Kisvirag blogja

Az újabb blog írására sajnos egy szomorú esemény vett rá. Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ez nem lesz se vicces, se szórakoztató, sőt valószínűleg még tanulságos sem. Viszont annyira megrázott a dolog, hogy úgy éreztem, le kell írnom. Lehet, hogy kicsit hosszú lesz…

Szombaton késő este kényelmesen autókáztam hazafelé a szüleimtől. Kicsit fáradt is voltam, ezért nem mentem gyorsan. A csepeli buszvégállomásnál (2x2sávos út) a szembejövő oldal belső sávjában megláttam egy kutyust, feküdt az aszfalton, vérzett, és rángatózott, még a nyüszítését is hallottam (azt hiszem). Olyan volt, mint Benji a filmből (biztos sokan vannak, akik emlékeznek rá).
Rögtön lekanyarodtam és megálltam a legközelebbi parkolóban, mert azonnal leesett, hogy elütötték szegénykét. És hogy ha nem teszek valamit, az összes arra járó autó át fog menni rajta. Rohantam vissza, mint az őrült, és közben hívtam a 112-t. gondoltam, ha segíteni nem is tudnak, legalább megmondják kit-mit hívjak. Mire visszaértem, már hárman-négyen csoportosultak szegény kutyus körül, aki akkor már nem rángatózott, viszont nyüszögött, nehezen vette a levegőt és folyt a vér az orrából. Nagyon fájhatott szegénynek, látszott a tekintetén.
Szerencsére az egyik járókelő, egy kutyasétáltató lány kutyákkal foglalkozik, és voltak ismeretségei állatmenhelyeknél, így ő a kezébe vette az ügyet. Telefonálni nem tudott (lemerült a kártyája), de egy fiatal srác felajánlotta a telefonját. Én pedig előreszaladtam az úton (vagyis vissza), hogy az érkező autókat kitereljem a külső sávba, mielőtt minket is elcsapnak. Hát, nem mondom, hogy nem pergett le néhányszor az életem… mint az állatok jöttek az autósok, persze mind a belső sávban, azt pedig mondanom sem kell, hogy abszolút szabályosan, a megengedett sebességgel. (na igen, csak a lakott területen kívül megengedett sebességgel!) Legtöbbjük le se tojta, hogy 50 méterrel előttük valaki őrült módjára ugrál és hadonászik az út közepén! Vagy azt hitték, ki akarom rabolni őket? Hát igen, végül is olyan tipikus magassarkú csizmás-késelős-fejbelövős rabló kinézetem van.
Egyszer-kétszer tényleg csak kicsin múlott, hogy nem lett tömegbaleset. Még úgy is, hogy a végén már elemlámpával irányítottam, és előttem 10 méterrel az elakadásjelző háromszög, mögöttem 10-zel pedig egy elakadásjelzővel villogó autó (aki szintén megállt segíteni). Mögöttük meg a szegény áldozat és a köréje csoportosult emberek. Addigra már vagy 8-10-en voltunk. Mondanom sem kell, hogy a szemben lévő kocsmából is kikeveredett néhány szociálisabb érzelmű kolléga, akiknek az elfogyasztott alkohollal legalább négyzetes arányban megnőtt az állatszeretete, ami úgy nyilvánult meg, hogy szidták azokat az autókat, akik elszáguldottak mellettünk (megjegyzem, jogosan akarták megverni egyiket-másikat – lsd amiket előbb leírtam). Ennek ellenére nem okoztak balhét – szerencsére.
Nem akarom túlrészletezni a dolgokat, próbálom tömören megírni, de ennél tömörebben nem megy. Csak jönnek-jönnek a szavak…
Szóval kb. 40-50 perc alatt sikerült intézkedni (közben még egy autó megállt, és adtak egy takarót, amivel betakarták szegény kutyust). Én nem nagyon tudtam, mi történik, mert öngyilkosjelölt forgalomirányítósdit játszottam.
Végül minden elintéződött, egyet kivéve: nem volt autó, amivel a 11.kerületi állatklinikára szállítsuk szegény Benjit. (addigra már neve is volt) Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy a Zuram vadiúj autójáról van szó, futottam vissza az autóhoz (előtte még az egyik srác kezébe nyomtam a lámpát, és sok szerencsét kívánva kiállítottam a helyemre).
Nejlon, pokróc a hátsó ülésre (még jó, hogy mindig van a kocsiban), remegő lábakkal - nehogy egy állat autós belém száguldjon hátulról - megállni a maradék szabad sávban. Kutyus bepakol a kocsiba, illuminált fiatalember kiszállít az anyósülésről (mindenáron el akart jönni, hogy megverje az orvost, ha nem segít szegény kutyán), elakadásjelző összeszed, elemlámpa visszaszerez, kutyás lány foxistul be az autóba és irány a klinika. A klinikára befelé menet még belelépés egy adag kutyagumiba, de nem érdekel. Röntgen, infúzió, antisokk-kezelés (vagy hogy hívják).
A diganózis: Benji (mint kiderült, 3 év körüli szuka) gerince nem sérült, de a medencéje szilánkosra tört, és megrepedt kicsit a mája és a lépe. Azt mondták, ha kijön a sokkból és túléli, akkor van esélye, de nem tudják, lebénul-e a hátsó lába…
Még néhány szó szegényhez, simogatás, biztatás, aztán irány haza. Fél 2-re értem haza, de még sokáig nem tudtam elaludni. Azon gondolkodtam, hogy ha túléli, meglátogatom a menhelyen, és ha felépül, segítek gazdit keresni neki. Legszívesebben én fogadtam volna örökbe, de kis lakásba, napi 12-14 óra távollét mellet nem lehet. L
Aztán vasárnap reggel jött az sms az állatmenhelyes lánytól, hogy Benji kijött a sokkból, de hajnal 4-kor meghalt.
Ennyi. Azóta is eszemben van szegényke, és sajnálom, hogy nem élte túl. Olyan kedvesnek látszott, és a szeme is olyan szelíd volt és tele volt fájdalommal…hogy mennyi mindent ki tud fejezni egy kutya szeme…iszonyú volt. Velem még sose történt ilyen, nem gondoltam, hogy ennyire megrázó dolog…még mindig nem tudok napirendre térni fölötte. És főleg afölött, hogy a gázoló megállás nélkül továbbhajtott. Még ha „csak” egy kutyáról van szó, akkor is! Ez bárkivel előfordulhat, ha 2 perccel korábban megyek arra, a másik meg 2 másodperccel később vagy előbb, akkor lehet, hogy én ütöm el. De nem hagyom ott!!!! Vagy én gondolkodom rosszul???<o>
Ami viszont az egészből jóleső érzést hagyott bennem, az az, hogy mennyien megmozdultak azért, hogy segítsenek egy kutyán. A szembejövők közül is megálltak, hogy segíthetnek-e, néhány kései járókelő is odajött. Ha mást nem is tudtak tenni, legalább ott voltak velünk. Zárójelben jegyzem meg ismét, hogy akik ott voltak, mind fiatalok/fiatalabbak voltak. Fiúk, lányok, hosszúhajúak, kopaszok, világos és sötét hajúak, láthatóan jól szituáltak és szegényebbek…azt hittem balhé lesz egyik-másik, vélhetően eltérő világnézeti véleményen lévő közt, de nem történt semmi, sőt egyesült erővel akarták kiszedni a taxist a kocsijából (ide mosolygós szmájlit akartam tenni, aztán kitöröltem)
A buszmegállóban álló középkorú-idősödő pár viszont rezzenéstelen arccal nézte a történéseket. A kutyát, a kétségbeesett telefonálgatást, a szaladgálást, a szerencsétlenkedésemet a háromszöggel–mert persze nem tudtam összeszerelni…Egy ámokfutó elől be kellett ugranom a buszmegállóba, és hangosan megjegyeztem, hogy micsoda emberek vannak (persze nekik mondtam, mivel csak ők álltak ott), de semmi reakció tőlük. Még egy sajnálkozó fejbólintás vagy grimasz vagy akármi sem. Vagy én vártam volna túl sokat? No comment. És szerencsére voltunk elegen jóérzésű emberek, és nem rajtunk múlott, hogy szegény kutyus nem élte túl.

(A gázolónak pedig ide le nem írható jókat kívánok azért, hogy nem állt meg segíteni…)
<o>
Nyugodj békében Benji. :kutyu2:
Remélem, jó sok húsos cupák van a kutyaparadicsomban...</o></o>

Módosítottam kicsit a címet, nehogy azt higgye bárki is, hogy politizálni akarok. Isten ments tőle!
Ezt az irományt hosszú évekkel ezelőtt véstem papírra. (igen, akkor még papírra.) Most néhány blogbejegyzést olvasva eszembe jutott, elővettem és úgy gondoltam, megosztom veletek. Csak úgy. Elsősorban Pacikónak ajánlom (mindig valakinek szokták ajánlani a műveket, nem? ), és mindenkinek, aki járt/jár hasonló cipőben. Úgy tűnik, nekem sikerült és sínen vagyok [ mint József Attila - bocs a hülye szóviccért ], de sohase lehessen tudni. Mindenesetre az elmúlt történésekből rengeteget tanultam, és így visszatekintve jó, hogy megtörtént, ami történt, és hogy úgy történt, ahogy történt.
Szóval mindenkinek fel a fejjel és csak előre!

"Válságban van a kormány. Az én kormányom. Nem tudom, merre megy a hajóm, és mikor sodródik neki egy sziklának, porrá törve. Próbálom irányítani, de nem megy. Csak ülök rajta és várom, mi lesz. Hogy mi történik. És közben egyre messzebb kerülök attól, amire vágyom. Lassan már nem is tudom, mire vágyom igazán. Csak arra, hogy túléljem. Túléljem a hajótörést és valahol ismeretlen, idegen helyen újrakezdjek mindent. A jószerencse talán visszasodor oda, ahonnan elindultam és ahol igazán szeretnék lenni. Szeretnék? Már ezt sem tudom. Csak azt tudom, hogy nem jó ez így, hogy valaminek történnie kellene már. De csak kegyetlenül és magányosan sodródom. Visznek a napok előre, valamerre, valameddig. Vajon mi vár rám ott, ahol egyszer partot érek? Boldogság? Szerencsétlenség? Társ? Magány? Vár egyáltalán valami? Vagy ugyanaz a nagy semmi, kétség és bizonytalanság, amit most érzek? Nem tudom. Ülök a csónakom aljában és a Sorsra bízom magam, mert nem tudok mást tenni. Várok."

...avagy: előre is elnézést kérek az „tapasztalt rókáktól"

Jelentem, elvesztettem a szüzességem. Már ami az egyedül motorozást illeti. Hétvégén végre megtörtént a Nagy Esemény: három utcahossznál többet gurultam Kicsi MZ-vel! Teljesen egyedül! (Na jó, azért nem teljesen, hanem a Zuram óvó pillantásaitól követve. Zuram egyébként polgári foglalkozását nézve a párom, aki hihetetlen türelemmel viselte/viseli első szárnypróbálgatásaimat.)
Szombaton Bp-Verőce-Bp retúrjárat néhány óra kultúrprogrammal megszakítva, vasárnap pedig irány a Velencei tó! Szerencsére gyönyörű időben és szélcsendben. Ez utóbbiról én ugyan nem vagyok meggyőződve, mert végig úgy éreztem magam, mint egy elszabadult papírsárkány a levegőben. Valóban ekkora ereje lenne a menetszélnek vagy én vagyok ilyen harmatgyenge? (tartok tőle, hogy ez utóbbi lesz a helyes megoldás).
Na mindegy, azért túléltem és a végén még élveztem is. De mennyire! Azóta folyamatosan rózsaszín felhők között lebegek…
Tudom, hogy másnak ez nem nagy dolog, de én úgy éreztem magam vasárnap este, mintha megmásztam volna a Himaláját!
Egy-két évvel ezelőtt még nem is gondoltam, hogy valaha ilyesmire vetemedem. Ha valaki akkor azt mondta volna, hogy én, aki nyulakat megszégyenítő bátorsággal vagyok megáldva, fájós háttal, recsegő nyakkal és kattogó térdekkel fel fogok ülni egy ilyen óriási 150 köbcentis nyugdíjas korú vasszörnyetegre, és a 23,5 centis bicepszemmel (ma direkt megmértem!) saját kezűleg fogom irányítani a Saját Motorom…hát azt úgy kiröhögtem volna, hogy világgá fut szégyenében.
És tessék. Most itt vagyok, felnőtt, érett felelősségteljes ember, és nem elmegy az a maradék kis eszem is? Szüleim a hétvégén éveket öregedtek az aggodalomtól, az autóstársadalom egy részének maradandó lelki traumát okoztam, szegény kis MZ-nek biztosan iszonyú kínokat kellett kiállnia alattam, ráadásul szégyent hoztam az „igazi” motorosokra a bohóckodásommal és szerencsétlenkedésemmel.
De nem érdekel, mert hmmmmm….va jó volt!!! És nem igaz az előző sem, mert nem is voltam nagyon béna. Csak egy egggészen icipicikét. Épphogy csak a kanyarodást kell még egy csöppet gyakorolnom….izééé….meg a gyorsítást, meg a fékezést. Meg az előzést, meg a besorolást, meg a körforgalmat, meg a megállást, meg az elindulást, meg a gödrökön átzötykölődést, meg a murvás utat és földutat …
Az esés ugyan még hátra van, de azt szívesen ki is hagynám. Vagy ha már kötelező programként szerepel az előírásban, inkább betudnám azt a két alkalmat, mikor álló helyben elborultam. Mert az viszont olyan mintaszerűen történt, ahogy a Nagykönyvben meg van írva.
Nnna, egyszóval szinte profivá fejlődtem ez alatt a <?xml:namespace prefix = st1 ns = "urn:schemas-microsoft-comffice:smarttags" /><st1:metricconverter w:st="on" ProductID="250 km">250 km</st1:metricconverter> alatt.
És eszméletlen jól éreztem magam, vasárnap este alig akartam leszállni a nyeregből. Hiába reménykedett a Zuram, hogy nem fog bejönni a motorozás, és majd megörökli a kicsikémet és munkába járós igáslónak befoghatja. Hát nem! Tisztelettel jelentem, imádok motorozni és imádom a motoromat! Még ha kicsit öreg és zsémbes is néha, és le akar dobni a hátáról. Úgy érzem, nem is olyan nehéz ez az egymásra hangolódás, bár még kóstolgat a Drága. Egyszer-egyszer leáll, néha kerregve ad hangot nemtetszésének, ha 40-nél (vagy afölött) akarom kettesbe tenni. Igazán nem értem, mi baja van ezzel… Az is előfordul olykor, hogy meg-megcsuklik a nyaka és szédelegve kóvályog felezővonaltól záróvonalig. De ezt csak afeletti öröme okozza, hogy végre az én kezem fogja a szarvacskáját. Összeségében azonban kezes jószág a kicsike. Vasárnap estére teljes lett az összhang közöttünk, és sűrű könnyek közt vettünk fájó búcsút egymástól, mielőtt lezárult volna a kettőnket kegyetlenül szétválasztó garázskapu…
Szóval úgy néz ki, bimbózó kapcsolatunk Kicsi MZ-vel kezd virágba szökkenni, és ha a Jóistenke is úgy akarja, akkor már csak ásó-kapa-nagyharang…