A neveket vesszővel válaszd el
Nem a graffitik, hanem az egykori hajó- és darugyár miatt mentem ma ki a Népszigetre. Az épületek falait temérdek grafika borítja, vannak köztük értékelhetők is, ezért párat közülük lencsevégre kaptam. A graffitik többsége valószínűleg nem lehet túl régi. Amikor elkezdtem a fotózást, egy halom tizenéves suhanc jött be a csarnok túlsó kapuján át. Miután szemrevételezéssel megállapítottuk egymásról, hogy itt mindenki ártalmatlan a másikra nézve, én tovább folytattam a kattintgatást, ők pedig előrántották a hátizsákokból a spray-ket. Csak úgy csattogtak a golyóbisok a flakonokban. Az épületek egyébként óriásiak, még Noé bárkája is tízszer elférne bennük – persze csak érzésre. Egy kicsit sajnáltam, hogy az üzemek totál ki vannak pakolva, örültem volna pár darunak, vagy bárminemű szerkezetnek, ami megidézte volna a múltat. Ha valaki szeretne magának egy kifűthetetlen loft lakást, itt a vissza nem térő alkalom, a gyárépület eladó.
Ha hárman együtt idén töltjük a 70 évet, a két motor együtt 20 évvel fiatalabb nálam, és az egyik motort tavaly vettem újonnan, akkor hányadikat töltöm az idén?
Az egyik nyilvános motoros csoportban felmerült annak a lehetősége, hogy a csapat moderátora egy KRESZ átismétlő összejövetelt szervezne a szülővárosomban. A szavazást az eseményről a poszttal együtt ki is írta, de Szekszárd elég messze van, illetve ahogy nekik is megírtam, lehet, hogy a főváros van túl távol. Így nem biztos, hogy részt tudnék venni rajta anélkül, hogy az itteni dolgaimat ne forgatnám fel a kívántnál nagyobb mértékben. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy túl sok időt töltök az utakon ahhoz, hogy ne tudjam pengén a közlekedésre vonatkozó aktuális szabályokat, ezért rögtön kerestem is a neten egy olyan oldalt, ahol mindenféle témák szerint külön is lehet gyakorolni, illetve zárásként vizsgasort is ki lehet tölteni. A dolog érdekessége, hogy eleinte rengeteg hibapontot kaptam, ezen felbuzdulva utánanéztem mindenféle jogszabályi háttérnek, hogy mire nem emlékszem jól. Bármilyen meglepő, de szigorúbb szabályozás volt a fejemben elraktározva. Ez elsősorban a kereszteződésekben történő előzésekre vonatkozott. Anno mi úgy tanultuk, hogy párhuzamos közlekedésre nem alkalmas úton kereszteződésekben nincs előzés, és pont. Persze az is lehet, hogy régen is volt kivétel, csak én felejtettem el bevésni a szürkeállományba. Hogy példával is illusztráljam a dolgot: a főúton halad előttem egy gépjármű, én elkezdem előzni, természetesen miután meggyőződtem róla, hogy 1) ő nem fog balra kanyarodni sem előzni, 2) az én előzésemet nem kezdte meg másik jármű, 3) tudom, hogy vissza tudok sorolni a saját sávomba a manőver végeztével. Igen ám, de Sanyi bácsi már lesben áll a piros Suzukival, és a tőlem bal kézre eső mellékutcából jobbra szeretne kihajtani kis ívben, ezért a gyakorlatban ő csak balra fog nézni (felénk nem), majd megkezdi a kanyarodást, minek következtében vagy frontálisan ütközünk, vagy felken az általam előzött kocsi oldalára. Szóval ezzel a példával szemléltetve tiltották nekünk régen az ilyesfajta mutatványokat. Most meg itt van a jogszabály szabadelvű változata: (8) Tilos előzni: e) útkereszteződésben és közvetlenül útkereszteződés előtt, kivéve … - ha a jármű főútvonalon vagy olyan más úton halad, amelyen elsőbbségét jelzőtábla [16. § (1) bek. u) pont] jelzi. … Vagy itt van a másik kedvencem: egyenrangú útkereszteződés felé haladok a motorkerékpárommal, eleve fokozott figyelemmel, hiszen nem tudhatom, kell-e majd elsőbbséget adnom. Erre jön egy gépjármű mögöttem, gondol egy merészet, aztán még a kereszteződés előtt elkezd engem előzni úgy, hogy még én sem látom, hogy tőlem jobbra valaki be fog-e hajtani, akinek szabad utat kell adnom. (9) A (8) bekezdés d) és e) pontjában meghatározott tilalom nem vonatkozik a kétkerekű motorkerékpárnak, segédmotoros kerékpárnak és kerékpárnak gépjárművel való előzésére. Persze nem csak aggályos részeket találtam, hanem meglehetősen ellentmondásos dolgokat is… Kedvenc skandináv sorozatom volt A híd c. széria, de a deréktájon kettéfűrészelt holttest ügyének a felgöngyölítése sem okozott akkora fejtörést mint az, hogy a hídon nem lehet megállni, de hátramenetben közlekedni igen. Persze nem azt írják, hogy tolathatsz a hídon, csak egyszerűen kihagyják abból a listából, amin a tiltott helyszínek szerepelnek, és amit a KRESZ nem tilt, azt lehet: (5) Tilos megállni: f) hídon, aluljáróban, alagútban, valamint ezek be- és kijáratánál; (2) Autópályán, autóúton, vasúti átjáróban, egyirányú forgalmú úton és körforgalmú úton megfordulni tilos. Egyirányú forgalmú úton, körforgalmú úton, vasúti átjáróban, autópályán és autóúton - egyirányú forgalmú úton az úttest széléhez, illetőleg a várakozóhelyre történő beálláshoz szükséges hátramenetet kivéve - hátramenetet végezni tilos. Egy szó, mint száz, én továbbra sem kívánok élni a szabályzásokba foglalt jogaimmal, ha a józan eszem szerint balesetet előzhetek meg, amennyiben lemondok ezekről. Így tehát nem fogok egysávos főúton kereszteződésben előzgetni senkit felezőt átlépve, egy nyomvonalú járművet gépjárművel egyenrangú útkereszteződésben pedig végképp nem, a hídon sem fogok tolatni, és továbbra is inteni fogok a járművezetőknek a zebra mellett állva, hogy ne álljanak meg miattam, mert szent meggyőződésem, hogy egy járművet megállítani, majd újra lendületbe hozni lényegesen macerásabb, mint nyugton maradni a járdán. Persze nem vagyok szent, amikor lassít egy jármű, és jelzi, hogy átenged, nem kezdek el vele egy véget nem érő udvariassági játékot, fogom magam és áttipegek. Ha valaki tud újabb változatról, ne tartsa magában, szívesen veszem az okosítást!
Szeretek mindent, ami régi, mármint nem olyan értelemben, hogy nem új, hanem tényleg régi. Legyen szó épületről, bútorról, járműről, műszaki megoldásról… Az sem érdekel, ha romokban áll, mert a lepusztult állapotában is megidézi a múltat, én pedig szeretek elrévedni a régi idők hangulatában. Ennek a vonattemetőnek a létezéséről pár héttel ezelőttig még csak nem is hallottam, viszont annyira megtetszett a hely és az ott rozsdásodó gépmatuzsálemek hangulata az interneten látott fotókon, hogy semmiképpen nem akartam kihagyni. Gondolom, nem okozok vele nagy meglepetést, a terület nem látogatható, viszont mindenhol akad egy rés a pajzson, ami csak arra vár, hogy felfedezzék. Maga a csarnok kritikán aluli állapotban van. Egy téglafal felső darabkája le is omlott tőlem ~20 méterre, úgyhogy senkit nem bíztatok, hogy látogassa meg a helyet. Viszont a képek nézegetése abszolút biztonságos, remélem, más is látja a szépet ezekben a sokkerekűekben.
A motoros csoportok posztjait olvasgatva tisztán látszik, hogy a többséget erősen megviseli a hetek óta tartó bezártság. Jobb elfoglaltság híján sokan bukósisakkal a fejükön fotózkodnak fürdés, olvasás, postaláda ürítés közben, nem mintha ettől gyorsabban telnének az üresjáratok. Tervbe vettem, hogy ebben a 3-4 hónapos időszakban értelmes dolgokkal is fogok foglalkozni. Az egyik ilyen tevékenység a zenélés lenne. Mert ugye zenét hallgatni mindenki szeret, hangszeren játszani pedig még annál is jobb mulatság, még akkor is, ha csak amatőr szinten műveli az ember lánya. Van itt nekem egy elektromos zongorám, amit meglehetősen elhanyagolok úgy általában. Pár évente egyszer elkap a gépszíj, akkor nyüstölöm pár hétig/hónapig, aztán megint feledésbe merül a hangszer és vele együtt a tudásom is. Szóval le kéne mellé ülni, volna is mit játszani, mivel van egy halom kottám, de valami olyasmi dalt szeretnék megtanulni, ami kicsit könnyebb a komolyzenénél és komolyabb a könnyűzenénél. Még a Balti-túra előtt hallgattam északi dalokat, hogy kicsit ráhangolódjak a tajga végtelen nyírjeseire – más kérdés, hogy csak fenyvesek voltak. Ezek a dalok most a héten bevillantak és eszembe jutott, hogy az oroszoknak is gyönyörű melódiáik vannak. Rá is kerestem egy pár ismert dalra, és akkor villámcsapásszerűen belém hasított, hogy a következő darab, amit megtanulok, a Подмосковные вечера lesz. Végighallgattam pár felvételt és ráleltem arra a verzióra, amit az én eléggé kopottas, vagy inkább soha el nem sajátított tudásommal is el tudok játszani. Ehhez a változathoz viszont nem találtam kottát, így gondoltam egy merészet: kottapapír híján letöltöttem egy kottaíró programot. Életemben nem láttam még ilyen alkalmazást, ráadásul 32 éve nem kellett kottáznom egy sort se. Ki merem jelenteni, hogy ez a program mindent IS tud. Rengeteg funkció van rajta, és talán épp emiatt szívtam a leginkább a dal leszedésével. Bár a kotta fedi a valóságot, de zeneelméletileg nem túl elegánsan pötyögtem be a kottafejeket, mivel az elején azt sem tudtam, hogy egy adott dallamot logikailag is szét tudok bontani külön szólamokra, így indokolatlanul sok lett az ún. „hangátkötés”. Valamint nem találtam meg az akkordok bontott lejátszásának jelét sem, ezért eléggé érdekes módon oldottam meg ezt a problémát. A pedál jelölésekkel meg már főleg nem akartam magam túráztatni, majd rányomok, ha a hangzatot nem hallom disszonánsnak, vagy ha kevésnek bizonyul az első fék Íme, ezt sikerült két, meló utáni estén összehoznom (csak az első oldalt teszem fel):
Tegnap meló után berongyoltam a sarki Penny-be, méghozzá gyalog, szóval nem ettől lesz motoros a téma. Soha nem írok magamnak listát, hogy mit kéne venni. Végigszáguldok a sorok között, és fürkésző tekintettel pásztázom a polcok kínálatát, legalább olyan alapossággal, mintha a pesti forgatagban kémlelném, hogy ki húzza rám az autóját a szomszéd sávból (nem, még ettől sem lesz motoros a sztori). Be is értem az akciós áruk sorába, mikor is azonnal megakadt a szemem egy aktuális heti terméken, egy ClaTronic Steam Cleaner nevű magasnyomású, gőzölős, általános háztartási tisztítógépen. Azonnal megláttam a benne rejlő lehetőséget, mivel nem vagyok a motorpucolás nagymestere. (Ha még rémlik: a kis Rebel tisztításától annyira elfáradtam november 24-én, hogy a naggyal inkább elmentem még egy utolsó körre a lecsutakolása helyett.) Szóval itt van ez a kis gép, van hozzá egy csomó cserélhető fej attól függően, hogy mit és hogyan szeretnénk vele tisztítani. Vegyszert ugyan nem lehet beletölteni, mert a rendkívül kis átmérőjű fej könnyen eldugulhat, de ígéret szerint 3,5 bar-on nyomja ki a gőzt a hajlítható tömlőn át. Úgyhogy arra gondoltam, hogy veszek majd valami spéci tisztítót, amit rápermetezek a motorok nehezen hozzáférhető részeire, rajtahagyom egy kicsit, hadd oldja a dzsuvát, aztán lecsapatom majd ezzel a kis kompakt géppel. Addig is kipróbálom majd idehaza mindenféle üveg- és burkolatfelületen, a lakás úgyis mindig „szalad”, bár inkább a kecó sportoljon, mint én.
Csabi pomázi házában egy kávé mellett beszélgettünk rallyról, versenyzésről, Dakarról, motorozásról. Honnan jött az ötlet, hogy navigátorként belevágj a rally-sportba? Az I. AFIT Klapka utcai szervizében dolgoztunk, kollégák voltunk Bense Pistivel. Azidőtájt túraversenyeztem egy tuningolt Polski 126-ossal, minek egy futamára ellátogatott Pisti, és némi gyakorlati tanáccsal látott el. Visszatérve a szerviz hétköznapjaiba, szó esett köztünk a további - esetleges közös - rally pályafutásunkról. A fő motiváció a BP. VOLÁN SC ajánlata volt, amit akkoriban épeszű ember nem utasíthatott vissza. Az első évadban saját autóval mentünk, majd a következő évben kaptunk egy állami autót (Lada 2105), amit átalakítottunk „Gr. A” kategóriásra. A négy éven át tartó közös sikereink (egyéni- és csapatversenyeken 12 db magyar bajnoki cím) nagy részét ezzel értük el. Külföldön is próbálkozhattunk a VOLÁN-nak köszönhetően, pl. a poprádi Tátra Rallyn, ami BBK (Béke Barátság Kupa) verseny volt, majd jött a törökországi EB futam, a Günaydın Rally. Ennél lényegesen több kupát látok a polcon… hány díjat zsebeltetek be együtt? Számodra melyiknek van a legnagyobb értéke? Az utolsó leltár kb. 40 db, ebből min. 30 db Bensével elért közös szerzemény. Mindegyik kupa megszerzésében rengeteg munka, kitartás, elszántság és szakmai tudás van. Mindig az éves díjkiosztó koronázta meg az évet, így talán azok a legértékesebbek. VOLÁN-os pályafutásunk végén szétváltunk Pityuval. Akkora volt az arcom, hogy úgy gondoltam, nekem is meg kell próbálnom a vezetést. Alázattal építettem egy 2101-es Ladát, és Szőnyi Mártával az oldalamon nekivágtunk a versenyzésnek. A volán mögött ülve is értél el sikereket? Három évadot töltöttem el a volán forgatásával, közel nem olyan sikerrel, mint navigátorként. Egy közepes évzárást követően átültünk Mártival egy Suzuki GTI-be, amivel jobb eredményekkel abszolváltuk a következő két versenyévadot. Több ízben értünk el kategória 2-3. helyezést N/2 géposztályban. Egy-két alkalommal nyernünk is sikerült. Számomra legemlékezetesebb talán az ausztriai EB futamon, a SEMPERIT rallyn elért 3. helyezésünk volt. Dakar 2004. Hogyan kerültél a látómezőbe, hogyan lett belőled a csapat szervizvezetője? Laklóth Ali barátom tehet mindenről. Navigált Szalay Balázsnak egy ideig, és éppen akkor keresett a SZALAY DAKAR TEAM új vezetőt a csapat és a műhely élére. Aladár ajánlásával megjelentem Balázsnál, majd rövid beszélgetést és egyezkedést követően egymás markába csaptunk. Milyen kritériumoknak kellett megfelelni? Verseny-, versenyszakmai-, szakmai-, vezetői véna, ez utóbbiban nem voltam a legjobb. Viszont pár sikertelen próbálkozása után 2004-ben Balázs sikeresen teljesítette a távot, ami az elmúlt 10 év legnehezebb Dakarja volt, mind fizikailag, mind szellemileg. Ambiciózusan próbáltam javítani Balázs versenyzési tudását, javasoltam más szakágakban való részvételét (rally, pályaversenyzés), amiben partner is volt. Zenészek is gyakran kísérleteznek más hangszeren, más zenei stílusban… sportolóknál is előfordul, hogy kipróbálják magukat más sportágakban is. Van olyan terület a rallyn kívül, amit versenyszinten vagy akár csak hobbiként űztél/űzöl? Lovaglás. Barátom, Stollár Balázs (mentorom és lovas zsonglőr) jóvoltából kaptam rá erre az összetett extrém sportra, annak is a távlovaglás szakágára. Még saját lovam is volt az ügető sport jóvoltából, egy nyereghelyen sütött ír telivér, Utasítás volt a törzskönyvi neve, de én csak Peginek hívtam. Ezt a sportot hat évig űztem több-kevesebb sikerrel. Több, 40 km-es versenyen nyertünk szalagot, de volt, hogy 1. helyezést értünk el. Nehéz lenne nem észrevenni a bejárati ajtó mellett lógó motoros cuccokat, bőrdzsekit, felvarrós mellényt, bukót. Mióta motorozol, mennyire vetetted bele magad a motoros életbe? Egyszercsak egy 125 cm3-es Yamaha DT-n találtam magam. Ez ’90 környékén volt, egy év után 550 cm3-es Kawasakira váltottam. ’95 októberében összeálltunk testvérekkel, barátokkal, és a motorozással eltöltött évekre és kilométerekre hivatkozva megalapítottuk a Sleepwalkers MC-t. Nagy klub, nagy motor, Kawasaki Z1000-re váltottam – mondja Csabi nevetve. Majd az idők szavát követve jött az újabb típus, egy V2-es japán belpiacos VTR1000F, amitől a házvásárlás miatt pár év múlva meg kellett válnom…, mint ahogy más okból ugyan, de a colortól is, viszont a felvarró és a klub maradt. Hogy ne maradjak technika nélkül, klubtársamtól kölcsönkaptam egy Honda VF750 Sabre-t. Végül megérkezett a garázsomba a digó technika csúcsmotorja, egy Ducati 750SS, ami kellemes csalódást okozott a maga szarjaival együtt. Versenyzői múltad mennyire nyomja rá a bélyegét a közúti vezetési stílusodra? Mennyire vagy szabálykövető? Csak annyit árulj el, amennyiért nem száll ki a yard a blog megjelenése után! Bizonyos vezetéstechnikai elemek rutinná váltak (kormánymozdulat, fék, váltás kezelése…) Dinamikus, határozott stílusban vezetek. Mentoromnak köszönhetően egyre szabálykövetőbben próbálok közlekedni (nem mindig sikerül, nem sok emlékem van az „imakönyvből”). Vágtad már magad aszfaltra „dinamikusan és határozottan”? Igen, többször is, abból tanul az ember. A nagy tempó ellenére megúsztam törések nélkül. A rallyból a motorozásba is sok minden átültethető. Ha érdekel a közúti stílusom, 1 órán belül indulok a Szilveszter Rallyra, ahol nyugdíjas autóversenyzőkkel – köztük Bense Pistivel - fogok találkozni nézőként. Gyere velem, ha van kedved! Köszönöm, élek a lehetőséggel, majd bekötöm magam. Mivel ez egy női motoros oldal, ejtsünk pár szót a női motorosokról is! Egyre többen szerzik meg motorra a jogsit…, tapasztalatod/véleményed szerint ezzel egyidejűleg megnőtt-e a számuk az utakon? Hogy ítéled meg a motorkezelési tudásukat? Csak őszintén! Nem feltűnően nőtt a számuk, bár ezt megítélni nem egyszerű, mert csak a külsőségekre hagyatkozhatunk, és aki nem rózsaszín ruhában motorozik, arról nem biztos, hogy kiderül, hogy nő – közben kacag. – Inkább a technikai tudásukról, mozgásukról derül ki, hogy óvatos nőnemű ül a motoron. Tisztelet a kivételnek, mert láttam ilyet is. Ismerek olyan „motorozós” lányt, aki elég meggyőzően űzi a motorozást, mint szakágat. Mindenféleképpen több időt kellene motoron tölteniük, hogy jöjjön a rutin, mert az magától nem fog odamenni hozzájuk. Több komolyságot, ha ez igazán érdekli őket! És ezt komolyan mondom. Miután beszlopáltuk a kávét, bepattantunk az öreg Subaruba, és kulturáltan, de meglehetősen dinamikusan átkocsiztunk Mogyoródra. 200 méterenként megállapítottuk, hogy senki nem tud vezetni. A pálya szalagján kívül már mosolyogva várt minket Bense István, az egykori versenytárs. A két barát ölelkezve üdvözölte egymást, majd rögtön megkezdték az anekdotázást a régi versenyekről, és az aktuális versenytémákról.
Ezt a túrát ugyan nem 1 főre terveztem, de útitársam a motorja meghibásodására hivatkozva végül lemondta az utat. Nem különösebben izgatott fel a dolog, mivel ezt megelőzően is jártam már külföldön egyedül, így várakozásokkal telve vágtam bele a kirándulásba. Mindössze 3 naposra terveztem a dél-csehországi körutat. A koncepció nagyjából a szokásos volt: kinéztem azokat a városokat, melyeknek kíváncsi voltam a történelmi belvárosára (természeti, geológiai látványosságokat ezúttal nem terveztem be), felfűztem őket egy ideálisnak tűnő útvonalra, navigáció híján megírtam hozzá az itinert, majd átgondoltam, miket kéne magammal vinnem. A szállásokat már jó előre lefoglaltam két főre, amit sajnos már nem lehetett lemondani az utolsó pillanatban, de olyan jól éreztem magam egész út alatt, hogy azt sem bántam, hogy ráfizetek. A tervezett programok sorrendje a következő volt: Melk (Ausztria, apátság), Český Krumlov, Holašovice, České Budějovice, Třeboň, Jindřichův Hradec, Telč. Aztán persze jó néhány helyen megálltam még, ahol valami szépségre bukkantam útközben. Az 1.129 km kényelmesen teljesíthető volt, ráadásul a túrára a 16 lóerős kis Rebellel mentem kerülve a gyorsforgalmi utakat. A napi szakaszok úgy alakultak, hogy első nap 526 km-t tettem meg, mely alatt megálltam a melki apátságnál, valamint még aznap este megejtettem a krumlovi városnézést is. Második napra maradt az összes többi tervezett megálló, ami a települések közelsége miatt mindössze 163 km volt, végül a hazaútra maradt még egy laza 440 km. A szállásadóim nagyon barátságosak voltak mindkét helyen. A második nap reggelén még ki is stafíroztak házi sütivel, gyümölccsel, egy doboz csokis keksszel, egy nagy palack ízesített ásványvízzel a mindenen átívelő cseh-magyar barátság jegyében. Útravalóul még felhívták a figyelmemet a třeboň-i darázsinvázióra, ami nem volt alaptalan, az egész várost és környékét belepték a fenevadak. Azok kedvéért, akik eddig még nem mertek belevágni egyedül külhoni túrába, kezdésnek ajánlok valami hasonló utat. Ez kb. egy „level1”-nek felel meg minden szempontból, semmiféle kihívással nem kell számolni egy ilyen út során. Nem fogom túlragozni az élményeket, úgyhogy jöjjön pár fotó kedvcsinálónak.
Sosem voltam a konyha ördöge/tündére, de miután a motorok már a téli álmukat alusszák, én meg nem akarom az összes szabadidőm filmnézéssel tölteni, ezért gondoltam egy merészet, és a három hete vásárolt alapanyagokból egy internetes recept alapján elkészítettem a képen látható libazsíros-lilahagymás pogácsát. Pogácsaszaggató híján egy jäger-es pohárral kanyarintottam ki a darabkákat, a magasságuk beállításához pedig függönykarnis darabok voltak a segítségemre. Kreativitásom olyannyira beindult a számomra szokatlan tevékenységtől, hogy amíg sült a tészta, rittyentettem egy 6/8-os bluest is. MoncA: Pogácsa-blues Langyos cukros tejben, dagad az élesztő, Kell még fél kiló liszt is, neki sincs kimenő. Ne sajnáld ki a zsírt se, nem baj, ha kenhető! Zsírozott tepsiben fekszem, oh, felemészt a hő, Igen, zsíros tepsiben fekszem, külsőm megnyerő, Ha nem maradt ki a hagyma, úgy leszek ehető! Oh yeah!
Történelmileg úgy alakult, hogy az általam előre meghirdetett szezonzárás kitolódott egy héttel. Nem terveztem motorozást, de motort mosni annyira utálok, hogy a 250-es Rebel csutakolása után – vagy inkább már közben – zsigeri tiltakozást éreztem az idegrendszerem környékéről, amint a másik motor pucolására gondoltam. Így inkább felpattantam Bobié nyergébe, aztán szép kényelmes tempóban, gyakori megállókkal tarkítva lenyomtam 145 km-t a környéken. Nem mondom, hogy sok kolléga volt az utakon, de azért szép számmal akadtak a 10-11 fok ellenére is.
Hiába nézegetem bizakodva a hétvégi időjárást, jelen állás szerint úgy fest, hogy ennyi volt számomra az idei szezon. Bár ki tudja, történhetnek még csodák. Mindkét motorom a téli szálláshelyén van már, várják, hogy alaposan lesuvickoljam őket, talán a hétvégén megejtem a kozmetikát. Igazán nincs okom panaszra az elmúlt évet tekintve, unalomig ismételtem a hazai útvonalakat, emellett kalandvágyból ráfordultam általam eddig még fel nem térképezett utakra is. Az Alföldet idén is próbáltam elkerülni több-kevesebb sikerrel, ettől függetlenül talán jövőre tudatosan is meglátogatom a síkság pár szép települését. Határon túlra is sikerült eljutnom hét alkalommal, ezek számát jövőre megpróbálom kicsit növelni, vagy távolabbi helyekre is gyakrabban elgurulni. Van is már pár ötletem, merre kéne venni az irányt. Majd meglátjuk, mire futja gyakorlatban az álmodozásból. A két motoromon összesen 25.240 km-t tettem meg idén, ebből a kicsibe valami isteni csoda folytán a sátáni 666 km-t tekertem, nem tudom, hogy ebből mire lehet következtetni, gondolom, leginkább semmire.
Már az ötletelgetés első fázisait is végigkísérték a barátok, ismerősök aggódó kérdései: „biztos, hogy egyedül akarsz menni?”, „jó ötlet, hogy olyan messzire mész?”, „mi lesz, ha baleseted lesz?”, „mit csinálsz, ha a motor beadja a kulcsot?”, „hogy fogsz kommunikálni nyelvtudás nélkül?”… Elmondom hát, mi az, ami nélkülözhetetlen egy külföldi túrán, ha egyedül szeretnél elindulni nőként, és mi az, amire nincs szükség, vagy legalábbis a hiánya nem okoz akkora problémát, amit ne lehetne megoldani vagy áthidalni. Kell egy jó adag önismeret, tudd, hogy mire vagy képes, hol vannak a határaid. Az sem baj, ha ezek a határok beljebb vannak az átlagnál, akkor ennek megfelelően kell kiválasztani a leginkább biztonságosnak tűnő régiót. Nem árt, ha erős személyiség vagy, nem omolhatsz össze mindenféle meglepetésszerű helyzetben még fáradtan sem. De nem árt, ha előre tisztában vagy a várható nehézségekkel és biztosan tudod, hogy meg fogod tudni oldani őket. Sokan mondták az indulás előtt, hogy nagyon bátor vagyok, pedig bátorságra pont nincs semmi szükség, viszont a rendíthetetlen elszántság elengedhetetlen. Kell egy kifogástalan műszaki állapotú motor, amivel így is történhetnek malőrök, és nem árt, ha a járműre van assistance-od, ami komolyabb lerobbanás esetén igencsak jól jöhet. Szerszámot is szeretnél vinni magaddal? Meg tudod szerelni magad is? Én utoljára a Simsonon cseréltem gyertyát, úgyhogy a szerelést meghagyom a hozzáértőknek, ebből kifolyólag elviekben volt nálam némi kellék, mivel az új motor tartozéka, de bevallom, még nem volt érkezésem, hogy utánajárjak, miből áll a készlet és hol van elrejtve a motoron (gondolom az ülés alatt). Az utasbiztosítás nélkülözhetetlen! Szoktam volt mondani, hogy a meg nem kötését csak az engedheti meg magának, akinek van felesleges pár milliója, hogy kifizesse a mentőhelikoptert, az életmentő műtétet és/vagy a holtteste hazaszállítását. Nekem erre nincs fedezetem és a hozzátartozóimat is megkímélném attól, hogy az évek alatt összegyűjtött pénzüket a rehabilitációmra vagy a temetésemre költsék. Mindenképpen kell egy telefon, lehet hülye is, akkor viszont neked kell okosnak lenni. Vészhelyzetben jól jöhet, ha fel tudod hívni legalább a követségeket (értelemszerűen nem árt feljegyezni az elérhetőségeiket), valamint napi szinten tudod tájékoztatni a szeretteidet akár SMS-ben is, hogy eddig minden rendben halad. (Minden határátlépésnél és minden esti szálláshely elfoglalása után négy helyre küldtem ki a megnyugtató üzeneteket, más kérdés, hogy utóbb kiderült, mindenki rágta a kefét izgalmában, amíg én jól éreztem magam.) Navigáció… már kezdem belátni, hogy azon kevesek táborát erősítem, akik egyáltalán nem használnak kütyüket. Látom én benne a praktikumot, térképet, szállást, vendéglőt, lényegében bármit ki lehet onnan keresni, na de így elvész az a minimális kaland is, hátha egyszer eltévednék. De nem szoktam. Mindig írok itinert, amit nyilván az én gondolatmenetemhez és tájékozódási szokásaimhoz igazítok információ-részletesség és jelölés tekintetében, de mégsem tartalmaz távolságokat. Tehát sosem írok le olyan infót, hogy „jobbra a 4-es főútra, majd 53 km egyenesen”. Nyilván mindenkinek magának kell eldöntenie, hogyan tud tájékozódni leghatékonyabban. Az összes látnivaló nevét az adott ország nyelvén jegyzem le az útvonaltervben, hadd ne ott kelljen gondolkodnom, hogy mondják litvánul, hogy II. világháborús katonai bunker, ha mégis meg kéne szólítanom a helyieket. Nyelvtudás… hihetetlennek tűnhet, de nincs rá szükség! Aki végigolvasta az előző blogbejegyzéseimet a túrával kapcsolatban, most biztosan felkapja a fejét, mivel gyakran utaltam rá, hogy mekkora party-arc voltam, ahogy nagy csevegésekbe bocsátkoztam az utca emberével, vagy akár a szállásadóimmal. Hogy értsd, miről beszélek, idebiggyesztek egy kis anekdotát, amit egy volt kollégámtól hallottam. Történt ugyanis, hogy a kolléga édesapja kiment a szőlőjükbe, ahol megjelent az új holland szomszéd. Vendégszerető magyarként rögtön meg is invitálta egy esti borozásra, és ahogy oldódott a hangulat, egyre inkább belefeledkeztek a különféle sztorizgatásokba. Emberünk hajnalban kúszott haza a kétszemélyes buliból, ahol az asszony számon is kérte, mégis hol járt eddig és miért ilyen részeg. Valami ilyesféle párbeszéd vette kezdetét: - Összeismerkedtem az új holland szomszéddal, és olyan jó történeteket mesélt pl. arról, ahogy egyszer belécsapott a villám, hogy elrepült az idő! - Béla, te nem is beszélsz idegen nyelveket! - Tényleg nem, de valahogy mindent értettem! Na így voltam ezzel én is, és ezúton teszem le a szent esküt, hogy a világon mindenki érti a magyart is. Anno egyébként németül és oroszul tanultam, cefet jó voltam írásban mindkettőből, versenyeken is indultam, ellenben mára egy mondatot sem tudok elböfögni, de azért a kulcskifejezésekkel már el lehet boldogulni: „one ticket please”, „ich möchte einen Zeltenplatz”, „I need the cheapest room”. Vagy az egyik kedvencem, amikor a láncom megadta magát, így vázoltam fel a műszaki problémát a kamionsofőrnek: „the chain is… lóg és rohadtul csapdos”, majd hagytam, hogy magától jöjjön rá, mi a teendő. A filmstúdióban pedig egy idős, orosz nemzetiségű bácsika ült a kasszában, aki szépen elmagyarázta nekem, mik a szabályok odabent, de azért a végén megkérdezte, hogy értek-e oroszul, hát mondtam is neki magyarul folytatva: „hogy a viharba ne értenék! Я докладываю вам, никто не отсутствует!” Jót röhögtünk, aztán máris indultam a kulisszák mögé. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy egy teljesen eltérő kultúrkörnyezetben nélkülözhetetlen az angoltudás, de úgy gondolom, hogy az EU-n belül bőven el lehet boldogulni pár száz szóval. Utolsó idevágó blogomban pedig jöjjön pár kedvcsináló fotó, valamint az összes link a képeimről, amit megosztottam a nagyérdeművel, ami talán megadja a kezdőlökést ahhoz, hogy rájöjj, nincs semmi turpisság egy európai túrában, csak elhatározás kérdése. 1) Kedvcsináló vegyes album https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219895776683277&type=3 2) Litvánia - Elektrėnai – elhagyatott vidámpark https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219900201313890&type=3 3) Litvánia - Vilnius https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219900562042908&type=3 4) Litvánia - Lietuvos Etnokosmologijos muziejus https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219900688126060&type=3 5) Litvánia - Panemunis - Panemunio Komarų dvaras https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219901187698549&type=3 6) Lettország - Koknese - Kokneses pilsdrupas https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219901698031307&type=3 7) Észtország - Taagepera - Taagepera mõis https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219901823714449&type=3 8) Észtország - Helme - Helme koopad, Helme ordulinnuse varemed https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219902160882878&type=3 9) Észtország - Barclay de Tolly Mausoleum https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219902363727949&type=3 10) Észtország - Tartu - Tartu toomkirik és környéke https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219902667055532&type=3 11) Észtország - Puurmani - Puurmani mõis https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219902854900228&type=3 12) Észtország - Tallinn - Óváros https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219903150827626&type=3 13) Észtország - Tallinn - Telliskivi Loomelinnak https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219903288031056&type=3 14) Észtország - Pakri - Pakri tuletorn https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219907236809773&type=3 15) Észtország - Rummu - Rummu karjäär https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219907431094630&type=3 16) Észtroszág - Haapsalu - Haapsalu linnus https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219907503456439&type=3 17) Észtország - Haapsalu - Ungru lossi varemed és katonai reptér https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219907536177257&type=3 18) Észtország - Haapsalu - Raudtee- ja Sidemuuseum https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219907610099105&type=3 19) Észtország - áthajózás Saaremaa szigetre https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219907707261534&type=3 20) Észtország - Saaremaa - Angla Tuulikumägi és Kaali kraater https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219907849665094&type=3 21) Észtország - Saaremaa - Kuressaare piiskopilinnus https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219907908906575&type=3 22) Észtország - Saaremaa - Sõrve tuletorn https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219908008269059&type=3 23) Lettország - Cesis - Sarkanās klintis https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219908080230858&type=3 24) Lettország - Āraišu Arheoloģiskais parks https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219908504441463&type=3 25) Lettország - Ieriķi - Ieriķu dzirnavas https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219908693566191&type=3 26) Lettország - Līgatne (vegyes) https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219909066375511&type=3 27) Lettország - Līgatne - Padomju Slepenais Bunkurs https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219909359662843&type=3 28) Lettország - Sigulda - Siguldas Viduslaiku pils https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219909774673218&type=3 29) Lettország - Riga - Rīgas Motormuzejs https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219910151722644&type=3 30) Lettország - Riga óváros https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219914926482010&type=3 31) Lettország - Riga, a szecesszió fellegvára https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219915412254154&type=3 32) Lettország - Jūrmala https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219915669220578&type=3 33) Lettország - Ķemeri - egykori szanatórium épülete https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219915774063199&type=3 34) Lettország - Cinevilla filmstúdió https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219916354157701&type=3 35) Litvánia - Kryžių kalnas https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219916800848868&type=3 36) Litvánia - Kretinga-Astronominis kalendorius su saulės laikrodžiu https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219917056655263&type=3 37) Litvánia - Palanga - Gintaro muziejus https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219917372303154&type=3 38) Litvánia - Klaipėda - Battery Memel Nord - WW II bunker https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219917916276753&type=3 39) Litvánia - Kur-földnyelv https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219918879380830&type=3 40) Litvánia - Kaunas - Kauno tvirtovės IX fortas https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219919706041496&type=3 41) Balti-túra - backstage https://www.facebook.com/veghelyi.monika/media_set?set=a.10219924744087444&type=3
Arról már írtam korábban különféle pontokba szedve, miért szeretek egyedül motorozni. A nyűgöket leszámítva rengeteg időt is spórolhatunk vele, ha a túra során az elkerülhetetlen kötelezőket is megfelelően tudjuk csoportosítani időben, illetve kellő vitalitással rendelkezünk ahhoz, hogy ne akarjunk minden tevékenység után félórákra megpihenni. Amikor egyedül gurulok - túra hosszától függetlenül - sosem tartok pihenőt, hiszen számomra a motoron töltött idő sem fizikailag, sem szellemileg nem annyira megterhelő, hogy ezért egy padon kéne ücsörögnöm lábat lógatva, miközben a megállás előtt is végig ültem egy mozgó járművön. vitalitás az arcomon (na jó, lehet, hogy nem annak tűnik) A napi rutinom nagy általánosságban úgy alakult, hogy a sátorbontás után megálltam az első benzinkútnál, akkor is, ha még félig volt a tank. Mindhárom balti államban lényegében csontra ugyanazok a kávéautomaták működnek, így nem csak a járgányt itattam meg, hanem egyúttal bedöntöttem a reggeli tejeskávémat is, hogy navigáció hiányában ne büfékeresgéléssel húzzam a drága időt. Reggelizni itthon sem szoktam, pár órával az ébredés után még nem csúszik le a falat a torkomon. Soha nem voltam az a fajta ember, aki egy vendéglőben éli ki a gasztronómiai igényeit, már csak azért sem, mert bár értékelem a jó étket, de az igazat megvallva engem semmilyen szinten nem hoz lázba a szépen tálalt jó illatú koszt. Én az ételben pusztán energiabeviteli lehetőséget látok, ráadásul nemhogy nem kívánom a kaját motorozás közben, hanem kimondottan rosszul is esik. Indulás előtt csomagoltam toast kenyérből 6 db kicsi szendvicset, biztonsági tartalékként eltettem mellé két zacskó nápolyit és egy zacskó kekszet. A harmadik nap délelőttjén még mindig az utolsó szendvicsemet nyammogtam, és a zacskókhoz még hozzá sem nyúltam. A 11 nap alatt háromszor tértem be boltba harapnivalóért, ami minden alkalommal szeletelt kenyérből, szalámiból és sajtból állt. Ez a háromszori vásárlás átszámítva összesen(!) kb. 3500 Ft-omba került a teljes túrára kivetítve. Enni sem álltam meg pusztán önmagáért. Nagyon szeretek fotózni, látnivaló pedig bőven akadt, így adta magát, hogy a napi betevőt többnyire egy látványosság tövében fogyasszam el, miközben akár az itinert is tudtam tanulmányozni. Kapkodásról egyébként szó sem volt egy percig sem, viszont ezzel az időoptimalizálással órákat lehet spórolni, amit vissza tudok forgatni a programokra szánt időre, vagy akár a motorozásra is. A napi időkeret kitolásában nagy segítségemre volt a zónaváltás és a sarkkör közelsége is. Eleve közel 1 órával később sötétedett volna az időeltolódás miatt, de a nagyon hosszú északi nappalok következtében közel másfél-két órát nyertem a legészakibb területeken. Azt hiszem, lényegében ez volt a fő oka annak, hogy 1 nappal hamarabb teljesítettem a túrát, mert a szálláskeresést is mindig a Nap állásához lőttem be, sosem érdekelt, hogy valójában mennyi az idő. Nem volt nálam semmi olyan dolog (könyv, zene), amivel esténként elcsaphattam volna az időt, de a letáborozást követő esti tisztálkodások és ruhamosások, teregetések végére már elég sötét volt ahhoz, hogy egyből nyugovóra térjek. Elmondható, hogy az időm minden percét ráérősen, de maximálisan jól ki tudtam használni. száradó ruhák a hengerzsákra pókozva Érdekességek Észtországban szembesültem vele először, hogy a tankolás nem úgy van, hogy nekiesek a pisztolynak, mint hangya az ételmaradéknak. Húzogattam a ravaszt ész nélkül, de a nafta csak nem akart kicsöppenni, majd kb. 8-10. próbálkozásra megindult. Gyanús volt ez nekem már első alkalommal is, de a harmadik benzinkúton már végképp elapadt az üzemanyag. A kút másik oldalán állt három 20 év körüli helyi vagány, tőlük kérdeztem meg, hogy mit csinálok rosszul. Na ekkor világosodtam meg, hogy az észteknél tankolás előtt jelezni kell a kasszánál, hogy helyzet van, megérkezett a fizetőképes vendég, be kell mondani a kút számát, csak eztán nyitják a „csapot”. Az első két alkalommal valószínűleg röhögve nézték az ablakon át, ahogy próbálom működésre bírni a kutat, majd miután látták, hogy külföldi vagyok, megszánhattak és eltekintettek a beköszönésemtől. A balti embereknek egyébként a sok furcsaságuk mellett számtalan hobbija is van: pl. füvet nyírnak. De nem csak úgy vaktában, hanem mindenki, mindenhol (útszélen, kertekben), mindennel (kerti fűnyíróval, traktorral), mindig (hétköznap, hétvégén). Bár azt sem lehet kizárni, hogy csak azon a héten tartották a térségi fűnyíró napokat, amikor ott jártam. Ha végeztek a fűnyírással, kocsiba ülnek, és az összes újonnan átadott aszfaltozott utat szétdriftelik a nagyobb kereszteződésekben és a többsávos szakaszokon is. Életemben nem láttam ennyi gumikört, mint náluk pár nap leforgása alatt. Már arra is gondoltam, hogy az ottani „útügyi” miniszter nem szalagot vág át útátadáskor, hanem beül a céges verdába és gumiégetéssel teszteli az útfelület minőségét. Amikor már kellőképpen elszédültek, akkor felkeresik a legközelebbi homokkősziklát és még zsongó fejjel összevissza firkálják az egész hegyoldalt látszólag teljesen értelmetlenül. Volt szerencsém végigjárni pár gyalogos túraútvonalat, felkeresni barlangokat, egy tenyérnyi hely nem volt a köveken, ami ne lett volna agyonvésve. Állítólag itthon sok a gólya, de a túra óta tudom, hogy hazánkban csak a lustábbak töltik a nyarat, a kemény gólyák egytől-egyig északra repülnek. Irdatlan mennyiségű hosszúcsőrű van náluk, köszönhetően a kellemesen hűvös nyárnak, a sok tónak és a bennük kuruttyoló temérdek békának. Egy ízben már messziről láttam, hogy felszálláshoz készülnek az úttestre merőlegesen, ezért lelassítottam, ők pedig lomha szárnycsapásokkal kezdték meg az emelkedést, majd az egész kompánia elhúzott előttem 1-2 méterrel a flaszter fölött. A hűvös nyár egyébként kedvez a tenyésztett állatoknak is. A magasnyomású hideg sarkköri levegő térdre kényszeríti a teljes szarvasmarha állományt, legalábbis tapasztalatom szerint egy marha sem áll a lábán, a legelőkön az összes állat kényelembe helyezi magát fekvő pozícióban, és csak a farkukkal csapdosnak hébe-hóba, ha úgy tartja kedvük. Ha újraszületnék, szívesen lennék balti marha. Egyébként a figyelmeztető táblák ellenére egy megveszekedett görbeorrú jávorszarvast sem láttam, valószínűleg őket is hasra nyomta az erdőben a magas légnyomás. Végül elérkeztünk a sokak számára oly kardinális kérdéskörhöz: vajon integetnek-e a motorosok ott északon? Egy klasszikust idézve: „Mi az hogy! Nagyon is!” De nem ám csak úgy félvállról, mint egy itthoni sportmotoros, hanem úgy rendesen, mint egy chopperes. Ebben közrejátszhat az a tény is, hogy odafent egyáltalán nem láttam sportmotort, lényegében motort se nagyon, így mindenki szívből megörül a másik láttán és ezt nem is rejtik véka alá. Falun a kissrácok nem rángatják a léggázkart, tudják, hogy drága a benzin, egyszerűen csak integetnek, ha több hét után meglátnak végre egy motorost. A kocsmából hazafelé tántorgó alkoholisták pedig tisztelegve(!) – komolyan - köszöntik a kétkerekű járművek vezetőit. spanyol útitársam a tengeri kompra várva Saaremaa felé
Miután az éjszakát már Litvániában töltöttem, megkezdtem a képzeletbeli visszaszámlálást a hazaérkezésig. Azt már írtam korábban, hogy durva becslés szerint 12 naposra terveztem a túrát, de igazából csak a saccolt kilométerek számára és a túrázási szokásaimra hagyatkozva lőttem be ezt a számot. Arról nem volt fogalmam és nem is érdekelt, hogy a látnivalók megtekintését milyen napi leosztásban fogom tudni teljesíteni. Nem tudhattam, hogy milyen lesz az időjárás, mennyi objektumot kell kihagynom zárva tartás miatt, lesznek-e nem tervezett spontán programok, lesz-e bármi vis maior a motorral… Lett, de nem kell mindjárt megijedni! A történet röviden: a túra előtt voltam a 12 ezres garanciális szervizen, ahol jelezték, hogy a 4 hónapja újonnan vásárolt motorom lánca már szakaszosan megnyúlt, ezért én kértem egy cserét, aminek nem tettek eleget, mondván ezt a túrát még bőven ki kell bírnia. Nem bírta ki. Kretinga előtt olyan mérvű csattogásba és verdesésbe kezdett a legkisebb gázadásra, fékezésre, de még fokozatváltásra is, hogy ezen a ponton baleset- és életveszélyesnek ítéltem a továbbhaladást, így félreálltam egy útszéli buszfordulóba. Google Maps fotó a helyszínről Tanácstalanul néztem a lifegő láncot, ahogy csak egy nő tud nézni egy olyan problémára, amit nem tud megoldani, de szerencsére tőlem 20 méterre állt egy kamion is, aminek a sofőrje egyből vette az adást, és intéssel jelezte, hogy készen áll a segítségnyújtásra. Ki is használtam a vissza nem térő lehetőséget, és bár van fullos assistance-om (még a kifogyott üzemanyag miatt is kiszállnak – állítólag), visszaintettem neki, hogy más jelentkező híján megnyerte a projektet. Szemrevételezte a láncot, majd kigúvadt szemekkel fejét fogva konstatálta, hogy ő még ilyet életében nem látott. Hozta is rögtön a kamionos szerszámkészletét, majd nem tudom, melyikünk megnyugtatására közölte, hogy ő is motorozik, van neki egy „jámáhá tedem” – így ejtette – típusú motorkerékpárja. Engem megnyugtatott ezzel az információval, ő egy kicsit idegesre vette a figurát, mikor megtudta, hogy a motor idei, félve nyúlt hozzá. Feszített a láncon, felhívta rá a figyelmem, hogy szakaszosan nyúlt meg, ezért nem meri jobban meghúzni, majd egy általam lenyomott gyors próbakör után, nyugtáztuk, hogy motorszerelőnek sem utolsó. Nagyon hálás voltam neki, ezért lefotóztam munka után, és jól meg is öleltem. Délután negyed 4 is elmúlt már, mire megvettem a kompjegyet a Kur-földnyelvre, egyértelművé vált, hogy az éjszakát is ott fogom tölteni. Azt viszont telefonos segítség nélkül is tudtam, hogy a földnyelv egyetlen kempingje a litván-kalinyingrádi határnál van, más nem jöhet szóba. Vadkempingezni ebben az övezetben szigorúan tilos, kiemelten természetvédelmi terület, pár zónát leszámítva lábbal sem szabad illetni az érintetlen természetet. Ez volt az első alkalom, amikor nem vártam meg a sötétedést, és egy gyors városi sétát követően azonnal becsekkoltam a Nidos kempingas nevű, Nida határában elterülő kempingbe. booking.com fotó (a rengeteg sátrazó miatt én már csak a kávézó előtti fák között találtam magamnak helyet) Miután meglehetősen frekventált az egész félsziget, rengeteg a turista, a szállások száma viszont véges, a megszokotthoz képest drágább volt a sátorhely is (16,5 euró), de az emelt árak ellenére is zsúfolásig volt a tábor. Hiába nem volt eső napok óta, a balti éjszakák annyira párásak, hogy a ponyva, de még a rajtam lévő ruhák is nedvesek lettek minden reggelre. Felvertem hát a sátrat, hogy száradjon egy kicsit, és csak utána ugrottam át megnézni a szabad homokdűnéket, majd készítettem egy fotót a kalinyingrádi határnál is. a sorompókon túl már a Kalinyingrádi terület található Korán reggel indultam Nidából, és a földnyelven lévő sebességkorlátozás és a kompozás ellenére is gyanúsan jó átlagot futottam a legeslegutolsó litván látnivalóig, a IX. Kaunasi Erődig. Ez lényegében annak köszönhető, hogy a szárazföldi kikötőtől végig az A1-es autópályán tudtam száguldozni, maga az építmény is közvetlenül a pálya mellett található. Déli 12-kor hivatalosan is teljesítettem a programtervet. Úgyhogy telefonon ismét rákérdeztem, hogyan állok a hátralévő kilométerekkel. Még durván 1150 km volt vissza Budapestig, melyről az itineremben ennyi szerepelt csak kidolgozott útvonalként: „érzésre haza”. Elkapott a gépszíj, úgyhogy őrült vágtába kezdtem, pörögtek a kilométerek, én pedig örültem, hogy a motor roppant jól bírja a folyamatos igénybevételt. Eljött az utolsó szálláskeresés ideje, ráadásul a lengyel határt átlépve már 1 órával korábban sötétedett, de a varsói körgyűrűt elhagyva csak nem akart felbukkanni egy kempingjelzés sem. Megálltam hát valahol az út szélén, és leintettem egy lengyel bringás barátunkat, aki elsőre csak annyit tudott mondani, hogy szerinte itt a környéken tutira nincs semmi. Viszont roppant segítőkész volt ő is, felhívott telefonon egy hölgyet, aki nagyon el akarta magyarázni nekem a telefonban, hogy keressek egy „Swdrerdzsce” nevű települést, kétszer is rákérdeztem hangosan röhögve, hogy mi a neve a helynek, végül feladva a küzdelmet azt mondtam, hogy „én ezt nem értem”. Így még nekem nem örült senki, hihetetlen boldogsággal kérdezte: „ááá, mágyár?”. Aztán már folytatta is: „értem”, „nem értem”, „köszönöm”, „jó nápot”. Szerencsére több szót nem tudott magyarul, ezért megköszöntem neki, hogy legalább próbált segíteni. Elbúcsúztam illedelmesen a biciklis segítőmtől is és folytattam az utat. Még több tíz km-t mentem (ezzel meg is döntöttem a napi rekordomat, aznap 889 km volt a teljes szakasz), mire megláttam végre egy „ágyas” táblát, nem kockáztathattam tovább, ezért lekanyarodtam egy Jaworznia nevű településre, ahol a Chelosiowy Dworek hotelben vettem ki nagy nehezen egy szobát. Nem ment könnyen a bejelentkezés, mivel aznap épp lagzit ült a falu népe a bálteremben, és a személyzet összes tagja a vendégek körül sürgölődött. Mint mindenhol, itt is a legolcsóbb szobát kértem, de ők legalább értették, miről hadoválok. A panoráma is a 120 zlotyinak megfelelően volt magával ragadó. A szoba felszereltsége a fürdővel együtt egyébként hibátlan volt, minden igényemet kielégítette, főleg miután visszaidéztem az elmúlt másfél hét viszontagságokkal teli éjszakáit. Reggel még lőttem egy fotót a szálló udvarán álló furcsa toronyról, majd kifacsart szívvel, de feltöltődött lélekkel elindultam haza. Pontban 14 órakor léptem át a magyar határt, mely után kb. 1 km-rel egy magyar honfitársunk előzés közben majdnem lesodort az autójával az árokba. Vettem egy mély levegőt, tudtam, hogy visszavonhatatlanul hazaértem.
Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy innentől kezdve semmilyen szinten nem dokumentáltam fotóval a szállásokat, úgyhogy majd kitalálok valamit, hogy jó legyen. A hatodik napom verőfényes napsütésben telt. Valamikor negyed 9.20 körül indulhatott a hajó Saaremaa-ra, az egész napomat ott töltöttem. Ha az elmúlt két nap esőzései nem kavartak volna be, szívesen vadkempingeztem volna előző éjjel a sziget délnyugati csücskében lévő világítótorony közelében. De utólag persze nem bánom, hogy így alakult, mivel az ottani élmények ily módon egy kerek egésszé állhattak össze az emlékeimben. Délután 4-kor már vissza is értem a sziget kikötőjébe, így még bőven emberi időben újra a kontinensen lehettem. Belenéztem az itinerembe, kis szomorúsággal a lelkemben konstatáltam, hogy Észtország minden tervezett látnivalóját kivégeztem, így megkezdhettem a visszacsorgást az államok nyugati oldalán. A jegyzetemben egyáltalán nem szerepeltek távolságokra vonatkozó adatok, így fogalmam nem volt róla, hogy a lett határ milyen messze lehet, úgyhogy innentől kezdve csak követnem kellett a napi rutint, azaz addig gurulok, míg a Nap a horizont közelébe nem ér, aztán nézek valami szállást. Nagyon jó tempót mentem, este fél 7 után már a határon lőttem a szokásos képeket, és 40 km-rel később rátaláltam a tökéletesnek tűnő Viesu nams Vecmuiža kempingre. Google maps fotók a) a felső képen egy lett autóút(!) látható, amit más országokban lényegében főútként tartanak számon b) a pirossal jelölt ponton állítottam fel a sátrat A szállásnak csak egyetlenegy hibája volt, aznap egyáltalán nem fogadott vendégeket, mivel egy halom orosz kisgyerek töltötte ott épp a vakációját, mondhatni annyian voltak, mint az oroszok. Mindenesetre a tulaj felajánlotta, hogy nyugodtan verjem fel a sátram a kerítésen kívül, ott legalább biztonságban leszek. Végül is ez sem alakulhatott volna jobban, mivel veszélyben sem voltam a tábor szomszédságában, és fizetnem sem kellett a semmiért. Mielőtt belefogtam volna az „építkezésbe”, azért megtöltettem velük az összes palackomat ivóvízzel. Késő estig ment a dáridó, a sok kis Oleg és Tatjána vég nélkül énekelte az aktuális orosz popslágereket. A reggeli cihelődés közben felkeresett a főnökúr és engesztelésképpen meginvitált a kemping egyik asztalához egy kávéra, amiért kitoloncoltak az erdőszélre. Valamiért hirtelen átváltott oroszra –, talán azt gondolta, hogy együtt nyögtünk a múltban a szovjetek alatt, ez lesz a mi titkos nyelvünk –, csak annyit mondott felhívva a figyelmemet a várható zaccáradatra, hogy „but… чёрный кофе!”. Nem voltam abban a helyzetben, hogy válogassak, de abban igen, hogy visszaéljek az éjszaka folyamán sem lankadó, mindent felemésztő lelkifurdalásával, ezért rögtön hozzátettem plusz igényként, hogy „but… с молоком и сахаром”. Nem volt több kérdése. Meg is kaptam a nagy pohár török kávémat, beleborítottam az összes tejet, egy halom cukrot, jól megkevertem, aztán vagy 5 percig néztem, hogy a zacc vajon leülepedett-e már az aljára. Programok tekintetében úgy gondolom, hogy talán a hetedik nap volt az egyik legérdekesebb. A nyugati végek amúgy is bővelkedtek látnivalókban, így a napi megtett km-ek is erősen lecsökkentek. Szerettem volna aznap megnézni egy régi papírgyárat is, de sajnos csak a zárt kapujáig jutottam el. Aztán eszembe jutott, hogy észt szállásadóm, „rőt szakáll”, akitől azt a rengeteg térképet kaptam, és aki kimentett a sorozatgyilkos karmai közül, nagyon ajánlgatta az ugyanezen településtől pár km-re lévő földalatti szovjet bunker meglátogatását. Az időzítés hibátlan volt, mert újabb esőfellegek érkeztek a térség fölé, és amíg én pár emelettel a föld alatt a múltba révedeztem, odafenn a jelenben kieste magát az eső, így szárazon megúsztam a délutánt. Miután Riga megtekintésére legalább 5-6 órára volt szükségem, ezért még a főváros előtt szerettem volna megszállni. Siguldától nyugatra, az A2-es autóút mellett bukkantam rá a Viesu Nams "Zvīguļi" kempingre, ahol 10 eurót kértek a táborozásért. Facebook borítókép a kemping saját oldaláról A forgatókönyv szinte ugyanaz volt, mint az észt kempingben, a sátorállítás és az esti zuhany után kíváncsian kérdezte a tulaj, hogy mégis milyen ötlettől vezérelve motoroztam ennyit egyedül, valamint érdekelte a túraútvonalam is. Meglepődve látta, hogy a látnivalók közt nem szerepel a rigai motormúzeum. Bevallom, eredetileg mindenképpen meg szerettem volna látogatni, de valamiért végül kihúztam a listáról, pedig Sztálin egykori golyóálló ZIS-115 járművével reklámozzák magukat. Mondtam a szállásadómnak, hogy navigáció és térkép nélkül már késő bánat utólag beiktatni, de szerencsére nem hagyta annyiban, ő is rögtön hozott egy Riga térképet, amin megmutatta, hol találom az épületet és hogyan jutok oda a legegyszerűbb módon. Óriási botorság lett volna kihagyni, frankón könnybe lábadt a szemem a gyönyörűségtől, amint egyből nyitás után a nap első vendégeként beléptem a sejtelmesen megvilágított csarnok járműcsodái közé. Riga óvárosában – mint minden más fővárosban is – előre kinéztem magamnak parkolási lehetőséget. A parkoló teljesen fullon volt, így ideiglenesen az utcán állítottam meg a motort, majd odasiettem a parkolóőrhöz abban bízva, hátha kitalál valami okosat. Pár másodperces töprengés után felajánlotta, hogy hajtsak be az őrbódé mellé, nyugodtan hagyjam ott az összes motyóm, majd kitalált nekem egy egyedi árat is a kétkerekűre (ezt 2 euróban szabta meg), majd hozzátette, hogy akár nap végéig is ott maradhat a jármű. az első kép Google Maps fotó, a második saját fotó a parkoló sarkánál lévő épületről Országimázs építésben ő is nagyon jó volt, tőle is kaptam egy Riga térképet ajándékba. (Riga térképet senki ne vigyen magával Lettországba, a pénztárca, mobil és zsebkendő mellett minden polgár táskájában lapul egy térkép, amit szívesen odaadnak a turistáknak.) Este 7-kor végeztem a nyolcadik nap utolsó helyszínen, a Cinevilla filmstúdióban. Lényegében ugyanaz volt a felállás, mint két nappal korábban: véget értek a lett kalandok, és fogalmam nem volt, hogy a litván határ milyen messze van. Úgyhogy alkalmazva a bevált módszert, felpattantam a motorra és utánajártam. Este 20.20-kor léptem át a lett-litván határt, úgyhogy meg kellett nyomnom a tempót, hogy találjak valami táborhelyet. Az első adandó „ágy táblánál” letértem egy vendégházhoz, de sajnos nem engedték meg, hogy a csalogató gyepen verjek tanyát, annyi információval viszont elláttak búcsúzóul, hogy tőlük nem egész 5 km-re, az úton továbbhaladva találok majd egy igazi kempinget. Ez a Sunny Nights kemping egy igazi idő- és térutazás volt, leginkább valamiféle hippi-kolóniára emlékeztetett. Nem tudom, hogy egy drograzzia során mennyi cuccot tudtak volna lefoglalni, de a táborozók többsége gyanúsan vidámnak és furcsának tűnt. Éreztem, hogy ez a hely sem lesz lehúzós, 11 eurót kellett fizetnem az egyébként megfizethetetlen hangulatért. Fiatalon, öregen egyaránt lógtak a batikolt cuccok, mindenféle természetes anyagból készült feltűnő ékszerek, és jó pár „rastafari” is sétálgatott a placcon fülig érő vigyorral az arcán. Azon már meg sem lepődtem, amikor egy középkorú fehér pár 5-6 éves forma csokibarna fiúgyermeke érdeklődve odajött hozzám spannolni a sátorállítás közepette. Google fotó (a piros placcon aludtam) Szerencsére senki sem invitált meg az esti joint partijára, így egész jól ki tudtam magam pihenni a másnapi etapra. A kora reggeli motorindítás hangjára a meglehetősen elvont recepciós lány félbehagyva a szabadtéri fogmosását odaszaladt a kijárathoz, és nem szűnő vidámsággal kurjongatta vég nélkül, hogy „bon voyage”.
