nyitu blogja

válasz II. <O</O
<O</O

Tisztelt Hölgyem!<O</O
<O</O

Talán helyesebb lenne,ha a válaszomat/reakciómat privát levélben írnám meg Önnek,de mivel Ön sem ezt a formátumot választotta a véleményének kinyilvánítására (hanem a mindenki által látható felületen írta meg „szívélyes” levelét) ezért követem az Ön által választott utat.<O</O
<O</O

Mindenek előtt azt tartanám fontosnak megjegyezni,hogy mindig is elismertem az Ön lányának a teljesítményét és az eredményeit,mind a versenypályán,mind pedig a privát életében. Jelenleg ő a leggyorsabb,legeredményesebb NŐ a magyar gyorsasági sportban,aki nem mellékesen magasan képzett/iskolázott felnőtt ember.
<O</O
Úgy gondolom,hogy amennyiben őt bárminemű sérelem éri,képességei és lehetőségei révén ki tudja fejteni az álláspontját és amennyiben szükségesnek ítéli,meg is tudja magát „védeni”.<O></O>
Elfogadom és valahol megértem az Ön anyai reakcióját,ha úgy érzi,hogy sérelem érte a gyermekét,de azt nagyon sajnálom,hogy a fórumon közzétett véleményemet így értelmezte.<O</O
<O</O

Mivel Ön több évtizedet töltött el a technikai sportok világában,úgy gondolom tisztában van azzal,hogy a megmérettetésnek/versenyzésnek akkor van igazán értelme,ha az embernek vannak ellenfelei (és nem ellenségei!). Az elért eredmény értékét tovább növeli,ha a nemes/tisztességes versengésben minél többen vesznek részt. Ehhez pedig arra van szükség,hogy a nagyon is drága gyorsasági motorsportot ne csak megszeressék,hanem pénzt,energiát áldozva hosszú távon is „műveljék” az „amatőr” versenyzők. És ha már versenyzők,akik megmérettetik magukat egymással,akkor nagyon is fontos a siker(élmény). <O</O
<O</O

Ha sportág meghatározó személyiségei/vezetői (akik közé Ön is tartozik),úgy gondolják,hogy a versenyzői létszámot emelni szeretnék,akkor véleményem szerint meg kell teremteni azokat a feltételeket,melyek a sportág iránt érdeklődő motorosok számára „vonzóvá” teszik a versenyzést. A megmérettetéstől pedig elválaszthatatlan az egyéni eredményesség és a sikerélmény. A siker,az elismerés a sportban talán a legjelentősebb motivációs tényező,ami sok kezdő versenyző számára megalapozhatja a hosszú ideig tartó sportpályafutást. A töretlen fejlődés és a magas szintű eredmények elérése nem garantált,de a kezdeti lépéseknél „adott” bíztatás/támogatás,sok mindent meghatározhat. Szerintem ilyen kezdeti támogatás az,hogy a technikai kategorizálás mellett a képességek szerint is el legyenek különítve a versenyzők.<O</O
<O</O

Tisztelettel : Nyitrai Zoltán<O</O

„Minden” egy fórum témával kezdődött (Női gyorsasági kupa)<O</O

előzmény I.<O</O

Örülök, hogy ennyire kiálltok a kupáért, ez szép.
De nehogy már azt mondjátok, hogy az normális, hogy a verseny előtt 2 héttel felnyomják a nevezési díjat. Szerintem ez nem korrekt!
Annak megint más, aki anyagilag megengedheti magának, azt megértem, hogy annak mindegy, hogy 18e vagy 24e. Én is megtehetném, ha! De most sajnos itt a ha.. nem is egy oldalról...
Én nagyon szívesen indulnék, de egyenlőre a motorom szervízben (anyaghibás féktárcsával - aminek cseréjére várok, ha nem lesz garis akkor 80e a csere) szóval sajnos most igenis számított volna a nevezési díj...
De ez az én gondom.

Anno mikor elindult ez a kupa kérdés, akkor arról volt szó, hogy ez amatőr kupa lesz. Mostmár indulhat EB3. is, meg olyan is, aki évekig versenyzett, meg aki évek óta versenyzik. Én őket külön értékeltetném, mert ez azokkal szemben nem fer, akiknek így esélyük lett volna a dobogóra. Ezt azért lássátok be, hogy korrektebb lenne.
Itt nem rólam van szó, hiszen nekem sem lenne esélyem arra, de tudjátok, hogy ismerek olyanokat, akinek lehetett volna.

Na mindegy.. majd jövő héten kiderül, hogy lesz-e motorom, és valakim, aki segít kifizetni a különbséget, és akkor talán indulok
<O</O

előzmény II.
Igaz-igaz-igaz. <?xml:namespace prefix = v ns = "urn:schemas-microsoft-com:vml" /><v:shape id=Kép_x0020_4 style="VISIBILITY: visible; WIDTH: 30pt; HEIGHT: 30pt; mso-wrap-style: square" alt="http://club.csajokamotoron.hu/images/smilies/36_21_1.gif" o:spid="_x0000_i1026" type="#_x0000_t75"><v:imagedata src="file:///C:\DOCUME~1\Zozi\LOCALS~1\Temp\msohtmlclip1\01\clip_image001.gif" o:title="36_21_1"></v:imagedata></v:shape>
Mosanság a válságra sok mindent rá lehet fogni. Pl. az áremelkedést is.

Ebben a cikkben pl. épp arról vanszó, hogy sok versenyző a válság miatt indul itthon...

Hát nem tudom. Van véleményem, ezt már párszor átbeszéltük.
Nyilván örülnek a versenyzők is, hogy volt, aki kijárta nekik, hogy legyen női verseny itthon. Meg hogy felnő egy új generáció, lesz utánpótlás. Most még van esélyük ellenük... ellenetek.<O</O
<O</O

válasz I. (ez a saját bejegyzésem)
<O</O

Úgy gondolom,hogy a legjobb tényleg az lenne,ha külön értékelnék a versenyzői múlttal rendelkezőket.

Bár ez is érdekes lenne,mert én jelenleg max.4 lányt (Kovács Niki,Fazzi Amarilla,Süli Eszter és Sövegjártó Petra) sorolnék ebbe a kategóriába,akik közül 1 (Petra) biztosan nem indul (hétfőn még így volt).

Azt sajnos be kell látni,hogy a Nikit már "sikerült eladni" a médiának (többször is) és ha hosszútávon valami segítheti a(z önálló) női motorversenyzést Magyarországon,akkor az a média által keltett érdeklődés.

Ez sajnos egy ilyen Világ.Ahol kevés a pénz,ott a pénz nagy úr<O</O
<O</O
(Csak a tisztánlátás kedvéért: a következő pár sort a profil oldalamra küldte a Kovács Niki édesanyja-Bea-, aki lassan 3 éve regisztrált tag és a statisztika szerint 0 blogbejegyzés, 0 üzenet és kukkolói státusz szerepel a neve mellett…)

reakció <O</O
<O</O

Igazán sajnállak.Nem kellene keverned a kakit, mert büdössé válik. Egy motoros, ha versenyzésre adja a fejét, legyen férfi, nő, ne azzal kezdje, aki nálam jobb az ne versenyezzen. Magyarországon minden versenyző amatőr, aki licencet vált mindegy, hogy milyen a tudása, már versenyző. Van profi: Talma, Tóth, Bitter ők fizetésért motoroznak. Kérlek nefoglalkozz a Nikivel. Ő mindig a fiúk között versenyzett és ért el eredményeket, soha sem hallottuk tőle, hogy miért megy itt a Talma, Magda, Rizi, Tóth, hanem velük versenyzett, még néha el is verte őket. A női versenyre nevezettek között, pedig már többen úgy mentek el szponzort keresni, hogy ez egy bajnokság és aki megnyeri, az a leggyorsabb magyar női versenyző. Miért kéne Nikinek félre állnia? Ő nem magyar? Ő nem nő? Szerintem a lányoknak inkább azt kéne elfogadni, hogy tegyék azt mint ő tette a fiúk között, próbáljanak meg utánna menni és tisztességes versenyben legyőzni. Nem pedig ilyen sunyi módon elvenni a kedvét a versenyzéstől.

<O</O

Történt, hogy szombat reggel ragyogó napsütésre ébredtem és kitekintve az ablakon, a felhőmentes kék égbolt látványától elkezdett bennem bizseregni a motorozhatnék. Végre eljött (számomra) az első olyan nap, amikor elérhető közelségbe került a közel négy hónapos kényszerpihenőre kárhoztatott mocim (Suzuki SV 650) reaktiválása.

A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az ébredésem Százhalombatta egyik szállodájában volt, miután előző este céges viszonteladói találkozón vettem részt. Ebből adódóan meg kellett szerveznem a hazautazásomat (jó motoros lévén nincsen autóm!) és „otthonról” még el kellett jutnom a motorom szálláshelyére is. Mindeközben folyamatosan kémleltem az eget, mert valahogy még nem akartam elhinni, hogy ez a gyönyörű idő kitart egészen estig.

Végül is a szervezkedéseknek meg lett az eredménye és fél 12 környékén, verőfényes napsütés által kísérve, lelkesen nekiláttam a moci „kiszabadításának”. Kinyitottam a spéci motorgarázst és óvatosan, de határozott mozdulatokkal, levettem az egykoron lepedőként szolgálatot teljesítő fehér anyagot a paripa hátáról. Sajnos meg kellett állapítanom, hogy a november végén a motoron hanyagul otthagyott kosz magától nem tűnt el. Azt hiszem ismét eljött az ideje annak, hogy elbeszélgessek kicsit a Suzuki mérnökeivel a fejlesztések irányáról. (Ez utóbbi mondatom anno szállóigévé vált a szervizben. Régi szép emlékek…)

Szóval motor kitol a szép zöld gyepre, akkumulátor betesz a helyére…

Na, itt álljunk meg egy szóra! Az aksi és a téli tárolás úgy általában, mindig jó alapot szolgáltat az észosztásra. Három év és három „átszundikált” tél után a gyári akkumulátor még mindig úgy teszi a dolgát mint az első indításnál (ott voltam, így tudom,sőt anno a motort a gyári „ketrecből” is én szabadítottam ki!), pedig aksitöltőt csak fényképről látott. Jönnek itt az okos,hogy télen vedd ki az aksit, vidd be a meleg szobába (ha magányos vagy, tedd magad mellé az ágyba és takard szépen be!), meg csepptöltés és mindenféle hókuszpókuszok. Én az első télen még arra is lusta voltam, hogy az aksit egyáltalán kivegyem, pedig a motor (fedett/zárt helyen ugyan, de) környezeti hőmérsékleten aludta az álmát. Aztán tavasszal második „rúgásra” beindult! Az elmúlt két télen már jó gazda módjára kivettem az elektromos áram tárolására szolgáló részegységet, de a pince max.12 fokos „melegénél” többet nem kapott (nehogy már elpuhányodjon!). És láss „csodát”, szombaton eddigi közös életünk leghosszabb indítási procedúrájában is fáradhatatlanul tette a dolgát.

Tehát aksi betesz a helyére, gyújtáskulcs elfordít (eddig minden rendben) és izgatottsággal, várakozással teli indítási procedúra veszi kezdetét. Azon nem lepődtem meg, hogy a gép a 3. gombnyomásra még nem kelt életre, de amikorra már az önindító többet forgott mint normális esetben egy hét alatt, akkorra kezdtem kicsit kételkedni a technika nagyszerűségében. Persze minderről a motor semmit sem tehetett. Úgy gondolom, hogy az üzemanyag nem állt a helyzet magaslatán, pedig nem az út széléről tankolok kannából…

Azonban mint minden rosszban, így ebben is volt valami jó, sőt mindjárt két dolog is. Először is az, hogy az olaj kicsit „megtört” a beindulás előtt, másodszor pedig az, hogy az életfunkciók stabilizálódása után egy mérettel nagyobb mosoly költözött az arcomra a szokásosnál.

A gép életre kelt és szépen tette a dolgát. Az indítás közben érzett bizonytalanságomnak már nyoma sem marad és a fokozatosan melegedő motor mellett elvégeztem a még szükséges műveleteket. Ülést visszatenni, csavarokat betekergetni (SV barátunknál ez 4 csavart jelent), tükröket beállítani. Aztán egy-két kisebb-nagyobb gázfröccs és üléspróba után motor állj!

(Most pedig egy kis észosztás: az egyik legnagyobb merénylet, amit el lehet követni a motor ellen az az, ha hideg állapotban alapjáraton, üzemi hőmérsékletre melegíti valaki a gépet!)

A motor leállítása és némi gyönyörködés után következett a beöltözés. Ahogy a motoromat különösebb tisztogatás nélkül tettem el télire, úgy a ruházatom esetén is igyekeztem ezt a hagyományt folytatni. Meg kell vallani, hogy mosás után kellemesebb illata volt/van a ruháimnak, főleg ha az öblítő véletlenül jobban megborul a kelleténél, ám én nem éreztem kellemetlennek az illatokat. A csizmámba nem költözött be albérlő, rágcsáló emlős formájában, és ha kisebb-nagyobb nehézségek árán is, de magamra ölthettem a menetfelszerelésemet.

Első körben csak egy ismerkedő jellegű kimozdulást terveztem a pár km-re lévő benzinkútra, hogy tegyek némi sűrített levegőt a gumikba. Jó volt újra motorozgatni és élveztem a szabadságot (meg persze a napsütést). Egy-két fékpróba, persze fehér aszfalton lejtőnek lefelé, amit az első gumim nem nagyon tolerált (nincs mit szépíteni b….sz voltam, de legalább nem sz….m be amikor megcsúszott a kerék). Szóval kellő tisztelettel és nyugalomban elgurultam a kútra, pótoltam a hiányzó levegőt majd visszaindultam a „bázisra”. A visszafelé vezető úton egyszer (na jó, kétszer) elgurult a gyógyszerem, aminek gondolom nem nagyon örült a menő BMW-s csávó, hiszen a tizenmilliós fosával sem tudott mit kezdeni egy 650-es fossal! „Hazaérve” aztán ismét megbeszéltem magammal, hogy kellő önkontroll nélkül nem sokáig tehetem meg, hogy jókat motorozzak a jövőben. A száguldozást inkább meghagyom a versenypályákra.

Az ebédet követő pihenés után szegény motorom átminősült „egyszerű” közlekedési eszközzé. Sajnos a megtett kilométereink nagy részét tették ki eddig az ilyen jellegű utak, de azért még ilyenkor is örömet tud okozni a motorozás. Egy edzőmeccsre kellett eljutnom Soroksárra, mivel a sport és a testmozgás az életem szerves részét képezik („Akkor, hogy lehet ilyen nagy a hasad?”). A hazaút már kevésbé tetszett, hiszen addigra már besötétedett és a levegő is rendesen lehűlt, de azt azért nem mondanám, hogy rossz volt. És az a fránya gyógyszer megint el-el gurult időnként.

Hazaérve aztán boldogan és elégedetten szálltam le a motorról, majd alig hallhatóan, egy mosoly kíséretében, minden illetékesnek megköszöntem a mai szép napot…

Szeretett fővárosunkban nap, mint nap érnek bennünket olyan hatások, melyek az érzelmi sivárság és az elhidegülés felé vezető út alapját szolgáltatják. Az már szinte lerágott csont, hogy figyelmetlen és agresszív emberekbe botlunk lépten-nyomon (de jó volna némelyikbe belerúgni!).


Nem szeretnék senkit sem megbántani, de úgy tapasztalom, hogy minél nagyobb egy város, annál több a szemét! És ez a szemét itt a szó minden értelemben megmutatkozik.


Szóval, szinte elkerülhetetlen, hogy ne érjenek minket negatív hatások, de számomra van egy közülük, amit nehezen tudok megemészteni. Történetesen a kéregetőkkel való találkozás hatását.

Nem az ilyen-olyan alapítványoknak „gyűjtő” emberekre gondolok (hogy milyen sok hiperpigmentált magyar állampolgár van közöttük!), hanem azokra, akik nyomorúságosnak látszó állapotukkal próbálnak meg hatni az emberek lelkére.

Sokan vannak és sokféle módszerrel próbálkoznak a „túlélésük” érdekében. Biztos vagyok benne, hogy sokukat pusztán „alkalmaznak” valamiféle embernek látszó élőlények, de abban is biztos vagyok, hogy vannak köztük olyanok, akik „magánzók”.

Igazából nem a látványuk zavar leginkább, mivel a szegénység, a nyomor, a nélkülözés nem tűnik el a Világból azzal, ha őket eltüntetik a közterületekről. A legnagyobb problémám azzal van, hogy mit vált ki (vagy inkább nem vált ki) mindez az evolúció csúcsát jelentő gondolkodó magyar emberekből.

Vannak, akik elfordítják a fejüket és mennek tovább. Vannak, akik adnak valamit, csak hogy előbb szabaduljanak. Aztán van olyan aki a „Dolgozzál inkább!” felkiáltással rendezi le az egészet. De leginkább azt látom, hogy az emberek már nem reagálnak. Könnyebben átnéznek egy ilyen emberen, mint a BKV valamelyik járművének összefirkáltkarcolt ablakán. Talán még embernek sem tekintik őket.

Mindezek tükrében tegnap adtam magamnak egy piros pontot az alábbi cselekedetemért.
<O</O

A Kosztolányi Dezső téren történt, hogy frissen vásárolt (sajnos nem volt annyira friss) vaníliás és kókuszos csigáim társaságában gyalogoltam az egyik buszmegálló felé, amikor megálljt parancsolat nekem a gyalogátkelőhely jelzőlámpájának piros fénye + az éppen arra száguldó fekete Merci „M” osztály egyik képviselője (kb. 80 kmh-val). Kihasználva a kínálkozó lehetőséget, mellém lépett egy férfi (40 és a halál közötti lehetett) és a megjelenését mindenképpen felülmúló udvariassággal megkért, hogy vegyek neki fél liter tejet és két zsemlét, mivel két napja nem evett. Gondolkodás nélkül nyújtottam felé a kókuszos csigát, amit egy perccel korábban még magam sem értettem, hogy miért veszem meg, hiszen annyira nem voltam éhes. A férfi elsőre visszautasította a csigát, mondván hogy az nekem is biztosan kell, de mikor megemlítettem, hogy sietek a buszra, akkor már elfogadta (és meg is köszönte). Átérve az időközben veszélytelenné váló gyalogátkelőn, visszatekintettem a túlsó oldalra és elégedetten nyugtáztam, hogy az ember beleharapott a kókuszos csigájába.

Most már csak arról kell meggyőznöm magamat, hogy az első harapást követte még több is és nem a közeli kukában „landolt” a pékáru. (Jobban belegondolva, ez utóbbi esetben sem biztos, hogy kárba veszne, mivel meglehet, hogy egy gyűjtögető életmódot folytató embernek éppen az lenne a vacsorája.)
<O</O
u.i.: Sajnos az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy én is egész jól „szocializálódok” a Budapesten eddig eltöltött éveim alatt és bizony sokszor én is csak egy vagyok azok közül, akik inkább elfordítják a fejüket…

Időnként úgy érzem, hogy menthetetlen ez a Világ, de főleg a „szűkebb” környezetem, a „szépséges” Budapest. Azt tapasztalom ebben a nagy magyar olvasztótégelyben, hogy 1,5-2 millió, a másiktól elkülönülő ember próbálja élni a saját kis életét.

Sokszor olyannak tűnik az egész, mint amikor a kis hangyák futkároznak látszólagos rendben. Néha összetalálkozik két egyed (ami vagy a hangyaértelem kibontakozásának a jele, vagy csupán egy pillanatnyi zavar a rendszerben), de olyat én még soha nem láttam, hogy két (vagy több) „versenyző” félre állt volna pár percre beszélgetni. Valahogy ilyennek látom (persze leegyszerűsítve) a mindennapokat itten. Megy mindenki a maga útján és a kapcsolatok megrekednek az egymás édesanyja iránti „érdeklődésnél”.

Ha rámosolyogsz valakire, az olykor értetlenül néz vissza rád, ha előzékenyen átadnád a helyed, akkor visszautasít, ha előre engeded egy ajtónál (vagy bárhol), akkor vagy nem érti a helyzetet, vagy annyit se mond, hogy kösz, ha segítenél megfogni, felvenni, letenni valamit, akkor felháborodik, hogy milyen jogon érsz hozzá ahhoz, ami az övé. Felemelő és egyben elszomorító, amikor már bőven a nyugdíjas éveikben járó emberek nem csak megköszönik az előzékenységet, de még meg is jegyzik, hogy ez milyen kedves gesztus.

Hát nem az előzékenységnek, a figyelmességnek és az odafigyelésnek kellene alapértelmezettnek lennie mindenkinél?

Sokszor felteszem magamban a következő kérdést, amit eddig még sajnos nem sikerült megválaszolnom : miért van az, hogy a véleményt formálók között mindig vannak „fikázók”?

Véleménye mindenkinek van (egy érző, gondolkodó embernél ez természetes), de miért kell ennek mindenáron hangot is adni? Ráadásul mindezt többnyire nem saját (valódi) néven és még véletlenül sem személyesen, a fikázás tárgyát képező személynek irányítva.

Olvasgattam itt-ott (ez esetben itt) a fórumokat és a magyar motorversenyzőkről szóló részben található hozzászólások késztettek a gondolataim megírására.

Adva van pár ismert, elismert (vagy kevésbé), tehetséges (vagy kevésbé), sikeres (vagy kevésbé) fiatalember. Tagadhatatlan, hogy sokat tettek/tesznek azért, hogy a versenyeken helytálljanak, de mindezt elsősorban magukért teszik. Másodsorban meg, meg akarnak felelni a „munkáltatóiknak”. És ha mindezzel még a kívülállóknak (rajongók, szurkolók) is örömet szereznek az már a hab a tortán. Szenvedélyük a versenyzés és lételemük a megmérettetés. A közutakon azonban hiába keresnénk Őket, mivel a versenypályák világában élik a motoros életüket. Ritkán lehet csak a közelükbe kerülni és viszonylag nehéz (ha nem lehetetlen) megismerni a versenyzőn kívüli „magánembert”. A „földi halandónak” marad a média által tálalt „valóság”, hogy „megismerje” a versenyzőt. Ilyen leszűkített információ halmazból, és persze a saját megérzéseikből, formálnak a legtöbben véleményt.

A vélemény szabad, de kérdem én, hogy miért kell mindenáron megmondani a frankót? Miért kell a véleményét „világgá kürtölnie” annak az embernek, aki nem is ismeri igazán fikázásának „tárgyát”, aki valószínűleg rá vonatkozóan egy rossz szót sem szólt, és nem is bántotta? Esetleg az, hogy nem szimpatikus, már önmagában feljogosít mindenre? (Ez utóbbi szerintem már alulról súrolja az intelligencia határát!)