Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Édesapám mióta az eszét tudja, az áram megszállottja. 3 éves volt, amikor összerakta élete első áramkörét egy izzó, pár vezeték és egy zsebtelep segítségével. Érdeklődése a téma iránt az évek múltával csak erősödött, így a Kandó villamos-üzemmérnöki szakán summa cum laude diplomázott annak ellenére, hogy a KISZ-be sem volt hajlandó belépni. Szóval az én drága édesapám el is helyezkedett Szekszárd egyetlen műszaki középiskolájában, ahol az elektroműszerészek villanytan tanára lett. Miután sokáig nem nézhette az iskolavezetés, hogy tanári képesítés nélkül végzi a munkáját, ezért levelezőn abszolválta munka mellett a Műszaki Egyetem műszaki tanár szakát is.

    A rendszerváltást követően érezhetően megszűnt a szakmák iránti kereslet, a szülők egyre inkább szerették volna, ha a gyerekük főiskolán vagy egyetemen folytatja tanulmányait, így az egykori neves szakközépiskola utolsó évfolyamait kifuttatva gimnáziumi osztályok vették át azok helyét. Indítottak egy informatikai osztályt is, ahol szerencsére szintén szükség volt villanytan-, valamint ábrázoló geometria tanárra, így apám megmenekült az elbocsájtástól. Csakhogy ezzel egyidejűleg az eddig csak és kizárólag srácokból álló osztályközösségekben megjelentek a lányok is szép számmal.

    Édesapámról azt kell tudni, hogy egy roppant határozott, erős jellemében megingathatatlan férfi, aki nem tűri a mellébeszélést, sem a hisztit, viszont végtelenül humánus és együttérző.

    Szóval megjelentek ezek a lányok az informatikai osztályokban, és ha valakinek fingja sem volt az előző óra anyagáról felelés közben, szó nélkül bevéste az 1-est (mivel ennek eddig ez volt a módja). Igen ám, de ő nem számolt azzal, hogy ezek a lányok elsírják magukat, ha rossz jegyet kapnak. Az esti vacsoránál kissé zavartan és tanácstalanul mesélte a sztorit édesanyámnak, valószínűleg tőle várta volna az egyébként egyre gyakoribbá váló jelenség megszüntetésének megoldását.

    Aztán egy szép napon édesapa mosolyogva ért haza az iskolából, rájött végre a kiengesztelhetetlennek tűnő leánytanulók kezelési trükkjére. Szóval imígyen érintette meg a bakfisok lelkét: „Esztikém, állati csinos vagy ma, és ez a frizura is nagyon jól áll, de ez a felelet sajnos ma csak egy 1-es”. El nem hiszitek, de működött! A lányok vihogások közepette köszönték meg a bókokat, és többé a rossz osztályzatok súlya sem nyomasztotta őket.

    Van ez az ún. motoros társadalom, melynek téves elnevezése a „motoros közösség”. A társadalmakról tudjuk, hogy meglehetősen összetett képet mutatnak: morálisan, anyagilag, mentálisan, intellektuálisan a spektrum teljes palettájáról vannak benne résztvevők. A közösség viszont egyfajta összetartozást jelent, feltételezi, hogy az egymással közösséget vállaló tagok alapvető érdeklődési, világnézeti, gondolkodásmódbeli jellemzői, ha nem is teljes mértékben, de azért nagyvonalakban megegyeznek.

    Napjainkban egy egészen különleges tévképzet társul a motoros társadalom fogalmához. Mindenki ismeri a következő üres szólamokat: „a motorosok jó emberek”, „ha motoros vagy, a testvérem vagy”. (Ezen a ponton bánom már egy kicsit, hogy kiléptem az „Akik szeretik a mocikat” csoportból, mert az a fórum a közhelyek valódi kincsestára, biztosan nem akadtam volna el a két fenti példánál, ha volna honnan ihletet merítenem.)

    Egy mítosz lengi körül a motoros társadalmat. Aki ennek tagja lehet, az ugyanolyan menővé, vagánnyá, határozottá, tökössé, dögössé, kicsit – túlzóan – törvényen kívülivé válhat, mint a már belső körös tagokról tévesen kialakított eszménykép.

    Ki az, aki elhiszi, hogy a civil társadalom minden szegmensét képviselő tagokból, pusztán járműkategóriához kötött közös érdeklődés egy valódi közösséggé kovácsolhat több százezer embert?!

    Tényleg azt hiszed, hogy egy motoros sosem lehet hűtlen férj, asszonyt, gyereket szíjjal verő állat, köztörvényes bűnöző, részegen vagy akár józanon bárkibe belekötő agresszor, egy mindenkin átgázoló törtető menedzser, egy vélt sérelmekért folyamatosan bosszút kiáltó lelki toprongy, egy következményekkel sosem számoló, minden felelősséget hárító jellemtelen szarházi, egy másokat következetesen mindig veszélyeztető közúti ámokfutó?!

    Senki nem lesz attól jobb, vagy másoknál különb, ha egy, a saját szemében piedesztálra állított szubkultúra tagjává válik. Egy erős közösséget erős jellemű, tiszta erkölcsiségű emberek tesznek azzá, akiknek nincs szükségük hangzatos lózungokra, frázisokra, akik önmagukban is megállják a helyüket, akik jó példával járnak elöl, akik segítő kezet tudnak nyújtani akkor is, amikor tudják, hogy a köszönet elmarad.

    Én nem tudok közösséget vállalni olyan emberekkel, akiknek a vezetői engedélyében ugyanaz a sor van kitöltve, de az alapvető erkölcsi normákat nem érzik magukénak.

    Nyilván senki sem lehet szent, én sem vagyok az, de tisztán él bennem a motorozás szeretete, és a gépem megadja nekem azt a fajta szabadságérzetet, amire a mókuskerék mellett szükségem van.

    Ezúton kérem minden nőtársamat: a motorozást önmagáért szeresd, ne szédítsen el a valahová tartozni vágyás hamis ábrándja, a belső tartalom nélküli dekoratív modell lányok vonaglása a motoron! Hidd el, minél többet ülsz fel a gépre (nem, nem a garázs előtti pózolásról beszélek), annál magabiztosabbá válhatsz, a határaid észrevétlenül fognak kitolódni, a növekvő önbizalmad be fogja vonzani azt a kis közösséget, ahol a számodra megfelelő emberek vesznek majd körül. Ne kételkedj állandóan önmagadban, ez nem az az ágazat, ahol a kishitűségnek létjogosultsága van! Ha nem érzed magad elég bátornak, elég vagánynak, ha folyton megerősítésre van szükséged, akkor engedd el a motorozást, nem a te műfajod! Találj rá arra az időtöltésre, életformára, amiben igazán jónak érezheted magad!

    Szóval ne légy Esztike, légy magad a követendő példa, motorra fel!
  2. A következő fotókon talán úgy tűnhet, hogy totál szívás volt a negyedik nap, de abból a szempontból mégis szerencsésnek mondható, hogy az aznapra jutó 5 állomást, valamint a zárásként megtekintett tallinni látnivalókat lényegében szárazon tudtam szemügyre venni. Aztán, hogy mi volt az állomások között, az kiderül a képekről.

    Sosem értem/hiszem el, amikor valaki azt állítja, hogy szeret esőben motorozni. Ugyan mesélje már el nekem bárki, hogy mi abban a poén?! Szerintem ilyet csak az állít, aki relatíve keveset ül motoron, és amikor életében először átesik a tűzkeresztségen és rutintalansága ellenére épségben hazaér eső után, akkor a meleg otthon biztonsága megszépíti benne utólag az emlékeket, elfelejtve, hogy ánuszgyűrűjén egy zabszemet sem lehetett volna feldugni az út alatt.

    Mert hát rajtam van egy vizes lebernyeg, még egy gyors sárgára is percekig készülök elő, ugyanez a helyzet a dolgom végeztével. Nem látok ki a bukóból, főleg, ha pluszban muslicák százainak teteme borítja a plexit. Rohadtul figyelni kell az útfelületet, bármikor jöhet egy vízátfolyás, vagy egy viharban letört ág…, sorolhatnám. Részemről maradjunk annyiban, hogy esőben is tudni kell motorozni, de az élvezetét meghagyom inkább a perverzeknek.

    Szóval a túra motoron töltött része úgy alakult, hogy pár kisebb szakaszt leszámítva lényegében végig esett az eső aznap, továbbá háromszor volt égszakadás. Ennek ellenére a látnivalók mellett mégis sikerült 327 km-t megtennem a nap végéig, köszönhetően az autópálya minőségű, esőben is rendkívül jól tapadó észt utaknak.

    DSCF3837.jpg
    Tartu utáni esőzés

    Először Tartu után kellett menedék alá bújnom, majd Tallinn előtt 94 km-rel óriási fekete felhő alá futottam be, amikor is úgy szakadt, hogy egyszerűen semmit nem lehetett látni, pár autót leszámítva a kocsik is mind lehúzódtak a padkára, nem bírta az ablaktörlőjük az iramot.

    DSCF3852.jpg
    Tallinn előtti esőzés

    A harmadik orkánszerű zuhé akkor kapott el, amikor Tallinn graffiti-negyedében épp végeztem a fotózással és már indultam volna tovább egy éjszakai szállás felkutatására.

    DSCF3903.jpg
    a harmadik vihar előtti csend, 5 perccel később már mintha dézsából öntötték volna a vizet

    Gondolom, nem lepődik meg senki: ezt az éjszakát sem szerettem volna sátorban tölteni. Navigáció hiányában kértem egy gyors telefonos segítséget otthonról, hogy mégis merre induljak megfizethető szállás után. A fővárostól délnyugatra fekszik egy Laagri nevű település, annak határában, a főút mentén áll a Peoleo nevű hotel. Reméltem, hogy ki lesz táblázva a neve valahol az út mentén, de feladtam a küzdelmet és Laagriban leszólítottam egy kerekesszékes figurát, mivel rajta kívül egy lélekkel sem találkoztam a város szélén ezen a késői órán. No, hát ez a középkorú úr ugyan beszédhibás is volt, de bárkit megszégyenítő módon kente az angolt, majd előrántotta az okostelefonját és két alternatív útvonalat is felajánlva megmutatta a térképen az odavezető utat.

    70240664.jpg
    Peoleo hotel (lopott kép a szálló saját oldaláról)

    Nagyon úgy tűnt, hogy a környéken nincs más szállás, mert rengeteg jármű állt a parkolóban, kicsit izgultam is, hogy nem lesz már szabad szoba. Valamiért itt is eljátszották velem, hogy 70 euróért tudnak csak adni ágyat, hiába mondtam, hogy a legolcsóbb megoldást kérem. A „köszönöm, nem kérem” ez alkalommal is megtette a hatását, hirtelen 36 euróra csökkent az összeg, mely ezúttal egy kontinentális reggelit is magába foglalt.

    Másnap reggel ugyan borús volt még az ég, de a felhők oszlani látszódtak, így elindultam a tengerparti Pakri világítótoronyhoz. Mivel itiner szerint nekem végig a főúton kellett haladnom, ezért a torony előtti településen is követtem a főút jelzést, ami egyenesen a panelekkel tarkított szocreál településközpontba vitt, amit elviekben még csak érintenem sem lett volna szabad. A belvárosi buszváró roskadásig volt cekkereket húzogató nyugdíjasokkal. Nem voltam rest az úttest túloldalán lévő megállóba forgalommal szemben áthajtani és megszólítani egy idős, szemüveges hölgyet, aki úgy nézett ki, mintha a ’80-as évekből ragadt volna itt. Hibátlan akcentussal magyarázta el angolul – mindannyiunk csodálatára –, hogy a következő lámpánál forduljak el balra, majd még utánam is szólt, hogy amerre az autó megy. Én nem tudom, hogy itt északon mikor váltottak oroszról angolra, de bárkivel kommunikáltam, mindenki beszélte a nyelvet, lényegében csak én nem.

    DSCF3909.jpg

    A jó idő egészen kora délutánig kitartott, majd ismét erős esőzés következett, melyet egy félig szabadtéri vasúti múzeum fedett peronja alatt vészeltem át. Három és fél óra dekkolás után már nem tudtam tovább várni, így a kicsit enyhülni látszó esőben továbbindultam, hogy a lehető legközelebb találjak szállást a másnap délelőtti, Saaremaa-ra induló komphoz.

    DSCF4002.JPG

    Ezúttal csak 2400 métert kellett megtennem egy agyon ázott erdei földúton, hogy elérjem a Voosemetsa kempinget, ahol szerencsémre fedett szállás is volt. Aznap este épp egy helyi vállalkozás tartotta ott a céges buliját, a kb. 25 férfi kivette az összes létező szobát, én pedig ott álltam a tulajnő előtt rommá ázva, és próbáltam neki elmagyarázni, hogy sátrazás szóba sem jöhet, mert a reggelt már biztosan nem érem meg. Kedves volt, mert egy étkezőként funkcionáló különálló faépület galériaszintjén gyorsan kitakarított nekem egy használaton kívüli szobát, és 25 euróért a rendelkezésemre bocsátotta. Mint minden esős nap után, aznap is szétdobáltam az összes cuccomat, hogy száradjanak a ruhák reggelig.

    DSCF4007.jpg

    Innentől kezdve lényegében egy 2 nappal későbbi minimális kis esőt leszámítva végig hibátlan volt az időjárás, úgyhogy átadhattam magam a kempingezés örömének.
    Szegecs, Bibi 79, Vickancs és 1 másik tag kedveli ezt.
  3. Mindenszentek és halottak napja körül az ember lánya hajlamosabb a szentimentalizmusra még akkor is, ha egyébként a mindennapjait semmilyen szinten nem szövi át az érzelgősség.

    Eszembe jutott, hogy közel 15 éve írtam egy verset. Épp nem voltam jó passzban, pár hónapja költöztem csak a fővárosba, nagyon nem találtam a helyem.


    Nyár volt még, s én boldog voltam
    annyira, mint soha még,
    mint csak lehet haldokló, ki
    visszakapja életét.

    Őszbe fordult már a nyár,
    s boldogságom nem lelem,
    halott testként porladt szét
    egy ködös, őszi reggelen.

    Lesz-e még tél? Azt kérditek...
    ...nem hallik a felelet,
    halott testem hó fedi már,
    s boldogság a lelkemet...
  4. A legelső tervek szerint a túra első és utolsó 2-2 napjára napi 500 km-t kalkuláltam, de hamar beláttam, hogy ez csak felesleges időhúzás lenne, mivel Litvániától délre egyáltalán nem terveztem nézelődős megállót. Példának azt szoktam felhozni, hogy egy holland utazás során sem áll meg senki gyönyörködni a Schönbrunni kastélynál, ahhoz túlságosan grandiózus a megálmodott út. Lengyelország önmagában is bőven megér egy önálló kirándulást, így megnyomtam az első etapot, ami végül 833 km lett.

    Látnivalók hiányában a környéken egyáltalán nincsenek kempingek, így még indulás előtt csak erre az egy éjszakára kinéztem magamnak egy olyan helyet, ahol az S8-as autóútról letérve talán feltűnés nélkül tudnék vadkempingezni. Kicsit belassítottak a szlovák és lengyel útfelújítások, elterelések, ráadásul egy kigyulladt autó miatt is vesztegelnem kellett Varsótól délre az autóúton. Szerencsére az utolsó pillanatban, amikor a Nap már a horizontot súrolta, rátaláltam álmaim sátorhelyére, mely egy Zbrzeżnica nevű falu végén lévő mezőgazdasági földútról leágazó kis erdei út volt, lényegében az erdő szélén.

    DSCF3529.jpg

    Én még életemben nem voltam így beszarva, mint azon az éjszakán. Tisztán hallottam, amint egy gyilkos – mégis ki más(?) – járkált a sátor körül valamikor az éjszaka közepén. Pisilnem is nagyon kellett már, ráadásul gyanúsan hideg volt az ideiglenes kuckómban, csak a furcsa zajok észlelésekor vettem észre, hogy az esővédő réteget lefújta a közelgő vihar előszele, mivel annyira köves volt a talaj, hogy a pöcköket nem tudtam normálisan leszúrni.

    Már 3 évesen is önérzetesebb voltam az átlagnál, ez azóta csak rosszabbodott. Nem akartam egy kölcsönsátorban a saját vizeletemben meghalni egy gyilkos keze által, ezért előrántottam a dzsekim bal felső zsebében lapuló bicskát és az egyik ledlámpát, majd a beakadt sátorcipzár hosszas feszegetése után, a szigetvári várjátékokat megszégyenítő koreográfiával lenyomtam egy egyszemélyes Zrínyi-kirohanást. Mire kivergődtem magam a fólia alól, már nem találtam ott senkit. A villámlásokkal tarkított vihar is megérkezett félórán belül, úgyhogy egy percet nem aludtam reggelig.

    Összepakolás után rögtön folytattam az utam, szerencsére egyből találtam egy kutat is, ahol a tankolás mellett elintézhettem a reggeli rutint és megihattam végre a tejeskávémat is. Az összes nyelvtudásomat bedobva az alábbi szóösszetétellel próbálkoztam három nyelven is: „coffee with milk”, „Kaffee mit Milch”, „кофе с молоком”, de valahogy csak nem akarták megérteni, mit szeretnék. Kissé elkeseredve mondtam nekik magyarul, hogy mit nem lehet érteni a Latte-n?! Felcsillant a szemük, ez volt az a pont, amikor a proletár internacionalizmus gyümölcsfáján több évtizednyi késéssel termések jelentek meg. Isteni volt a kávé!

    Itthoni idő szerint délelőtt 10-kor álltam meg a lengyel-litván határon, nagyon belevéstem a fejembe a későbbi félreértések elkerülése végett, hogy a határtól északra már 11 óra van.

    Előző blogomban már erős utalásokat tettem rá, hogy a balti népek igencsak segítőkészek. Még ennél is jobban tetszett a részükről, hogy EU-tagságuk ellenére magasról tesznek az olyan szabályokra, előírásokra, melyek a józan paraszti ész és megfontoltság mellett értelmüket vesztik. Megérkeztem az első tervezett megállómhoz, Elektrėnai város elhagyatott vidámparkjához, ahol szomorúan láttam, hogy a kerítés mögött valamiféle bontási munkák zajlanak már. A motor hangjára rögtön kijött az építésvezető, aki csak megerősíteni tudta, amire magam is rájöttem, azaz nem léphetek be a területre. Bánatos ábrázatot vágva mutattam fel neki a fényképezőgépem, jelezve, hogy csak pár fotót szeretnék erről a kuriózum számba menő „játszótérről”. Erősen ráncolta a homlokát, éreztem, ahogy lágyul a szíve. Megkérdezte, hogy honnan jöttem el idáig, én pedig büszkén mondtam neki, hogy Magyarországról. Lehet, hogy úgy értette elsőre, hogy éhes vagyok, mert bizony hátrament megnézni a rendszámomat. Tudtam, hogy innen már nyert ügyem van, elmosolyodott, majd szólt a srácoknak, hogy nyissák a kaput.

    DSCF3558 másolata.JPG

    A délután már Vilniusban ért. Mivel az én fejem sem káptalan, és egyetlenegy számomra fontos látnivalót sem akartam kihagyni az óvárosok gyönyörű történelmi épületei közül, ezért a három fővárosról itthon kinyomtattam egy A4-es oldalnyi belvárosi térképet, melyen az összes látnivalót bejelöltem felkeresési sorrendben. Épp a Hajnal-kapuhoz tartottam, amikor az út négy felé ágazott előttem. Még arra sem volt időm, hogy belőjem a célállomást, rögvest ott termett mellettem egy fiatalember, aki érdeklődve kérdezte, hogy miben tud segíteni. Ráböktem a térképen, hogy hová tartok, egyből megtaláltam a tartózkodási pontot is, majd mutattam neki, hogy szerintem ott kéne lennie egy gyalogos útnak, amin végigsétálva a leggyorsabban érnék el odáig. Megvolt máris a megoldás, de olyan kedvesen szeretett volna segíteni, hogy átadtam neki a lapot, hogy megerősítsen az elgondolásomban.

    Vilnius.jpg

    Az előző éjszakai esőzések miatt nem volt ingerenciám a vizesen elpakolt sátorban aludnom, ezért faházat szerettem volna bérelni egy tóparti kempingben. Eléggé húzósnak tűnt 45 euróért a legolcsóbb bungaló, bár tény, hogy olyan látványban volt részem, ami elviekben megérte az árát.

    DSCF3663.jpg

    Viszont tudtam, hogy az „egyszer élünk” mentalitás egy hosszú túra alkalmával erősen növeli a kiadásokat, így tovább folytattam az utat, míg rá nem találtam egy Vila Kelmyne nevű kis hotelre. Bepróbálkozott a recepciós az 50 euró bemondásával, de látta rajtam, hogy nem viccelek, amikor megköszöntem a lehetőséget és minden jót kívánva elindultam a motorhoz. Sietve jött utánam, hogy igazából 30-ért is tud szobát adni. Megköttetett hát az üzlet.

    Egy délelőtti 150 km-es ködös szakaszt leszámítva lényegében verőfényes napsütés uralta a harmadik napot, így a lett földutas intermezzo után (előző balti blog) az észtekhez beesve szintén a kemping tábla volt a nyerő. A következő napi látnivalók közül három is a táborhely közelében helyezkedett el, így minden szempontból tökéletesnek tűnt az esti szállásom (Udumäe Holiday Farm). Hát még amikor megérkeztem a helyszínre egy 3 km-es földúton. Egy gyönyörű, több hektáros, füves, erdős, tavas birtokon terültek el a faházak, sátorhelyek. Bármilyen hihetetlen, de rajtam kívül egy lélek sem volt. Mivel a házigazda maga is egy 1500-as Goldwing boldog tulajdonosa, ezért a nejével leegyeztetve 5, azaz öt eurót kértek az éjszakáért.

    DSCF3755.jpg

    Miután elrendezkedtem, és körbesétáltam a birodalmukat, felkeresett a telek végében felállított sátramnál, és egy rönkasztal mellett átbeszéltem vele a további túratervemet. Mondta, hogy buszsofőr volt sokáig, ezeket a helyeket úgy ismeri, mint a tenyerét, és ha tudok várni pár percet, hoz nekem valamit. Egy halom térképpel a kezében tért vissza, amit ajándékba odaadott nekem.

    DSCF5882.jpg

    Egy hajnali pár órás gyenge esőzést követően összepakoltam a sátrat, majd elköszöntem a szállásadóktól.

    Az aznapi második megállóm lényegében a kempinghez vezető bekötőút bevezetőjénél volt. Amikor visszatértem a parkolóba a barlang és a várrom fotózásából, egy gyanús autóra lettem figyelmes. Számomra érthetetlen okból a totál üres parkolóban ott állt közvetlenül a motorom mellett egy piros Audi, benne egy „térség-idegen” sötétbarna kócos hajú, hosszú szakállas, szemüveges, sorozatgyilkosnak tűnő figura, fején egy halászsapkával. Amint épp mentettem el a rendszámát a telefonomba – hogy tudják, kit kell előállítani, ha megtalálnák a nagy lábujjamat – az úttest másik oldalán, tőlem kb. 90 méterre két, narancssárga munkaruhás fickóra lettem figyelmes, akik épp a kempingtáblát igazgatták a főút mellett. Egyikük gyors léptekkel megindult felém. Biztos voltam benne, hogy a két sárga összejátszik a halászsapkással, éreztem, hogy nincs menekvés, pedig még fiatal voltam a halálhoz. 10 méterről vettem csak észre az éjszakai házigazdám rőt szakállát, nagyon megörült nekem. Én neki eggyel jobban. Miután ennél jobban már senki nem örülhetett a másiknak, készített rólam egy eléggé előnytelen fotót, de legalább a mosolyom őszinte volt rajta.

    DSCF3804.jpg

    Tudom, le kéne már állnom a thrillerekkel.

    Folyt.köv…
    Szegecs, ClaraSwenson és NaNa kedveli ezt.
  5. Beköszöntött a hideg idő, és semmi kedvem nem volt kockáztatni a mai szekszárdi "temetőjáratot" motoron megtéve, ezért kislattyogtam korán a Népligetbe és megvettem az elővételis retúrjegyem a mai napra.

    Elég sokan gyűltünk össze a peronon és a pénztáros által közölt plusz információ - miszerint ne az 1-es álláshoz menjek, hanem a 2-eshez - is azt sejtette, hogy két buszt is indítanak a megnövekedett utaslétszám miatt.

    Végre mozgás volt a busz ajtajánál, egy 16 éves forma csinos kislány jelent meg, aki rögtön felugrott a volán mögé, majd akkurátus adminisztrációba kezdett, jegyzetelt, állítgatott valamit a jegykiadó masinán. Gondoltam, nincs itt semmi baj. Boldogan néztem, ahogy a Volán is kiveszi a részét a diákok munkához segítésében iskola mellett. A leány közölte, hogy ez nem egy szokványos jármű, itt eltérnek az ülések számozásai, ezért nyugodtan üljön le mindenki, ahová szeretne. Megjelent egy fiatalember is, aki látszólag átvette az irányítást ezen a "másodbuszon", átterelte a Szekszárdon túlra utazókat az 1-es állásra, onnan visszahozta azokat, akik csak a megyeszékhelyig utaztak.

    Majd valami ilyesféle beszélgetés ütötte meg a fülem kettejük között:

    - Figyelj nem lesz semmi gond! A pályaudvarról úgy tudsz kihajtani, hogy az előtted álló busz után egyből visszafordulsz teljesen, végigmész a soron, majd jön egy visszafordító balos, és az egyenes után már kint is vagy az Üllőin, onnan már tudod az utat, de a társbusz úgyis megelőz, majd követed végig – imígyen nyugtatgatta a férfi a "bakfist".

    Pár másodperc múltán beröffent a busz motorja, záródott az ajtó és elindultunk. A totális döbbenet lett úrrá mindenkin. Pillanatok alatt előkerült az összes mobil, mindenki tájékoztatta a szeretteit arról, hogy egy gyereklány vezeti a járművet, remélik, épségben hazaérünk.

    Bevallom, én is „tollat” ragadtam, és elfojtott nyihogások közepette – ugyanis nem bírtam ki röhögés nélkül az utastársak telefonálásait végighallgatni – így zártam az általam írt sms-t: „az Isten legyen hozzánk irgalmas!”

    Ezt is túléltük!
  6. Már a túra alatt megfogalmazódott bennem, hogy ha egyszer „papírra” vetek pár gondolatot az utazással kapcsolatban, biztosan külön fejezetet kap majd a közlekedés.

    Ha az információs technológia bölcsője a Szilícium-völgy, akkor a közlekedési morál egészen biztosan a Balti-térségből származik. Nem urbán legenda, hogy amit ezek a fenti népek művelnek közlekedés címén, az az átlag magyar számára utópia. Nem tudom, hogy a hűvös éghajlatnak, vagy az alacsony népsűrűségnek tudható be, de oly kulturáltak, előzékenyek, figyelmesek, hogy csak szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni. Nem a többségről beszélek, hanem az ott élő összes járművezetőről és gyalogosról.

    Nincsenek anomáliák, roppant dinamikusan vezet mindenki, maximálisan szabálytisztelőek, a sebességkorlátozásokat kulturált keretek közt lépik csak át. Ez a gyakorlatban kb. annyit jelent, hogy 50 helyett 55-60-nal, 90 helyett 95-105-tel, 110 helyett 115-125-tel halad mindenki. Mivel nincsenek kint renitens szüttyögők se, ezért náluk az előzés is szinte értelmét veszti, legalábbis az egysávos utakon. A fővárosok többsávos útjain nincsenek szükségtelen sávváltások csak azért, mert úgy gondolják, hogy a másik sáv gyorsabban fog haladni, ebből kifolyólag senki nem váltogat sávot ok nélkül, így ezzel sem lassítják a forgalmat. Autóúton, autópályán amint meglátnak egy vagy több közeledő felhajtó járművet, külön kérvény benyújtása nélkül a teljes(!) külső sávban haladó sor – nyilván a megfelelő körültekintés után – egyszerre behúzódik a belsőbe (nincs kivétel). Amint beálltak az újonnan érkezettek az utazósebességükre, a bent haladó lassabb járművek azonnal visszasorolnak az újak közé.

    Nem dudálnak, a munka utáni fővárosi csúcsforgalomban sem. Senki nem hajt ki senki elé az alsóbbrendű útról, viszont mindenki segíti a másikat, mintha az összes résztvevő egy azon organizmus szerves része lenne és a saját érdeke lenne, hogy a másik is haladni tudjon.

    El tudod képzelni ezek után, hogy ezekben a – motorosokban amúgy is eléggé szűkölködő – államokban milyen megbecsülésben részesítettek, főleg, amikor a rendszámomat is meglátták?

    Hogy miért szenvednek hiányt motorosokban? Napi átlag 3-5 motorossal találkoztam, a fővárosok környékétől eltekintve lényegében mind külföldi turista volt. Volt olyan nap, amikor egyáltalán nem láttam kétkerekű járművet. Sokat gondolkodtam ezen. Egyrészt éghajlati oka lehet, meglehetősen rövid, esős és hűvös a nyár, másrészt Litvániában és kiváltképp Lettországban volna még hová fejlődni az utak minőségét illetően.

    Litvániáról elmondható, hogy – tapasztalatom szerint – kb. a magyar utak szintjét hozza. Vannak nagyon tré szakaszok, amire egy sportmotoros azonnal rávágná, hogy járhatatlan, pedig tudjuk, hogy olyan út nem létezik.

    litván DSCF3678.JPG
    Litvánia, 118-as főút

    Vannak a foltozott, javítgatott utak, melyeket jól ismerünk itthonról, és náluk is van egy erőteljes törekvés a teljesen új nyomvonalú autóutak, pályák építésére, melyek kivitelezésének – gondolom – elsősorban az anyagiak szabhatnak gátat, de azért az igyekezet megvan.

    Lettország… hogyan is mondjam, hogy tényleg elhidd?! Szóval náluk nemigen van aszfalt, mármint ismerik az anyagot, láttak is már ilyet, vannak is aszfaltozott utak, de valahogy a SZU regnálása alatt nem kényeztették el őket ilyen úri huncutságokkal, mint szilárd útburkolat, cserébe viszont van földút minden mennyiségben. Százalékban kifejezve én eddig olyan 30 %-ot mondtam tippre, de az imént találtam egy forrást, melyben 38%-ot adnak meg aszfaltozott útként a teljes úthálózatra kivetítve. Némi statisztikai csalás lehet a települések útjainak beleszámolásával, hiszen egy kisebb, akár 1000 fős falunak is több km-es úthálózata lehet egészen kis területre vetítve. Egyébként a falvakat csak földúton lehet megközelíteni, kivételt képeznek ez alól azok a települések, melyek burkolt főutak mentén találhatók, merthogy a főút meghatározás sem garancia a flaszterre.

    lett DSCF4116.JPG
    Lettország, P12-es főút

    Szóval – egy kis szójátékkal élve – a lettek annyira csehül állnak az utakkal, hogy már a határ átlépésekor hangosan felnevettem, amikor a sebességhatárokról tájékoztató táblán egyáltalán nem szerepelt autópálya. Persze amikor egy ízben az életemért küzdöttem egy földúton, már nem volt kedvem kacarászni.

    lett DSCF3745.JPG
    Lettország, tanyák közti, falvakat összekötő mellékút

    Történt ugyanis, hogy egy számozott „földfőúton” haladva elértem a célállomásig, de annyira lassan tudtam csak haladni a sok kődarab miatt, hogy improvizatíve egy másik útvonalat választottam visszaútnak. Bár ne tettem volna! Másfél órát bolyongtam a helyi tanyavilág úttalan útjain, melyek váltakozva voltak kövesek, agyagos-sarasak, murvásak, homokosak, mikor is nagy ugatásra lettem figyelmes balról. Egy kaukázusi medveölő indult el felém őrült tempóban. Gondoltam, ennek fele sem tréfa, mert egyrészt nagy volt a kutya, másrészt ahol medveölő van, ott medve is van, rögtön turbóra kapcsoltam. 40 km/h-ig sikerült felgyorsulnom, de túléltem.

    lett DSCF3742.JPG
    Lettország, eredetileg aszfaltozott, jelenleg felújítás alatt álló P35-ös főút

    Egyébként a lettek szeretik tetézni a bajt. Ha útfelújításról van szó, teljes szélességben és teljes hosszban bontanak, nem zavarják össze a népeket félpályás lezárásokkal, terelésekkel. Ugyanez figyelhető meg a kisebb településeken is: a helység teljes úthálózatának burkolatát egyszerre bontják fel, csak a házak autóbejáróihoz nem nyúlnak.

    lett DSCF3730.JPG
    Lettország, Cesvaine

    Észtország egy csoda a maga nemében. Nem tudom, hogy az oroszok kivonulása után milyen szintről kellett talpra állniuk, de az tisztán látszott, hogy az előállított javakat minden területen fejlesztésekbe forgatják vissza. Nem találtam olyan lakott területen kívüli utat, ahol a burkolat ne lett volna I. osztályú. Nő lévén nyilván minden helyzetben visszafogottabban és megfontoltabban vezetek, mint férfitársaim, különösen esőben, de annyira jó minőségű aszfalttal burkolnak, hogy a vizes főúton, esőben simán mentem 110-115-tel. Úgy tapadt a gumi, mint a nyári hőségben a száraz úton.

    észt DSCF3855.JPG
    Észtország, 2-es főút

    Épp a fentiek miatt meglehetősen kontrasztos volt, hogy a települések útfelülete módfelett elhanyagolt náluk is, erre elsősorban Tallinnban csodálkoztam rá. Egy orkánszerű vihar utáni lecsendesedett esőben, bokáig érő tócsákban próbáltam megtalálni a láthatatlan nyomvályú medertengelyét a főúton, amire rátromfolt még pár kátyú is. Hogy ne okozzak tömegbalesetet, felnyomtam a vészvillogót, és egy számomra biztonságosnak tűnő sebességgel, folyamatos csúszkálások közepette próbáltam kikecmeregni a fővárosból. Gondolom, senkit nem lep meg, hogy nem jöttek a seggembe, nem dudáltak, nem villogtak le. A közvetlenül mögöttem jövő is villogóval adta tudtára a feltorlódott sornak, hogy helyzet van, mindenki maradjon nyugton. Akkor előztek csak meg, amikor kétsávosra váltott az út, de a mögöttem araszoló sofőr végig biztosított hátulról, amíg szükségesnek tartotta.

    Saaremaa szigetére is áthajóztam, de az utak ott is újak és hibátlanok voltak, pedig a sziget belsejében lévő mellékutakat is bejártam.

    észt DSCF4035.JPG
    Észtország, Saaremaa, 79-es főút

    Egyetlenegy eset volt csupán, amikor a sziget déli nyúlványának nyugati partszakaszán élveztem a tengeri levegő mennyei illatát, amint 100-110-zel gurultam a szabadság édes mámorában, majd megpillantottam egy veszélyre figyelmeztető háromszög alakú táblát. Nem nagyon volt érkezésem megfigyelni, mi is állt rajta, így ezzel a sebességgel rongyoltam rá egy redős földútra, melyről a murvát sem sajnálták le. Mondhatnám, hogy lepergett előttem életem filmje, de nem volt idő mozizásra, inkább a mentésre koncentráltam. Belecsimpaszkodtam a kormányba és az ülésből kiállva hagytam, hogy a motorfék tegye a dolgát, majd szépen visszakapcsolgattam a fokozatokat.

    Névtelen.jpg
    (Google maps fotó a konkrét helyszínről)

    Mindhárom országról elmondható egyébként, hogy kifogástalanul tábláznak. Jól látható, nagyméretű feliratokkal tájékoztatnak mindenről, a forgalmasabb útszakaszokon még a veszélyt jelző táblákat is előjelzik. Persze táblázásban is az észtek viszik a pálmát, náluk tapasztaltam ilyesmit, hogy már előre figyelmeztetnek az 1 km múlva kezdődő szarvas veszélyre, majd a rizikós szakaszon km-enként tesznek ki újabb táblákat a fennmaradó szakasz hosszáról, végül jelzik, ha elmúlt a kockázat.

    A „burkolt út vége” tábla mellett előszeretettel használják még a szintén „pirossal szegélyezett háromszög fehér hátterében hatalmas fekete pont” táblát, mely a bármi okból különösen balesetveszélyes csomópontokat, szakaszokat jelöli.

    Végezetül jöjjön egy olyan kiegészítő tábla, mellyel itthon még nem találkoztam ebben a formában, viszont Litvániában gyakran használják a jelzőlámpa piros korongja mellé kihelyezett kis ábrát a jobbra kanyarodók haladásának elősegítése érdekében. A piros jelzés ellenére a kanyarodók nyugodtan megkezdhetik a manővert, ha egyébként meggyőződtek róla az egyéb – pl. elsőbbségadás kötelező – táblák figyelembevételével, hogy szabad az útjuk.

    Névtelen1.jpg
    (Google maps fotó két olyan kereszteződésről, melyben jobbra kanyarodtam)

    Szintén litván specialitás, hogy szinte minden település előtt járdasziget helyett aszfaltozott fekvőrendőrrel lassítják a forgalmat, ami rögtön az első faluba történő behajtásomkor elkerülte a figyelmemet annak ellenére, hogy kitették a figyelmeztetést, de én úthibás szakasznak gondoltam, ezért rá se hederítettem.

    észt DSCF4033.JPG
    a balti utak következménye a motoron

    Sokaknak talán nem jön meg a kedve a fenti fotók láttán, hogy ilyen útviszonyok mellett ebbe a régióba tervezzék a jövő évi nagy túrájukat, de ez egy annyira más világ, és a benne élők mentalitása oly közel áll a szívemhez, hogy bárminemű viszontagság ellenére örök életemre szóló élmény marad az ott töltött másfél hét.
  7. Lemegy az öregember a tóra halászni, és kifogja az aranyhalat.

    - Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat.

    "Ám legyen!" - gondolta az öreg. - Legyek fiatal, legyen egy gyönyörű feleségem és én legyek a trónörökös! - majd visszadobja a tóba a halat.

    Hazamegy, lefekszik aludni az öregember. Másnap felébred, belenéz a tükörbe, látja, hogy fiatal lett. Utána megpillantja a gyönyörű feleségét, aki kapkodva pakol körülötte. Így szól a felesége:

    - Ne lustálkodj annyit Ferdinánd, indul a vonat Szarajevóba.


    Szerencsére Ferdinándot nem kellett magammal vinnem, de a pakolás vége eléggé kapkodósra sikerült, mindazonáltal úgy voltam vele, hogy ha az iratok, pénz és telefon nálam vannak, nagy baj már nem történhet, ha egyébként nem Szarajevó felé veszem az irányt, hanem északnak.

    Nem akartam sok cuccot magammal vinni, csak amennyi tényleg elengedhetetlenül szükséges lehet egy kalandtúrához. Amúgy is viszolygok az állandó pakolászástól – ez mondjuk a lakásomon is meglátszik – így a tárolóim a következő tételekből álltak: nyeregtáska, 50 literes hengerzsák, 30 literes hátizsák.

    DSCF4034.JPG

    Mivel eleve úgy terveztem, hogy az esős napokat leszámítva végig sátrazni fogok, ezért az alváshoz szükséges motyók relatíve sok helyet foglaltak el. Kölcsönkértem egy előtetős, 2 személyes sátrat, amit lekönnyítettem az előtető kitámasztásához szükséges alumíniumcsövek és a felesleges ponyvafeszítő pöckök eltávolításával. Vettem egy kb. 20 fújással felfújható matracot, ami extrém kis helyen elfér összecsomagolva, valamint betettem egy papírvékony hálózsákot, ami kb. egy lepedő hatékonyságával ért fel.

    Minden olyan dolgot, amiről úgy gondoltam, hogy napközben nem kell, hogy kéznél legyen, a hengerzsákba tettem: sátor, matrac, hálózsák, tisztálkodási szerek, törölköző, strandpapucs, tartalék ivóvíz (másfél liter), lánc-spray, egy nagyobb fajta vízálló ponyvadarab a csomagok esti letakarásához.

    A hátizsákomban kaptak helyet azok a holmik, melyek nélkülözhetetlenek voltak minden szempontból, és/vagy jelentősen megkönnyítették a kinti létezésem napi rutinját. Ezekkel a dolgokkal be tudtam volna fejezni a túrát akkor is, ha ellopták volna az összes pakkom a motorról. Ráadásul mindig rajtam volt a zsák, így a tartalma könnyen elérhető volt számomra: ivóvíz, kaja, gyógyszerek (aszpirin, kálcium, magnézium), fényképezőgép (tartalék aksikkal), láthatósági mellény, elsősegély-csomag, tartalék itiner, tartalék gumipók (2 db), nedves törlőkendő, fogkefe, fogkrém, mikroszálas kendő, zsebkendő, tartalék napszemüveg. Alapvetően nem tudtam, hogy vadonélő állatokkal kapcsolatban mire számíthatok egy vadkemping során, ezért a szomszédos fegyverboltban vettem kimondottan vadállatok – és sorozatgyilkosok – ellen paprika-sprayt és hangriasztót.

    riasztók.JPG

    Az oldaltáskákba kerültek a tartalék- és cserekészletek: 4 váltás bugyi, zokni, póló, 1 db farmer, 1 db bakancs, 1 db aláöltöző nadrág, kesztyű, 2 csomag nedves törlőkendő, valamint az esőruha.

    A dzsekim zsebeit is szeretem kitömni. Elmondható, hogy túrától függetlenül állandó helye van mindennek:

    - jobb felsőben: forgalmi, jogsi, itiner, golyóstoll

    - jobb alsóban: pénztárca

    - bal felsőben: tartalék hajgumik, kinyitható mini hajkefe tükörrel (amolyan női dolgok), 2 db mini ledlámpa, bicska

    - bal alsóban: khm (nem kötöm az orrodra)

    Nyár lévén úgy terveztem, hogy alapvetően farmernadrágban túrázom, és a cordura lesz a tartalék, de az időjárás közbeszólt, így még az indulás előtti este átpakoltam a kikészített ruhákat. A három vékony polár pulcsit is magamra húztam, viszont bőven maradt még hely az oldaltáskákban, hogy jó idő esetén be tudjam őket gyömöszölni. Hűvös időben két polár nyakmelegítő volt rajtam, melegben a piros kendőmet lengedeztettem a szélben.

    Sok csalóka fotó készült a motorról hátulról, melyeken úgy tűnhetett, hogy túlpakoltam a gépet, de az oldalról készített képeken látszik, hogy igencsak filigránra sikerült a csomagok összeállítása. Nem mértem meg ugyan, de biztos vagyok benne, hogy a málháim össztömege a 10 kg közelében sem járt.

    DSCF3806.JPG

    Eljött az indulás napja, én pedig motorra pattanva minden izgatottság nélkül megindultam végre a hónapok óta vágyott nyugalom felé.
  8. Gyakran látni olyan posztokat, hozzászólásokat a fórumokon, melyekben a motoros társadalom különböző rétegeinek képviselői egymásnak feszülve oltják a másik oldalt arról, hogy ki az igazi motoros. Bár állítólag én nem motoros vagyok, hanem „motorozós”, ebből nem szoktam önérzeti kérdést csinálni: felülök a motorra és elindulok valamerre. Na de merre, és kivel?

    A túraútvonalaimat több szempont figyelembevételével szoktam megálmodni: hány napom van rá, milyen időjárás van az adott régióban, van-e olyan látnivaló, ami különösen érdekelhet, vagy az egész térség önmagában ad-e annyi pluszt, amiért érdemes benzint és időt áldozni, lesz-e útitársam… stb.

    Kezdetek óta próbálom a lehető legtöbb túrát egyedül lenyomni, ennek több oka is van:

    - szeretem a társaságomat

    - szeretek fotózni, ha meglátok valami szépet, nem frusztrál, ha egy jó témát lekattintva 200 méter múlva megint kényszert érzek a megállásra egy kihagyhatatlan kép miatt

    - soha nem állok meg vendéglőzni, egyrészt sajnálom az erre elvesztegetett értékes időt, másrészt vezetés közben eltelít, elálmosít a kaja, nem tudok úgy koncentrálni, ahogy szeretnék

    - nincs idegrendszerem a különböző igényű, alkalmazkodni nem tudó társakhoz, akiknek a benzinkút elhagyása után 30 km-rel jut eszükbe, hogy nekik is tankolni kellett volna, hogy elfelejtettek csurgatni, hogy 20 km-enként rá kell gyújtani

    DSCF3752.JPG

    Útvonaltervvel és egyebekkel kapcsolatban a legnagyobb érdeklődés – nem meglepő módon - az augusztusi Balti-túrámat övezte: miért éppen oda mentem, milyen navigációt használtam, hol szálltam meg, mennyi csomagot és milyen holmikat vittem, ezek közül mi volt felesleges, stb.

    Az északi régió ötlete tavaly nyárra nyúlik vissza. Nem tudom, honnan jött a gondolat, de egyszer csak bevillant, hogy nagyon el kéne menni Szentpétervárra, és ha már odavisz az utam, nem kéne kihagyni a Balti-államokat se. Hónapokig jegeltem a dolgot, de a tavalyi szezon végeztével az unalmas téli estéken csak nem hagyott nyugodni a téma, és egy menetrend szerinti haszontalan hétvégén tudományosan is elkezdtem átgondolni a túrát. Viszonylag hamar meghoztam a döntést, miszerint az eredeti célállomást minden szinten likvidálom, aránytalanul sok napot venne el a kiruccanásra szánt időből ennek az egy városnak a meglátogatása, és akkor még nem tudhattam, hogy mennyi szabadságot tudok kivenni egyszerre. Így maradt az önmagában ugyancsak izgalmas Balti-térség feltérképezése.

    DSCF4097.JPG

    El is kezdtem beütögetni a keresőbe a sztenderd szavakat: „balti”, „látnivalók”, „nevezetességek”… újra és újra ugyanazon a weboldalon találtam magam, ez pedig nem volt más, mint a TripAdvisor, ahová a kirándulók ezrével töltik fel az általuk felkeresett lenyűgöző vagy akár – számomra – érdektelen látnivalókról készített fotóikat pontos helymeghatározással. Pár érdekességet még télen lementettem magamnak, a lehetőségét sem akartam, hogy az útvonal hónapokkal későbbi véglegesítésekor megfeledkezzem róluk (p. elhagyatott vidámpark, meteoritkráter, stb.).

    DSCF3927.JPG

    Tavasszal már pontosan tudnom kellett, hogy milyen időszakban érdemes megejtenem az utat, úgyhogy felelevenítve az erősen megkopott földrajztudásomat, áttanulmányoztam a környék éghajlatát, időjárását. Arra még emlékeztem, hogy a nyugati szelek uralkodnak alapvetően, és országunkhoz hasonlóan a csapadékmaximum nyár elején van, de arra már nem, hogy a nyári esős időszak bizony kitolódik július közepéig, végéig, ezért belőttem egy augusztus eleji indulást.

    Még ekkor is viszonylag sokáig ücsörögtem a babérjaimon, mire észbe kaptam, hogy már csak pár hetem van hátra és még útvonalam sincs, úgyhogy gőzerővel megkezdtem a látnivalók összeszedését. Napokig bújtam a fent említett oldalt, és az érdekesnek tűnő helyszíneket elkezdtem bejelölni a térképen. Amikor végeztem, már annyi pötty volt a három államban, hogy a bárányhimlő nem okoz ennyit, így megkezdtem az útvonal optimalizálását a kilométerek és a könnyű tájékozódási lehetőségek figyelembevételével. Minden olyan megállót kivettem a térképről, ami igazából nem mozgatott meg, vagy amit túl nagy kilométer- és/vagy időveszteséggel tudtam volna csak felkeresni. Hozzávetőlegesen 12 napra saccoltam a túra teljes időtartamát, és a letisztult terven már látszott, hogy bizony 4900 km körül lesz a táv.

    DSCF4641.JPG

    Sokan tudják rólam – hogyne tudnák, mikor az unalomig ismételgetem -, hogy én mindig navigáció nélkül megyek, okostelóm sincs, viszont külföldön is kifogástalanul tájékozódom, ha egyébként tudom, hogy mi az útvonal. Ezért írtam egy pár oldalas itinert, háromszor átnéztem a google maps-en az útvonalat, magamévá tettem fejben még a fővárosok térképét is, a sárga embert pedig oly sokszor dobtam le, hogy nem lepődtem volna meg, ha eltört volna valamije.

    Nem maradt más hátra, minthogy összeírjam, milyen elengedhetetlen tárgyakra, ruhákra lehet szükségem az úton, és beszerezzek mindent.
  9. Leponyvázás után szembesültem vele, hogy a motorom egy póktanya, lógtak a hálók keresztül-kasul, és a tavaszi dzsuva is vastagon fedte minden alkatrészét, azóta sem volt érkezésem lemosni. Elszoktam már a karburátoros „oldszkúl” motortól, így először fel kellett elevenítenem, hogy milyen kallantyúkat, gombokat kell kapcsolgatnom, hogy egyáltalán esélyem legyen beindítani. A vészleállító átállítása egyből beugrott, Bobié-t is mindig azzal altatom a következő túráig. Benzincsap, oóó…, már arra sem emlékeztem, milyen állásban van nyitva, ráadásul a 250-esen számomra eléggé logikátlanul a felső állás a nyitott, az oldalsó a zárt és a legalsó a tartalék mód. Eszembe jutott, hogy ezen a világítást külön be kell kapcsolni, az 500-ason a gyújtás ráadásával minden izzó világít.

    Szívató, a motorom szeszélyes lelke, tulajdonképpen még nem jöttem rá, hogy a motort hivatott szívatni, vagy engem. Anno hosszú hetekbe telt, mire rájöttem ennek az öntörvényű kallantyúnak speciálisan ezen a motoron lévő állítgatási trükkjére.

    Bíztam benne, hogy egy Hondához méltón nem fogja magát megmakacsolni, de csak harmadjára tudtam beindítani. Gondoltam, túlvagyok a nehezén, innen már enyém a gép, de rögtön egy lefulladással kezdtem, ugyanis kiment a fejemből, hogy a 250-es kuplungjának normál – legalábbis a Simsonon megszokott – fogáspontja van, az 500-as amúgy is kemény kuplungkarját pedig szinte nyújtott ujjakkal tartom már, mire a lamellákat elkezdi összeengedni, az idei szezonban bizony én ezt szoktam már meg.

    Első utunk a szomszédos benzinkútra vezetett, hogy rámérjünk a tömlős gumik nyomására. Biztosra vettem, hogy lesz némi nyomásveszteség: az elsőben szűk másfél, a hátsóban fél(!) bar nyomás volt. Megkapták hát a kerekek a gyárilag előírt 2,0-2,0 bar-t, így a túrát megkezdettnek nyilvánítottam.

    Egészen helytállóak voltak a tegnapi bejegyzésemben említett félelmeim. A magam 163 cm-ével úgy éreztem magam a gépen, mint majom a köszörűkövön. Húztam a gázt, de a 16 LE nem akart velem kiszaladni a világból. Bár tény, hogy a fékekkel kezdetben óvatos voltam, de a motor kis tömege (152 kg) ellenére is igencsak megnőtt a fékút. A váltót olyan szinten nem éreztem, hogy néha abban sem voltam biztos, hogy fokozatot váltottam. Az meg már csak hab a tortán, hogy a két motoron egymáshoz képest fel van cserélve az index és a kürt, így az első 500 méter után, a Könyves Kálmán körútra kikanyarodva az index kikapcsolása helyett a dudával jeleztem: „ollé, itt vagyok, befejeztem a manővert”.

    DSCF5807.JPG

    Az agglomeráción amolyan szabálykövető módon verekedtük át magunkat. Vácon a Naszály szerpentinje felé vettük az irányt, itt éreztem először, hogy kezdenek visszatérni a régi rutinos mozdulatok, valószínűleg a forgalom hiánya is közrejátszott a bátrabb vezetésben. A túratervet követve rácsorogtunk a 2-es főútra, hogy óramutató járásával ellentétes irányban megkerüljük a Börzsönyt. A főúton már mondhatni egészen összeszedetten, de még mindig csak a régi önmagam árnyékaként uraltam a gépet.

    Viszont a parassapusztai határátkelőnél lekanyarodva Bernecebaráti felé valami végleg kiakadt a görcsösségemből: újra enyém volt a gép, pontosan azzal a megingathatatlan magabiztossággal, amivel megfontoltan bár, de minden tökölődést mellőzve irányítottam régen. Ez volt az a pont, amikor már a dobfékre sem paráztam rá, és fittyethányva a gyári – elviekben – 110 km/h-s végsebességre és a „szarvasos” táblákra, tökig húztam a gázkart, így a lejtőn lefelé sikerült 120-ig felgyorsulnom (mérő szerint persze).

    DSCF5814.JPG

    Több se kellett, rögtön elfogott a nosztalgia, talán mégis meg kéne tartanom a motort. De túratársam nem engedte, hogy a bennem feszülő szentimentalizmus úrrá legyen rajtam, egyből visszarángatott a földre.

    A blogra adott lájkokat a „megbízható Rebel 250 eladó” jeligére a kiadóba kérem küldeni!
  10. Mivel a jó idő csak nem lankad, így a holnapi napot is motorozással fogom tölteni, de nem az 500-assal, hanem a 250-essel. Kicsit… nem, inkább nagyon elhanyagoltam szegényt, mióta Bobié-t (így hívják az 500-ast) elhoztam a kereskedésből, pedig azzal a nem titkolt szándékkal nem váltam meg tőle, hogy továbbra is használni fogom kisebb (200-300 km-es) túrákra. Elsősorban olyan gurulásokra gondoltam, amikor úttalan utakra is bemegyek, ha egy romkastély vagy egyéb látnivaló aszfalton már nem közelíthető meg, és amire sajnálnék egy szalonmotort. De az új motor már rég nem szalon, hétvégén pörgetem bele a 24 ezredik km-t, úgyhogy jövő szerdán viszem garis szervizre.

    DSCF7897.JPG

    Szinte kivétel nélkül azt mondta mindenki, hogy higgyem el, amint ráérzek a nagyobb gép teljesítményére, az új konstrukció adta biztonsági rendszerekre, rá se fogok nézni a kis pirosra. Szégyellem, de igazuk lett. Idén eddig kereken 500 km-t mentem vele márciusban, annak ellenére, hogy a szezont egy teljes felújítással kezdtem az esetében, mindent lecseréltettem, beállíttattam rajta, amit csak lehet (ez majdnem 2 kilómba fájt).

    DSCF7307.JPG

    Kissé félve nézek a holnapi nap elé, mivel itt az udvaron kényszerűségből rá kellett ülnöm párszor a szezonban, hogy a bérelt parkolóhelyemről átvigyem egy semleges területre (az udvarban évente többször filmet forgatnak), és ezen a pár 10 méteren is már annyira idegennek éreztem szegény kicsit, mintha a rajta töltött 9 hónap és 24 ezer km meg sem történt volna. (Nem elírás, a kicsibe is annyit tettem.)

    DSCF1796.JPG

    A legdurvább különbségek talán, melyek a vezetési stílust és a magabiztosságomat befolyásolhatják holnap: a teljesítménye (16 LE), a fékrendszere (hátsó dobfék), a váltója (az 500-as szinte magától vált, ha hozzáérek a lábammal), az üléspozíciója. Ez utóbbi különbözősége igazából fel sem tűnt még a szalonban, amikor még csak álló helyzetben próbálgathattam az 500-ast. Visszaülve a kicsire nagyon közelinek tűnik a kormány, egy kicsit olyan érzés, mintha hátra kellene rajta dőlni.

    DSCF6555.JPG

    Biztos, ami biztos, túratársam is lesz az úton, az útvonalat pedig reményeim szerint ma este megszülöm. Túra végeztével pedig búcsút intek neki, és zárásképpen téli alvóhelyére viszem, illetve ő visz engem, ha túlélem a napot.

    DSCF0875.JPG

    Nem szégyellem bevallani, zabszem van a seggemben, elkényelmesített az 500-as a maga briliáns – a kicsihez képest ezernyi – technológiai fejlesztésével, és itt most nem az ABS-re gondolok, hanem a menetstabilitásra, hogy minden helyzetben teszi a dolgát, szinte helyettem menti a helyzeteket. Nekem csak annyi dolgom van a nyergében, hogy a kezelőszerveket megfelelően használjam.

    DSCF0285.JPG

    Szóval a holnapi napon a megszokottnál is alázatosabban kell vezetnem.
  11. A gondtalan éveket felváltotta a felnőtté válás rögös útja, ami az én esetemben is a hullámhegyek és hullámvölgyek - akkor még vég nélkülinek tűnő - váltakozását jelentette érzelmileg, anyagilag, magánéletben, munkában egyaránt. Sokaknak ismerős az érzés, amikor a szédítő mókuskerékből jó lenne már kitörni, amikor a fásultság már olyan szintet ölt, hogy szinte minden mindegy, a céltalanság és közöny szinte felemészti a lelket.

    Hasonló érzések nyomasztottak már egy ideje, amikor úgy döntöttem, hogy muszáj valamit kezdenem magammal, mert az idő homokszemei túl gyorsan peregnek, és bár nem akartam a gyertyát két végén égetni, de jó lett volna kicsit újra érezni, hogy élek. Valahányszor próbáltam visszaidézni, hogy melyek voltak nyúlfarknyi életem azon periódusai, amikor igazán ki tudtam kapcsolni a lelkemet mérgező világot, mindig azok az emlékek törtek felszínre, amikor összekuszálódott hajjal, muslicákkal tarkított fogakkal permeteztem szerteszét a kipufogógáz – számomra – édes illatát szülővárosom minden értelemben romlatlan és tiszta levegőjébe.

    2017 nyarán talán a bolygók is visszatértek a pályájukra (vagy pont letértek végre), az egzisztenciám is stabil volt, az otthonom is végre olyan állapotban volt már, ahogy megálmodtam, szóval a sok lemondás után tudtam, hogy nem lesz többé ilyen együttállás, most kell lépnem, vagy temethetem az életet.

    20502758_10207595111516237_937535584_o (1).jpg

    Az utolsó lökést egy veterán korú 250-es Kawasaki felbukkanása adta, illetve a gazdája, aki megengedte, hogy visszaszokás gyanánt meglovagoljam… a motort. A régi motorokban az a jó, hogy egyáltalán nem számoltak még a női vezetőkkel, így a relatíve magas ülés és a gép nagy tömege lehetővé teszi vele a könnyebb eldőlést álló helyzetben. Sosem voltam az a fajta ember, aki elsőre hisz a szóbeszédnek, gyakorlatias gondolkodású nőként többnyire empirikus úton teszem magamévá az új ismereteket. Ebben az esetben ez azt jelentette, hogy a visszaugró oldalsztender gyanakodásra okot adó mozgását későn észlelve tehetetlenül adtam át magam és a motort a gravitáció kíméletlen erőinek. Azaz eldőltem, mint a támaszték nélkül maradt választási krumpliszsák.

    20472599_10207597572977772_1089302512_o.jpg

    Roppant kínosan érintett ez a kis malőr, az új életemet nem éppen így akartam elkezdeni. Szerencsére csak a kuplungkar fittyedt meg egy kissé, mindenesetre végérvényesen eldöntöttem, hogy megveszem végre álmaim első saját motorját, mielőtt visszafordíthatatlan károkat okozok a máséban.

    Bár 2004 augusztusában (29 évesen) 1 óra rutin és 1 óra forgalmi vezetés után - köszönhetően a Simsonon töltött temérdek időnek és kilométernek - levizsgáztam korlátlan A-ra, a nagymotoros tapasztalat teljes hiánya és a józan eszem nem engedte, hogy a pesti forgatagban egy nagy teljesítményű géppel kezdjem el feleleveníteni egykori tudásom. Ráadásul egy 6 hetes időszakot leszámítva ekkor már 13 éve semmilyen járművet nem vezettem, ezért olyan motort akartam venni, amiben egy percre sem inog meg a bizalmam.

    21682385_10210421531474194_455637073_o.jpg

    Egy kis gyönyörű, piros Honda CMX250 Rebelre esett a választásom, aminek a nyergében újra kitárult előttem a világ.
  12. Azt mondják, a jó szülő egyik ismérve, hogy idejekorán önállóságra, felelősségre tanítja a gyerekét, olyan tudást és lehetőségeket biztosítva, melyek megléte elengedhetetlen a jövőbeli boldogulásuk érdekében.

    Valószínűleg édesapám fejében is valami hasonló zsonghatott azon a szép nyári szombat reggel, amikor úgy döntött, hogy véget vet a babás korszakomnak és életrevaló nőt farag belőlem. (Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a babázás már ekkor sem volt az erősségem, helyette a földet kapáltam, vagy mázoltam a fémkerítést, szóval hasznos tagja voltam a családnak, de ezek a munkák csak a jellemet erősítik, egy önéletrajzban sok hasznát nem venném.)

    kapálás.jpg

    Szóval édsapa elém állt, és valami ilyesmit mondott nekem a reggeli csipátlanítás után: „Moncsikám, egy mai modern nő számára elengedhetetlen, hogy autót vezessen, rutinosan, magabiztosan. Egyrészt, mert mobilissá teszi, másrészt a munkaerőpiacon is egyre gyakrabban elvárás a jogosítvány”. 1989-et írtunk, 14 éves voltam, néztem rá bárgyún, nem értettem, hová ez a rohanás a tudásszerzés sztrádáján, mikor még az ember szaporodásából is csak egy évvel korábban írtuk a témazárót. De tovább folytatta: „arra gondoltam, hogy a közlekedési rutin megszerzéséhez a legideálisabb jármű a Simson”.

    Sok időm nem maradt felocsúdni, mert bátyámat is bevette a projektbe, ő lett az én minden szakmaiságot mellőző motoros oktatóm. Mire vizionáltam volna magam elé, ahogy 14 évesen egy Aston Martinban szelem a km-eket, miközben a menetszél lerántja a pasztell árnyalatú kendőmet a laza kontyba kötött hajamról, majd tovarepíti az aranyló búzamezők fölé, már ki is tolták elém az 50 cm3-es, 3 sebességes, kék színű NDK-s csodát.

    Bátyám rögtön irányba is állította a motort, ami ebben az esetben az emelkedőt jelentette orral előre. Egy hevenyészett műszaki tájékoztatás keretén belül kb. ennyit mondott eléggé szűkszavúan: „ez a gáz, ezt kell húzni, ez az első fék, ez itt a hátsó, van még a kuplungkar, ami a bringán nincs, és itt van a sebváltó, az meg majdnem olyan, mint a bringán, de mégsem, szóval 1-es, üres, 2-es, 3-as…, ha váltasz, húzd be a kuplungkart!”

    Így történhetett meg, hogy minden előzetes ismeret nélkül sikerült első próbálkozásra egy kerékre állítanom a járgányt. Egyszerre éreztem magam az országutak Peter Fondájának, és egy csetlő-botló burleszk sztárnak. Bátyám erőst vakarta a fejét a mutatvány láttán, majd a székelyek mindent átható nyugalmával odabökte: „jaaa, elfelejtettem mondani, hogy a kuplungot ne engedd ki egyből!”

    bringás.jpg

    Első két nap az utcánkban teltek a gyakorlatozás órái, de magam is éreztem már, hogy kinőttem ezt a szűkös teret, és a bennem rügyező szabadságvágynak, valamint apám kérésének engedelmeskedve – miszerint jó lenne már, ha a szomszédoknak nem kéne egész nap a berregést hallgatniuk nyáridőben a nyitott ablaknál – leigáztam a település többi utcáját is.

    Minden pillanatát élveztem. Nem telt el úgy nap, hogy ne tanultam volna valami újat. Szerencsére a szülővárosom terepadottságai lehetővé tették, hogy mindenféle domborzaton, útfelületen próbára tegyem a motort és magamat is, legyen az egy szűk visszafordító a domboldalon, vagy a földekre kivezető vízmosta egysávos lösz szurdik.

    Teltek a hónapok, de a gondtalan motorozás egét időről időre sötét fellegek kezdték beborítani: a megszaporodott motorlopások miatt egyre sűrűbben állított meg a yard, nálam pedig még taknyos zsebkendő sem volt, nemhogy iratok. Így elejét véve a további kihágásoknak elkerülhetetlenné vált, hogy hivatalosan is modern nő legyek. Beiratkoztam hát egy segédmotoros tanfolyamra, melynek az elméleti vizsgáit hiba nélkül teljesítettem, és a gyakorlat sem okozott különösebb gondot: az első kör megtétele után közölték, hogy jövő héten találkozunk a vizsgán. Aznap 4 embert engedtek csak át a 81 versenyzőből, én is köztük voltam.

    A totális legalitás orkánként tépte le vállaimról a terhet, megkezdődött a zabolátlan motorozások korszaka.