálkozott magán, ő ilyen helyeken „vadászni” szokott, adott esetben alkalmi partner után kutatva, és akkor nem tette. Pedig én a haverokkal az első sorban ráztam az akkor még élvezetesen hosszú hajamat.

    Én is szoktam vadászni. Mondjuk eszem ágában sincs (vagy George Lang barátunk szavaival élve: „ága esze nincsen”) rásózni magam bárkire is. Soha nem voltam jó pasi, másokkal ellentétben én sose feledem, mit látok a tükörben. Nem. Én megmenthető motorokra vadászok. Jártomban-keltemben benézek az udvarokra, különösen, ha vonattal megyek (sajnos egyre ritkábban manapság), onnét belátni a hátsó udvarokba is.

    Furcsa volt egy éve, amikor az angoltanárnőnél segítettem valamit (tolószékes szegény), és a hátsó udvarban kellett elvégeznem a dolgom. A szomszéd hátsó udvarán ott állt egy Jawa Mustang. Szembesített a Nagyfőnök a ténnyel, hogy nem mindent lehet és nem mindent érdemes megmenteni, akkor se, ha Jawa…

    Nemrég megszűnt a lehetőségem a vasakon dolgozni, legalábbis legálisan. Otthon ugye nem lehet. Hát most már a „cégnél” se. Akinél lehetne, oda nincs időm eljárni, ott csak a félkész vas van. Csak van… Tulajdonképpen három vasam van: egy Simson, kicsit több, mint egy éve, legálisan, papírokkal, villamos rendszere és festése nem jó. Egy félig se kész Babetta chopper egy kaposvári cimboránál lerakva, jobb időkre várva, erről nem tud, akinek nem kell. Kb. egy éve egy 125-ös Sport CZ, forgalomba helyezhető, motorhibás, egyszer láttam is már, de úgy el van ásva egy garázs mélyére Pécsen a másik cimboránál, hogy megérinteni se tudtam. Szintén illegalitásban, és még sokkal messzebb. A Simsont se tudom úgy fölpucolni, ahogy szeretném, mert ha szerszámot fogok a kezembe, már balhé van. Azért nemrég került rá új gumi. Éjjel titokban, alvás helyett szerelve…

    A hirdetéseket is nézegetem, hiába. Ami érdemes lenne, olyan drága, hogy a maradék hajam is égnek áll. Pedig vannak szép vasak. Egyik diákomnál is van egy 638-as, igaz papírok nélkül, hiányosan. Csak az a kérdés, ha meg is tudnám szerezni ezeket valahogy, mit kezdenék velük ekkora ellenállás ellenében. Mert ha csak én szívnék, leszarnám. De ha visszaszólok vagy leszarom, más b.szogatása, leüvöltése következik, olyané is, aki sajnos a szívbetegsége miatt ebbe bele is halhat. És egy életet elég nagy árnak tartok azért, hogy néha egy kicsit, icipicit jól érezzem magamat.

    Rengetegszer álmodom, hogy egy sufniban vagy padláson szétszedett, de amúgy gyönyörű bordó csepptankos Jawákra találok. Azokat is mind meg akarom menteni… a valóság tükrében erre csak egy szó van: szánalmas…
  6. Sokáig gondoltam úgy, hogy ha motorom már nem lehet, vagy nem olyan, amilyet szeretnék, elterelem a saját figyelmem egy másik olyan dologgal, ami érdekel, amiben örömömet lelem. Kicsi gyerekkoromtól nagyon rajongtam a sci-fiért, az első nagy filmélményem a témában az Űrszekerek: Csillagösvény (Star Trek: The Motion Picture) volt. A mánia 15-16 évesen hatalmasodott el, ekkor még kódolatlan volt a Sky1 angol csatorna, ahol az Űrszekerek: A következő generáció sorozat ment. Nagyon tetszett, életemben először (valószínűleg utoljára) sorozatfüggő lettem. Aztán sokáig ennyiben is maradt a dolog. Aztán jöttek a kalózul megszerzett mozifilmek, és pár évre rá egy kukoricakopzás: mire a kézi hajtású géppel ledörgettem a 3x6 zsákra való szemes kukoricát, volt idő pár dolgon töprengeni. Regényötletek születtek, mert úgy gondoltam, hogy az addig összeagyalt dolgokat tudományos esszében leírva nem sokakat fogok meg (a tudományos közönség végzettségem és anyagi, tudományos helyzetem miatt semmibe vesz), talán nagyobb célközönséget fogok meg, ha történetekbe öntöm az ötleteimet. Taláncsak megcsinálja végre valaki, mert én magam nem tudom (a motorokkal sem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kéne, pedig p.csa összegből kivitelezhetőket tervezek eleve), és a világ megmentésében segíthetnének. Hát a feltételes mód az elég erősen jelen van.

    Szóval kitaláltam egy történetet Béta Holdbázis címmel, és egy Star Trek-történetet, aminek A Múlt Árnyéka címet adtam. Tudtam, hogy közeleg a Star Trek 50. születésnapja 2016-ban (ez 2012 elején volt), és a jubileumra egy történetbe akartam összehozni az Enterprise-E, a Voyager és a Deep Space Nine legénységét, hajóit, a sorozatok és a mozifilmek minél több részletére utalni. Úgy képzeltem, hogy szép születésnapi ajándék lehetne egy ebből készült mozifilm, amiért talán pár dollár leesne, amiből ki tudnám egy régi adósságomat fizetni. A régi angoltanárom, szintén nagy trekker, vállalta, hogy ingyen lefordítja, cserébe felezni akartam vele. Elkezdtem kutatni a neten. Adatok, leírások, a szereplők személyisége, szóval sok minden. Rengeteg videót néztem meg a Youtube-on. A történet váza megvolt, és egy szerencsétlen dolog (kirúgtak a melóhelyemről, 7 hónap munkanélküliség következett) lehetőséget biztosított, hogy a történetem ne csak fejben legyen meg. 2013 elejére teljesen kész volt a történet. A Star Trek legjobb mozis hagyományait őrzi: óvatos humor, komoly mondanivaló, akció és filozofikus részek váltakozása. Elküldtem fordítani, úgy számoltam, elküldöm a fordítást Jonathan Frakes-nek, a 8., 9., 10. mozifilmek rendezőjének és szereplőjének, nem csinálnának-e belőle filmet. Egy kicsit szerettem volna a nevemet viszontlátni a mozivásznon: „Story by F. Csaba Tooth”.

    Aztán a fordítás csak nem akart elkészülni. Közben egy filmgyárban dolgozó hölgy lányától megtudtam: a történettől a kész filmig 2 év legalább eltelik, ha nem küldik vissza az íróhoz átírásra a sztorit. 2015 végén végképp lemondtam a filmes álmaimról. Reméltem, hogy regényben megjelenhet határidőre. Hiába kértem szakvéleményt egy szakértő ismerősömtől, semmi válasz nem érkezett. Így jött el a nagy nap: 2016 szeptember 8-a, az első rész adásba kerülésének 50. évfordulója. Remény, pénz nélkül.

    Aztán megtudtam valamit. Az USA-ban egy közel egymillió dolláros költségvetésű sorozatot (Star Trek: Axanar), amit rajongók csináltak és tényleg nagyon jónak ígérkezett a trailer alapján, betiltatott a CBS Studios, ami addigra megvette a Paramounttól az összes jogot. Pedig én semmi kivetnivalót nem találtam benne, igaz, nem vagyok amerikai jogász. Ekkor rájöttem, miért nem szabadott a regényemnek nyilvánosságra kerülni. Úgy megb.tak volna a köcsög jenki jogászok, hogy belefeketedtek volna még az ükunokáim is. Így lett teljesen fölösleges idő-és energiapocsékolás ennek a szerintem jó történetnek nemcsak a megírása, de még a kiagyalása is. Ugyanígy jártam az épített motorjaimmal is. Tulajdonképpen mindennel, amiben csak úgy szimplán az örömömet leltem. Valakin keresztül mondja már meg a Nagyfőnök nekem, miért érdemlem én ezt a sorsot?

    Van benne egy rész, amikor Scotty újra az Enterprise-A fedélzetére lép. Az az a rész, amit még soha nem bírtam hangosan fölolvasni. Igen, azt képzeltem el, hogy én hogyan reagálnék, ha újra találkozhatnék Életem Pici Párjával (CZ 250 Sport) vagy Kicsi Szerkentyűvel (Simson S51B). Sokszor elolvasom azt a részt, ömlenek a könnyeim, mint Scottynak a regényben, és nem értem a sorsot…
  7. Neeeeemnemmm, nem a Zámbódzsimiféle "sláger" újragondolása. Az Origón olvastam a következőt:
    Robogórendszám

    Idén januárban futótűzként járta be a sajtót a hír, hogy a segédmotoros kerékpárok is hatósági azonosítót kapnak. Egyáltalán nem új keletű célkitűzés, de gyors változás most sem várható e téren. Kérdésünkre a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium illetékese elmondta, hogy nincs döntés, sőt, konkrét tervezet sem az ügyben, egyelőre a lehetőségeket vizsgálják. Több, részben törvényi szintű jogszabály-változás kéne a bevezetéshez – márpedig egyszer már leszavazta a kérdést a parlament.

    De lássuk, milyen érvek szólnak a robogórendszám mellett:

    · Javuló közlekedésbiztonság: rengeteg szabálysértést meg lehet úszni büntetlenül kismotorral, a rendszámfelismerő kamerák (szupertraffipaxok, közterület-felügyelők rendszerei) esélytelenek ellenük. Nyilván a részeg vagy jogosítvány nélküli robogósokat továbbra is közúti ellenőrzésen lehet kiszűrni.

    · Ellenőrizhető műszaki állapot: kétévente esedékes vizsga híján rengeteg kismotor lerobbant állapotban, gyenge világítással és fékrendszerrel közlekedik. Sok régi kétütemű emissziója bőven meghaladja az autók vagy nagymotorok értékeit.

    · Kamu 50-esek ügye: számtalan 125 köbcentis vagy nagyobb motor jár rendszám nélkül, ezt a nagyon elterjedt gyakorlatot a robogók regisztrációja nélkül lehetetlen felszámolni.

    · Lopások visszaszorulása: egy (valódi vagy hamis) adásvételi szerződéssel és biztosítással bárki legalizálhatja a lopott kismotort, nemhogy eredetvizsgálat, de még vázszámnyilvántartás sincs.

    · Lényegében az összes európai országban megoldották már a kismotorok rendszámozását, bár az is igaz, hogy ilyen uniós kötelezettség nincs előírva Magyarországnak.

    A robogóregisztráció ugyanakkor sok problémát is felvet, ami a tulajdonosokra komoly adminisztrációs és költségterheket róna:

    · Típusbizonyítvány: az NFM becslései szerint a 600 ezres segédmotor-állomány zöme tíz évnél öregebb, első forgalomba helyezésük az EU-szabályozások szerint környezetvédelmi besorolásuk alapján meg sem történhetne. Erre kell először megoldást találni.

    · A tulajdonjogot igazoló dokumentumok beszerzése (közjegyzői nyilatkozattal vagy bírósági végzéssel) – hiszen kevés hazai kismotorhoz van például számla.

    · Ha nincs ilyen kialakítva, rendszámvilágítás és tartókonzol felszerelése szükséges, erre külön felhívta a figyelmet az NFM.

    · Műszaki szemle, a legyártott rendszám kiváltása: tisztázni kell, melyik szerv illetékes, és milyen költségek várhatók.

    · Számíthatnak-e bármilyen „amnesztiára”, kedvezményes forgalomba helyezésre az 50 köbcenti feletti, eddig rendszám nélkül használt motorok tulajdonosai?

    Sok-sok, a témához kapcsolódó egyéb kérdés is felmerülhet még, például a segédmotorokra elrendelt egységes 40 km/h-s sebességhatár módosítása, a jogosítványkategóriák esetleges kiterjesztése vagy a járműfajtákat osztályozó Köhém-rendelet újragondolása (például az elektromos robogók ügyében), de ezekre egyelőre nem kaptunk választ a minisztériumról, még minden megoldást vizsgálnak.

    Elárulták viszont, hogy a rendszámosításnál két szempont élvez prioritást. Az egyik az egyszerűsített eljárásrend kidolgozása, a másik pedig az, hogy az új rendszer ne rójon aránytalanul magas terheket a tulajdonosokra. Összegekről nem esett szó, de az biztos, hogy a 2014-es tervet a motoronként 10-15 ezres hatósági díjjal (plusz kétes tulajdonjog esetén az egyéb költségekkel) soknak találták a döntéshozók. Kétségtelen, hogy több tízezer forintot fordítani egy régi segédmotor rendszámozására többet tenne ki, mint az értéke. Rengeteg öreg japán robogó és Simson nem mehetne ki többé az utakra, holott sokaknak az egyetlen lehetőséget jelenti a mobilitásra. Biztos, hogy komoly változások előtt áll a kismotorok hazai piaca, ezért akad olyan járműegyesület, amely társadalmi egyeztetést javasol.

    Olyan dühös lettem:morog::karomkodik2:hogy azt elmondani nem tudom. Már megint a szegény emberrel akarnak kib..ni, akinek nincs lehetősége. Aztán az átdühöngött éjszaka után reggel a zuhany alatt rájöttem valamire. Ha a 2000-es évjáratú és ennél fiatalabb vasakra vezetnék be kötelezően ezt a rendszámot, a régebbiekre nem, akkor mindenki jobban járhatna. Kb. ekkorra lefutott a "szürkeimport" dísze, ex-szoci vasakat már rég nem lehetett ekkor kapni, és megmaradna az olcsó elsőjármű-lehetőség a fiataloknak, és az öregek is ki tudnának járni pecázni az öreg Schwalbe-val, hisz nincs egyebük, csak az öreg vas. Ezek egy idő után úgyis kikopnak. Emlékszem, sokáig erőlködtek a kétütemű autók utólagosan beépített katalizátorának kötelezőségével, aztán végre valaki a fejéhez kapott, és rájött, hogy ezek úgyis kipusztulnak idővel maguktól. Így kéne a segédmotor rendszámmal is tenni. Felmenő rendszerben, 2000-től, a többi egyre kisebb hányadot képvisel majd.

    Azért írtam ezt föl ide, hátha valamelyikötök befolyásos, vagy van ilyen ismerőse, mert én csak egy hülye négydiplomás vidéki senkiházi vagyok. Kutyaugatás nem hallik az égig.
    :csam:
    Szegecs kedveli ezt.
  8. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magocska. Hogy, hogy nem, egyszercsak a földbe került. Jó dús volt az a föld, éppen annyira nedves, és annyira meleg, amennyire kell. A magocska jól érezte magát. Nőtt, növekedett, és néha még álmodott is. Furák voltak azok az álmok. Egyszer azt álmodta, hogy hatalmas, mindenki feje felett átlát, és akkora a hatalma, hogy senki nem áll meg a közelében. Szúrós tűlevelekről álmodott, és alatta senki sem maradt meg. Magányos volt, de hatalmas és erős. Aztán egyszercsak szél támadt álmában. Egyre erősebb és erősebb, és az óriás érezte, hogy nem tudja magát tovább tartani, és hatalmas robajjal ledőlt. Sok mindenkit vitt magával, de ígéretet is hozott: picike magoncok bújtak ki halott teste árnyékából, és nőttek, nőttek, ő pedig halálával táplálta őket.

    Máskor meg azt álmodta, hogy szorosan, sokadmagával tör az ég felé. Magasra, magasra, hogy jusson neki az éltető fényből. Aztán félelmetes zajt hallott. Olyan volt, mintha sok apró törpe iszonyú gyorsan ütögetne valamit apró kalapácsokkal. Furcsa szagot érzett. Aztán belé mart a fájdalom. Társai egymás után dőltek ki mellőle, de a szabad fénynek nem örülhetett már: dőlt a többiek után, le a földre. Megfosztották ágaitól, aztán zötykölődött, majd éles dolgok vágták a testét. A legnagyobb darab újabb zötykölődés után a levegőbe emelkedett, még pár fájdalom, aztán társaival együtt valamiféle alakzatban állt, és nemsoká nehéz sötétség telepedett rá. Hangokat hallott, vagy inkább érzett: boldogan visítozó kicsi lények (gyerekek?) hangja töltötte be a lelkét, és érezte a nagyobb lények boldog megnyugvását: végre saját tető van a fejük felett, és érezte a hálát, ami felé árad. De ezekből az álmokból mindig felébredt, és felmerült benne az egyedüllét érzése.

    Kíváncsi volt. Kidugta kis hajtását a föld fölé, és körülnézett. Szép napsütés és kellemes meleg volt odafönt. Nőtt is, ahogy csak bírt. Jól érezte magát. De nem volt egyedül. Sokféle mag hajtása növekedett körülötte, és elkezdték ellepni. Félt. Félt, hogy nem jut több fényhez, és itt sorvad el, mielőtt még valamelyik álma valóra válhatna. Ekkor történt valami, amire nem számított. Óvatos kezek kiszakították abból a földből, ahol addig olyan jól érezte magát. Kicsit fájt is neki, de meg se szólalt. Ugyanezek a kezek puha, de soványabb földbe ültették, gyökérkéihez nyomkodták a földet, és alaposan megöntözték. Fájt ugyan neki, de hamarosan jobban érezte magát.

    De nem sokáig örülhetett: megint pimasz más növények kezdték eltakarni előle a fényt. Már majdnem elhagyta a remény, amikor az ismert gondos kezek kitépték mellőle a többi növényt, a távolabb levők föld fölötti részét meg valami büdös, törpe-kalapálós rettenettel vágták le. Visszaemlékezett az álmára, és megijedt: vajon neki is ez lesz a sorsa? Levágják a fejét, és Isten tudja csak, képes lesz-e életben maradni?

    Végül nem bántották. Nőtt, ahogy tudott. Kellett is, mert a szomszédai is nőttek, akik ugyanolyannak látszottak, mint ő. Formára is, korra is. Próbált velük beszélgetni, de nem talált témát. Időnként jött az a lény, megint jött a büdös és az a fura zaj, és akkor egy kicsit több volt mindig a fény. Már nem is félt annyira, mint régen. Csak egyvalamitől. Ott zümmögött körülötte valami, egy lény, és megszúrta. Nagyon fájt neki a seb. Hosszan. Mintha mozgott is volna benne valami. De akkor megint jött az az ismerős lény, és levágta azt az ágacskát, ami annyira fájt, és annyira aggasztotta.

    A többiekkel már majdnem összeértek. Sokat töprengett azon, hogy lesz majd elég helyük, de le kellett nőnie őket, ha életben akart maradni. És akkor, egy hideg napon megtörtént. Idegen hangokat hallott. Mint az álmában: jött egy törpekalapálós hang, a büdös, és beléhasított a fájdalom. Élesen, és érezte, hogy ledöntik. Csak az álmában sokkal magasabb volt, mint most… Félt. Nagyon. Mi lesz most vele?

    Idegen hangokat hallott. Zötykölődés, még levágtak róla néhány alsó ágat, és fájdalmasan faragták azt a részt, ahol levágták törzsét a gyökereiről. Nagyon fájt neki, érezte, hogy meg fog halni a gyökerei nélkül. Nem tudta, miért tették ezt vele. Beállították valahova. Álmában már látott egy ehhez hasonló helyet, csak akkor fentről. Most egy iszonyú meleg helyre állították, nem a gyökerein állt, de mégsem dőlt el. Nagyon rosszul érezte magát. Két lény állt mellette, és valamin veszekedtek, vagy valami ilyesmi. Hogy vehetted éppen attól az embertől, aki úgy átmeszelt annak idején, hogy adhattál ennyi pénzt (micsodát?) érte, jobb lett volna, ha nem is hozol, hoztam volna inkább én. Formás kis fa, de akkoris. Dühös volt magában a fiatalabb lény, valahogy meghallotta, megérezte a gondolatait. Átkozódott, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy ő hozott fát, ha nem hoz az öreg, akkor nem is lesz, aztán ríhatnak felőle a gyerekek, ahogy akarnak. Ez még jobban fájt a fának, mint az, hogy kivágták. Micsoda kegyetlenség! Igaz, átfutott a gondolatain, hogy az álmában ő sem bánt jobban a saját magoncaival, akik az ő magjaiból keltek, de végül halálával mégiscsak teret adott nekik az álmában, és táplálta őket élettelen testével. Aztán más gondolatokat érzett meg. Suttogtak körülötte, majd egyszercsak bejött a szobába két apró, visongó apró lény. Ugráltak, visítottak. A fa érezte, hogy örömükben. Vidáman kiáltoztak, a nagyobb lények hiába csitítgatták őket. A fa érezte, hogy boldogok, de valahogy a nagyobb lényeknek nem volt olyan felhőtlen ez a boldogság, mint a kicsiknek. Mindenféle dolgokat aggattak fáradó ágaira, amik olyan furcsán csillogtak, mint a téli napsugár. Aztán kimentek. Eltelt egy éjszaka, és a fa nem értette, miért hagyták egyedül. Remélte, nem ő rontott el valamit.

    Reggel sejtelmes susogásra ébredt. Még mindig nem voltak körülötte a társai, és nem voltak meg a gyökerei, hiába remélte, hogy csak álmodta az egész borzalmat. Valamiket pakolt alá a két nagyobb lény. Aztán hamarosan ismét jöttek mind, a visongó kis lények, vidáman pakolták ki alóla azt a sok dolgot, valami susogott, tépődött, és megtelt boldogsággal a hely. A kicsik simogatták az ágait, olyan hihetetlen és őszinte szeretet áradt a fa felé, hogy úgy érezte, talán mégis életben tudna maradni, legalább egy kis ideig, ettől a szeretettől.

    Teltek, múltak a napok. A lények egyre ritkábban jöttek arra a helyre, ahová állították, és ő egyre rosszabbul volt. Már potyogtak róla a tűlevelek. A kis lények még néha ránéztek és megcsodálták, különösen az a nagyon kicsike, a legkisebb lény, az örült neki nagyon. Mégis egyre rosszabbul lett. Már nem jöttek be hozzá, amikor bent voltak, rá se néztek. Már tudta, mi az az érzés, ami korábban is rátört. Nagyon magányosnak érezte magát. Könnyek helyett tűleveleket hullajtott. Aztán nemsokára bejöttek a nagyobb lények, és a rá aggatott dolgokat levették róla. A legnagyobb termetű, aki olyan dühös volt pár napja, összeszorult szívvel tette a dolgát. A fa már majdnem teljesen meghalt, de ezt érezte. Aztán bejött az a nagyon picike lény, és hüppögve beszélt. A nagy lény szeretettel, de szomorúan szólt hozzá. A kicsi lény megsimította a haldokló ágakat, amire tűlevelek esője hullt a padlóra. A másik nagy lény bosszankodva szólt rá a picire. Neki víz hullott az arcáról. Aztán erős kezek megragadták. Ezt már alig érezte. Levették azt a dolgot, ami nem engedte eldőlni. Maradék ágait levágták, és a fa kilehelte lelkét.

    Később még visszatért lelke egy apró pillanatra. Felszabdalt testének darabjait tűzre vetették, ágai már rég ki voltak dobva, valahova egy olyan helyre, ahol más fák nőttek. A nagy lény megnyugvását érezte, hogy meleget ad a halott fa-teste. Aztán a lény eltöprengett, érezte a gondolatait, érezte, hogy azt kérdezi a lelkétől: vajon megossza-e másokkal a magányos fa történetét. Vajon nem rontja-e el a boldogságát a többi lénynek? Mert akármilyen is volt ez a lény, rosszat nem akart senkinek, vagy legalábbis úgy érezte. A fa lelke még mindig nem értette a miérteket, de remélte, hogy egyszer majd megérti. Addigis, új test után nézett, és tűnődött, mire akarta megtanítani a Teremtő őt és ezeket a lényeket azzal, hogy ő egy magányossá vált fa volt…
    Szegecs kedveli ezt.
  9. Van egy álmom.
    Hó csillog fenyőágon.
    Kandallóban tűz pattog.
    Bent meleg töri a fagyot.

    Együtt, békében a család.
    Nemhiába vártunk egy éven át.
    Lassíts, pihenj most meg.
    Mindegy, miben hiszel vagy nem.

    Ne várd, hogy tökéletes legyen.
    Eljött a pillanat, mindenkinek.
    Őrizd a békét, szeresd, akit lehet,
    Így kívánok Neked Áldott Ünnepet!

    :ajándék::love:
    Szegecs, ekime6, Yamina és 1 másik tag kedveli ezt.
  10. 63%

    Szokásom mély filozófiai dolgokról mesélni. Sokan itt a mindennapi dolgaikról mesélnek (ez így nagyon jól van), ezért bátorkodom szakítani a hagyományaimmal, és megosztok veletek egy egészen hétköznapi dolgot.

    Ma néztem az eredményt. 63%-kal meglett a nyelvvizsgám. Angol középfok egynyelvű írásbeli.

    Ezen gyakorlatilag az életem múlt. Mindent egy lapra tettem föl, utolsó vizsgaidőpontra mentem először, amivel még belefértem a határidőbe. Idén december 28-án lejár az 5 év, amin belül átvehetem a diplomámat (az első, ami egyetemi szintű, amúgy a negyedik). Ha nincs ez meg, biztos kirúgtak volna a sulitól, és lehet, hogy máshova se vettek volna föl. Akkor hova megyek dolgozni, és főleg mennyiért. A szüleim nagyon sok melótól megkíméltek, mialatt készültem, a toleranciájuk és segítségük nélkül biztos nem ment volna. Ha nem sikerül, nem valószínű, hogy hajlandó lettem volna végighallgatni mindazt, amit kaptam volna, és befejezek mindent. Így kínlódhatok tovább... de legalább a gyerekeknek megmaradok így...

    Szóval mehet tovább a szélmalomharc.:beee::beee:

    Most már csak édesanyámnak nem szabad ottmaradnia a műtőasztalon. És nem elsősorban azért, mert nincs pénz egy normális temetésre. Egyszerűen szükség van rá anyagilag, melóban, és főleg lelkileg. Nem tudom, most kezdhetek aggódni, hogy erre az évre letudva a kegyelem, és most jön a feketeleves? Aki tud, imádkozzon. December 5-én szívkatéterezés Kaposváron, ott dől el, hogy bypass vagy háló. Legalábbis ha nincs vérrög, amit meglöknek a szondával, mert akkor ottmaradhat... :eek:
    Te, Szegecs, NaNa és 1 másik tag kedveli ezt.
  11. Az e-mail címemre rendszeresen kapom a cikkeket: "Hogyan lett XY-ból motoros?" Ez is jó, de szerintem hasznos lenne a fordított történetet is megismerni: ki hogyan és miért HAGYTA ABBA? Legalább ugyanannyit segítene elkerülni a csapdákat, buktatókat. Számtalan példát láttam már: föllelkesült a motorok iránt (nem kevés közreműködésemmel;)), építtetett velem egyet, aztán eladta, betolta a sufni végébe és ott rohadt el, vagy mittudomén. Volt olyan, akinek a derekával adódtak olyan egészségügyi problémák, ami miatt egy idő után még a kocsiba se tudott beszállni, nemhogy motorozni. Vagy külföldre költözött, és szakértő kezek híján nem merte kivinni a szociból épített vasat. Ezeket megértem. De sok mást sokkal nehezebben. Komoly choppere volt, lerobbant az asszony, ő egyedül inkább nem. Furcsálltam, de ez még OK. Öregnek érzi magát, nehéz a 3 mázsás túravas, OK, megértem. De olyanokat végképp nehezen, hogy szétszéledt a társaság a családok miatt, ő meg egyedül nem hajlandó. Család lett, kocsi kellett, el kellett adnia a motort.

    Mondjuk az én indokom is külső szemlélő számára elég gyenge lábakon áll. Nincs olyan vas a Földön, ami tudna annyit nyújtani, hogy megérje kibírni, amit kapok miatta. De bennem állandóan ott motoszkál a kisördög, és sundán-bundán, de szerét ejtem egy-két óvatos próbálkozásnak, pl. VerSzimó, aki hamarosan kész lesz (töltöm majd a fotókat!). Utána jön a vágott vázas Babetta chopper, és beszereztem egy 125-ös Sport CZ-t is, amit még ráérek felújítani meg átépíteni, mert ki van vonva a forgalomból. (Azt akkor, ha már nem lesz, aki baxogasson érte megállás nélkül.) Most a hivatalos egy S51-es Simson, küzdök vele mint Vikidál a Himnusszal, de most a tankmosás után talán jó lesz. Mégse érzem magam igazán motorosnak, mert nincs az, hogy tele van a faxom, szevasztok, majd jövök. És ez nagyon hiányzik.

    Németh Peti barátom mondta egyszer, hogy mindenki motoros, aki motorosként gondolkozik. Nem akarom újra földobni az ezerszer lerágott csontot, hogy ki a motoros meg ki nem. Én csak azt mondom: a végéből többet lehet okulni, mint a kezdetéből. Mit gondoltok erről?
    Szegecs és NaNa kedveli ezt.
  12. Tavalyi tanévben a kollégiumban érdekes beszélgetést sikerült indítanom néhány rátermett, érdeklődő, tehetséges diákkal. A jövő túlélési esélyeit boncolgattuk. Én már jó ideje tisztában vagyok vele, hogy kb. 20 év múlva fog egy rakás olyan dolog kicsúcsosodni, ami egyenként is megszüntetné a civilizációt: a környezeti válság, a termőterületek csökkenése, a túlnépesedés, a klímakatasztrófa, a gazdasági rendszer tarthatatlansága, társadalmi-és menekültválság, és nem utolsósorban: a kőolaj-készletek elfogyása. Latolgattuk a „hogyan tovább” kérdését, és vevők voltak a sugallatomra: teljesen magukévá tették az elképzelést, hogy cselekedni most kell, mert egy új technológia bevezetése, különösen, ha szembemegy a jelenlegi irányvonallal, nagyon hosszú időt vesz igénybe. Tudja Isten, én egy csomó dolgot sajnálnék veszni ebből a világból. Már csak azért is, mert azért nagyon sok ember vére-verejtéke hullott, életeket áldoztak valami előremutatónak, hasznosnak a létrehozására. És a társadalom megszűnésével MINDEN odaveszne.

    Alapvetően három irányban indult el az ötletelés: alternatív hajtású mezőgazdasági erőgépek, igavonó állatokkal történő földművelésre visszaállás, és egy teljesen új kombináció: újfajta növénytermesztő épületek létesítése, melyek az energiát is maguknak állítják elő. Tavaly a mezőgazdasági iskolákban hagyományosnak számító Guba Sándor Emlékversenyen, majd a Csapó Dániel Emlékversenyen indult ez utóbbival egy diákom, Szabó Bence. A nagy témát 10 perc alatt előadni nem volt könnyű. Sajnos a szakmai közönség előtt abszolút értetlenségbe ütközött a téma. Idén ezért nem is indítottam diákot ezen a versenyen. Viszont a Szegedi Egyetem Hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Kara indított egy tehetségkutatót az idei tanévben, ahol nem kellett előadni, csak dolgozatokat kellett beadni, és a srácokkal együtt nekiugrottunk részletesen kidolgozni mindhárom utat. A legtöbbet a lovasok dolgoztak rajta, saját ötletek, komoly forráskutatás stb., majdnem diplomamunka szintű dolgozat kerekedett ki, mondhatni mindhárom témából. Számomra megdöbbentő és érthetetlen eredmény született. Ugyan mindannyian ügyesek voltak, jók lettek a dolgozatok, de Szabó Bálint diákom nyerte meg a tehetségkutatót, az alternatív traktoros témával, a többiek pedig csak az „indultak még” kategóriába fértek bele. Nem mintha nem örülnék a győzelmének, sőt. De az, hogy egy elvileg előremutató, intelligens, szakmailag rendkívül képzett zsűri gyakorlatilag figyelmen kívül hagy minden ordító figyelmeztetést, ami a jövőben elkerülhetetlenül be fog következni, és csak a hülye nem látja ezt, az több mint riasztó. Egyszerűen figyelmen kívül hagyták, ami a dolgozatban is feketén-fehéren le volt írva, hogy a termőterületek 50 éven belül felére csökkennek, a társadalmi és gazdasági rendszer összeomlása várható 25 éven belül, a népesség 9 milliárdra nő 30 éven belül, az időjárási rendszerek össze fognak omlani, ezért a hagyományos, iparfüggő, nagyipari módszerekkel dolgozó szántóföldi művelésnek be fog alkonyulni. Ha ezt egy állítólagos SZAKEMBER nem látja, vagy nem hajlandó látni, akkor mit várunk a laikus tömegtől? Így el fogunk jutni odáig, hogy az embernek egyetlen táplálékforrása marad 25 év múlva: a másik ember húsa. Ismétlem, nem azt mondom, hogy Bálint dolgozata rossz, vagy a megoldása életképtelen, sőt. De a többiek is megérdemeltek volna legalább egy dobogós helyezést, mert senki nem indult olyan témákkal, mint mi, senkit nem érdekelt a jövő, semmi témákra pazarolták az idejüket és figyelmüket, a többiek dolgozatában semmi előremutató vagy válságkezelő dolog nem volt. Kezdem azt hinni, hogy a világ átlagosnál kissé nagyobb orrú vezetőinek az az érdeke, hogy pusztuljon el a világ, pusztuljon minden, ami szép, jó és értékes, csak hogy az általuk várt Messiás jöhessen el, aki majd a zsidókat teszi meg a világ uraivá, a többi meg mehet rabszolgának. Csak egyet nem értek. A világ már ma is kizárólagosan az ő uralmuk alatt áll. Mit akarnak még? Mindenük megvan, sőt, több. Mi az a szint, ahol azt mondják majd: elég? Csökkenő határhaszon elve, tudom. Csak az a baj, hogy a telhetetlenség ára egy egész bioszféra. Mert a katasztrófák nem fognak válogatni.

    Tudjátok, milyen érzés, tudni, mi lesz és hogyan, ismerni a megoldást rá és tudni, miért nem fog megvalósulni soha? Ez a Pokol.
  13. Mármint nem a jó értelemben, hogy nem kell neki semmi, akkor is teszi a dolgát. Ez most az én motorom, az én helyzetem.

    Van is ugye papíron egy motorom (dehogy motor, Simson), meg nincs is. Nem én fizettem ki, nem én akartam, hogy a nevemre kerüljön, nem nézhet ki úgy, ahogy én akarom, nem is akkora, amekkorát szeretnék, ezért nem is érzem igazán magaménak. Már az állapota miatt sem. Okádék igénytelen festés (mit festés, taknyolás), kókány igénytelen villamos rendszer, súlyos, a kezelhetőséget keservessé tevő műszaki hibák. Mindig, amikor nekiláttam, apám jött és megállás nélkül b@szogatott, hogy lehet mindent ilyen kifordítva csinálni, én biztos hogy nem nyúlnék hozzá, fölöslegesen b_szod el az idődet meg a pénzedet rá, most mért nem jó az úgy, ezt jól elb_sztad, bezzeg amit meg kéne csinálni azt nem csinálod meg rajta, csak szarakodsz itt vele, hatszázszor fontosabb dolgok is lennének, stb stb.. Már utálok hozzányúlni, szerszámot fogni a kezembe, persze akkor is balhé van, ha máshova viszem megcsinálni, vagy megcsináltatni. Utóbbira nincs is pénzem. Ahogy rendes felszerelésre se, mert anno dühömben eladtam meg odaajándékoztam mindent. Jó, egy kendő megmaradt mutatóba, meg a napszemüvegem, ami motoros stílusú (arra is használtam). Sisakom se volt, most egy kiskőrösi krossz sisakban nyomom, aminek a belsejébe a szétmállott bélés helyett egy kötött sapka van beragasztva sziloplaszttal. Nájlonzacskó rendőrriasztónak. De van. Ajándék lónak ne nézd a fogát.

    Nem is használom másra, már csak a műszaki hibái miatt sem, csak a szőlőbe kijárni melózni. Ma is. Szétmállott, retkes farmer és edzőcipő, koszos munkáskabát, csomagtartóra pókozott másfél literes palack csapvízzel, hát passzoltam a vashoz na. Ebben csak pár dolog gáz. Mindig lenéztem azokat, akik ilyen igénytelenek. Akiknek semmi nem számít, csak vigye el őket a vas a horgásztóra, vagy akárhova, ütik-vágják a vasat, mert annak az a dolga, hogy menjen, javítás minimum 5 kg-s kalapáccsal. Igaz, azokat is lenéztem, akik csak úgy szórakozásból motoroznak, ha A-ból B-be eljutás a cél, akkor már beleteszik a seggük a kocsiba, utánfutón hozzák a találkozóra a rohadt drága csilivili vasat, villantanak egyet vele, aztán föl a futóra és úgy haza. Az eredetiség-mániákusokat nem néztem le, inkább csak értetlenül álltam a hülyeség előtt.

    És most én is ilyen igénytelen vagyok, és szégyellem magamat. Égek saját magam előtt, és nem használ a kevés maradék önbecsülésemnek, hogy az egykori motorépítő, aki akárhol megjelenhetett a vasaival, meg lehetett nézni és meg is nézték, valódi bőrdzsekiben (melegben farmerban), stílszerű fölvarrós farmermellényben, ujjatlan motoros kesztyűben, kendővel, direkt erre a célra vett bakancsban, most ilyen ultra igénytelenül nyomja. Azon imádkozok, nehogy valamelyik diákom meglásson így, mert odalesz a maradék tekintélyem is. De elsősorban azért, mert szégyellek így megjelenni. Nem így képzeltem. Nem ezt terveztem, nem ezt reméltem. És a legelkeserítőbb, hogy reményem sincs, hogy ez valaha megváltozik, legalábbis nem a belátható időn belül.

    Semmi különös, csak hangulatjelentés…
    Szegecs és Piqlet1977 kedveli ezt.
  14. NaNa egy korábbi blogjára reagálva ígértem a tökös sütit. Íme.
    3 egész tojást, 30 dkg cukrot, 1 sütőport, 1 kávéskanál szódaport jól összekeverünk. Adunk hozzá még 35 dkg lisztet, 40 dkg reszelt cukkinit (kinyomkodva), 3 dl étolajat. Ízlés szerint adható még hozzá mazsola, magolt meggy, vágott dió, mandula, tördelt csokoládé. Zsírozott, lisztezett őzgerinc formába öntjük, 10 percig erős, majd 40 percig lassú tűzön sütjük. Cukkini hiányában készíthetjük spárgatökből, patiszonból is, ilyenkor reszelünk bele 1-2 almát vagy bármilyen idény-jellegű gyümölcsöt.

    Jó étvágyat!:spagetti::ehes::spagetti:
    Szegecs és NaNa kedveli ezt.
  15. Írtatok itt a bevonzásról. Nem mondom, hogy lári-fári, mert azért én is komolyan veszem a spirituális dolgokat, de a magam részéről inkább abban hiszek, hogy az előző életeinknek megfelelően születésünk előtt választottunk magunknak egy feladatot (persze nem könnyűt), ehhez szülőket, majd születéskor minden törlődik, és a legnehezebb, legkomolyabb feladat megtalálni ezt a feladatot, és végrehajtani. Nem hiszek abban, hogy mindenkinek kizárólagosan és egyedüliként a boldogság lenne a feladata. Én úgy gondolkozok a boldogságról, hogy az valami bónusz, ami alapvetően nem szükséges ahhoz, hogy az ember a vállalt vagy rá kiszabott feladatot teljesítse. Jó, ha van, de nem szükséges hozzá.
    Véletlenül tudom, hogy előző életemben nem voltam épp egy jókiscserkész, szívok is rendesen. Ezért nem tudom hova tenni, amik nemrég történtek. OK, az ember, ha nagyon (sokszor túlságosan) vágyik valamire (vagy valakire), bevonzza, megkapja, amit akar, aztán kezd vele, amit tud. Már több álommotor ment a levesbe. Egyszer egy prágai kirándulás is. És most adódott valami, amiről nem tudom, hogy lehetőség, vagy próba. Nem tudom, hogy annak az újabb leckéje lesz-e, hogy meg kéne tanulnom lemondani az álmaimról, vagy lehetőség azok megvalósulására. Két dolog van.
    Az egyik álmom volt, hogy eljussak barátaimmal együtt Prágába a saját építésű cseh motorommal, megnézzem a Vencel teret, a Jawa múzeumot, és egy kicsi sörözőben igazi helyi főzésű barna sört igyak. 12-étől 14-éig tantestületi kirándulás lesz, többek közt Prágába. Nézegettem a programot, talán beleférne a Jawa múzeum is... de ahogy a költségvetést számolgatom, totál semmi pénzem nem maradna erre a hónapra, pedig az utazás és a szállás pályázati pénzből megy. Alkalom lenne: otthon azt mondani, Prágába megyek, de csak a fényképezőgépem utazna, én meg Joci barátomnál folytatnám azokat a vasakat, amik nagyon a körmömre égtek, és kellene az áruk. Joci előre láthatóan nem lesz itthon azon a hétvégén, de majd próbálja úgy osztani, hogy mégiscsak... Lehet, hogy soha nem lesz többet lehetőségem látni az Arany Prágát, de két kisgyerekkel se kéne pénz nélkül maradni.
    A másik álmom egy 125-ös Sport CZ volt (első kép). Azért ilyen, mert a tenyeremet lehet, hogy nem ismerem úgy, mint a CZ-ket. Azért 125-ös, mert annak olcsó a fenntartása, és feltűnés nélkül belepattintható egy 175-ös fölhúzott bélés a blokkba, ami megy úgy, mint a régi 250-esem. És a szép narancspiros szín is... és hirdettek egyet, papírokkal, olyan hibával, ami nálam a banális kategória (úgyis azokat a cuccokat akartam cserélni), és rohadt olcsón, lepapírozhatóan, ráadásul forgalomból kivonva, tehát ráér akkor átiratni, amikor kész lesz... (hasonló lesz, mint a második képen a 350-es). Nem bírtam kihagyni (többek között ezért úszott el Prága). Egyik barátom hozta el nekem, ott van nála, még ki sincs teljesen fizetve, még nem is láttam élőben... de megvan... és komoly a hiszti miatta otthon, pedig apám még nem is tudja... nem tudom, tudok-e végül valamit kezdeni vele, mi lesz a sorsa. Egyáltalán nem tudom, szabad-e ezt nekem. Vagy csak megint egy próba, egy eszköz, hogy jól pofára essek... nem tudom, szabad-e ennyire akarnom valamit. De ez a vas olyan olcsó volt, hogy ha alkatrésznek kiárulom, akkor is többet kapok érte. Amikor az ember ennyire kőfejű, ennyire akaratos, ennyire heves érzelmei vannak, nem hallja meg a saját megérzéseit, ezért írtam ezt a blogot. Ilyenkor a Nagyfőnök valakinek a szájába (itt: klaviatúrájába) adja a mondandóját, mer a hüle süket úgyse hallja meg másképp. Úgyhogy Tisztelt Nagyfőnök, várom a kommentek formájában a mondandódat!:ciao: CZ 488-125.jpg DSC07016.JPG
    Szegecs kedveli ezt.