Gyöngyusz blogja

… találkoztak, a lány azt érezte, hogy igen, ez a fiú lesz az, aki hosszú idő után újra szerelmet visz a szívébe… szerelem első látásra, bár ezt nem ismerte be azonnal.
Telt-múlt az idő, észrevétlen kerültek egymáshoz közelebb… egy Sport szelettel kezdődött, a lány ajándékba adott egyet a fiúnak… majd leültek egymással szemben, és beszélgettek… kiderült, mindenről tudnak kommunikálni, közös hullámhossz megvan. Jókat nevettek együtt, mindkettejük szívből nevetett, a szemük is mosolygott, élvezték egymás társaságát.
Pajkos évődések, gyerekes téblábolások, és megannyi megmosolyogtató, és szívet melengető „ szerencsétlenkedés”, amely elárulja a kívülállók számára, hogy az a két ember kicsit többet érez. Ezt Ők nem látták, vagy nem akarták látni.
Az együtt töltött percek, majd később órák alatt folyvást éreztették a másikkal, hogy jó vele… a körülöttük lévő emberek szinte kivétel nélkül feleslegesnek érezték magukat akkor, amikor Ők ketten belefeledkeztek a szócsatákba, vagy jókedvűen incselkedtek a másikkal.
A közös helyen töltött idő egyre inkább arra korlátozódott, hogy együtt legyenek, zavaró volt az 1 emeletnyi különbség is kettejük között, ezért a fiú gyakorta tartózkodott a lány szobájában, vagy annak közvetlen közelében. Többeknek feltűnt a fiú kissé ügyetlen, ám – kívülállók szerint – érzelmekkel teli próbálkozásai, melyek arra utaltak, hogy szeretne minél többet a lány közelében lenni, és fordítva is ez történt.
Alibiként kitalált tennivalók, felesleges kérdések, és egyéb hasonló indokokat találtak ki, hogy odamehessenek a másikhoz, ám a végén már nem volt ezekre a taktikákra szükség.
Az első érintés sem úgy történt, ahogy a romantikus filmekben megírják… a lány egy cérnaszálat szedett le a fiú ingének válláról, de mégis olyan volt, mint egy áramütés.
A fiú hajnalonta, vagy az ajtóban várta a lányt, miután mintegy „véletlenül” épp akkor, és épp ott tartózkodott, vagy a lány irodájában pakolta le holmijait, hogy legyen indoka újból, és újból megjelenni ott. A lány az asztalánál ülve várta, hogy mikor látja meg a fiút… minden egyes pillanatban, amikor összekapcsolódott a tekintetük, újra, és újra megdobbant a szíve.
Teltek, múltak a napok, a lány virágzott, a fiú is jókedvű volt, barna szeme is mosolygott, amikor csak a lányra nézett, és hosszú, mély pillantással teljesen levette a lábáról.
A többség nem győzött csodálkozni, hogy mi történt a fiúval, a lány érkezése előtt nem ilyen volt… mogorvább volt, nehezebb volt vele kijönni… de a lány érkezése megváltoztatta, és ezt nem lehetett nem észrevenni azoknak, akik régebbről ismerték a fiút. Kenyérre lehetett kenni, jókedvű nevetésétől visszhangzott az épület. Élt, és kinyílt a lány mellett.
Bár a lány tudta, hogy a fiúnak élettársa, és nagy gyerekei vannak, az érzelmeit nem tudta befolyásolni… órákat töltött el azzal, hogy a fiúról álmodozott, és bár úgy gondolta, hogy jó pár komoly ellenérv miatt kettejükből sose lesz egy pár, mégis valóságként élte meg álmait.
Úgy gondolta, hogy így nagyon jól érzi magát, boldog valaki mellett, aki előhozta azt belőle, hogy újra tud szeretni… boldog valaki mellet, aki előhozta belőle a nőt… csinos, nőies ruhákban kezdett járni a lány, diszkréten sminkelte magát… pont Ő, aki ezelőtt „női” dolgokkal egyáltalán nem foglalkozott.
A fiú mindent megtett, hogy a lánnyal beszélhessen, még amikor másokkal diskurált is úgy érezte, hogy a lányra kell néznie, vagy bele kell vonni a társalgásba.
Nagyon szerették egymást ugratni, úgymond egymás vérét szívni.
Ám ennek is vége szakadt egyszer… egy szürke reggelen a lány megérkezett az irodájába, a fiú belépett utána, beszédbe elegyedtek a szokásos, közvetlen stílusban… a fiú kérdezte a lányt az előző esti buliról, az autójáról, majd kávéra invitálta... kettesben maradtak, majd a fiú a lány számra teljesen érhetetlen módon kijelentette, hogy amennyiben az első randija sikeres, úgy akár a lánya is lehetne… a lány ezt nem értette, rávilágított a férfi korára, majd a sajátjára.
És igen, valóban volt elég nagy korkülönbség, ám a lány nem értette, hogy hogy jött ez ide?
Főleg ily hirtelen, minden előzmény nélkül?
A fiú erre hátat fordított a lánynak, kiment a helyiségből… a lány döbbenten állt.
Majd utánament, és rákérdezett, hogy valami baj van-e, hiszen jól érzékelte a fiú megváltozott viselkedését… nem lehetett nem érzékelni. A fiú tagadta, hogy bármi baja is lenne, többedszeri kérdése is nemleges választ adott, Tőle addig meglehetősen szokatlan, rideg stílusban, így a lány végül feladta a kérdezősködést.
Az reggeli boldogságot kétségbeesés, és tanácstalanság váltotta fel, és ilyenkor a lány hajlamos belekapaszkodni a dolgokba… minden lehetőséget megragadott, hogy a fiú irodájába mehessen, de lepattant az elutasítás kőkemény faláról.
Értetlenül állt a történések előtt, saját magában keresve a hibát… telt a nap, a helyzet egyre rosszabbodott, a lány egyre inkább kétségbe esett, sírt az elutasítás, és a megalázottság érzésétől. Ám a fiú nem változtatott a hozzáállásán, a lányt továbbra is levegőnek nézte, ellenben a lány kolléganőjének kertelés, és kérdezés nélkül elmondta, hogy aranyosnak tartja a lányt, nagyon szereti, szeret vele lenni, imádja, ha csevegnek, de nagyon sok a munkája, így nem jut idő arra, hogy foglalkozzon a lánnyal.
A lány ezt visszahallván teljesen kiakadt, hogy a fiú ezeket a gondolatokat miért egy olyan emberrel ossza meg, akinek igazából nincs köze hozzájuk, miért nem a lányt tiszteli meg azzal, hogy ilyen gondolatokat neki árul el?
A lány csak sírt, teljesen kiborult attól, hogy tehetetlen a történésekkel szemben, és ráadásul nem is érti azok miértjét.
Közben egy másik kolléga is beszélgetett a fiúval, amikor az idő nagy részében együtt voltak, és a lány kérdésére, mely szerint mi a baj a fiúnak vele, azt felelte, hogy semmi… de tényleg, a világon semmi, csak hogy túl sokat voltak együtt, és ezt onnan tudja, hogy beszélgetett sokat a fiúval a lányról, de többet nem árult el.
A lány továbbra sem értette, hogy miről szól az egész, csak azt érezte hogy fáj… nagyon fáj… és továbbra sem érti, hogy:
Miért nem neki mondta el a fiú, hogy mi a baja?
Miért változtatott ilyen hirtelen a viselkedésén?
Miért lett a viselkedése a lánnyal szemben látszólag közönyös?
Mi indította el a változást?
Egyáltalán: mi történt????

Néha kezdem azt hinni, hogy az előbbi nem létezik, ám az utóbbi egyre gyakoribb, vagy csak én vonzom be magamhoz az átverős fajtáját.
Az óvodában, és általános iskola kezdetén kialakult barátság inkább pajtásság volt, és nagyban múlott azon, hogy kinek milyen játékai voltak, kinek a szülei rendelkeztek színes TV-vel, kinek a kempingbicóját lehetett kölcsönkérni, stb… érdekpajtásságok, amelyek abban az életkorban még elfogadhatók voltak, ám azért nagy valószínűséggel a többség jelleme már ott, és akkor megmutatkozik, amikor még csak pajtási kapcsolatokról van szó.
Itt még nem igazán vannak szűkebb baráti csoportok, inkább mindenki mindenkivel jóban van, nem alakultak még ki igazán olyan ellentétek, amelyek a halmazt több klikkre bonthatják, ám az idő elteltével ez elkerülhetetlenné válik.
Ahogy idősödnek a gyerekek, lassan kialakulnak a klikkek, illetve az irányító, és alárendelt szerepek. Megfigyelhetővé válik, hogy vannak olyanok, akikből önjelölt, vagy mások által „megszavazott” vezető válik, és a többség eköré a vezető köré csoportosul.
Ki azért, mert szeretné, hogy ha a vezető körüli „fényből” neki is jutna, ki azért, mert valóban szüksége van arra, hogy valakit követhessen… stb.
Nem mindenki csoportosul a vezető köré, de általában mindenki tartozik egy csoporthoz, vagy pedig kialakít maga köré egy csoportot. Aki mégsem, és egyedül támasztja a falat a folyosón nagyszünetben, és különcnek, furának számít... holott lehet, hogy csak a helyét nem találja. Az empatikusabb gyerekek ilyenkor segítő kezet nyújtanak neki a csoportjukba való beilleszkedéshez, a kevésbé empatikusak viszont állandó gúnyolódásuk céltáblájának nevezik ki.
Az idő elteltével egyre nagyobb jelentőséget kap az, hogy a csoportban ki milyen nemű, így a baráti kapcsolatokból szerelmek is kialakulhatnak, illetve barátságok szakadhatnak meg akár a nemek közötti, valamint a másik nem miatti harcok okán.
Felnőttkorban már végtelen sok ok miatt szakad vége korábban barátságoknak hitt emberi kapcsolatoknak… nincs is értelem példát felhozni, mert valóban bármi lehet. Még olyan dolgok is, amire sose gondolna az ember… apró-cseprő dolgok, amik nem fontosak… de a másik fél lehet mindent megtenne érte, hogy elérje, megszerezze azt a bizonyos dolgot, mi kell neki.
És ezért elég sok mindenre képes, és nem nézi, hogy a korábban barátjának nevezett embernek mit okoz… nem érdekli a másik fájdalma, döbbenete, csalódása… lényeg, hogy Ő elérje a célját, ha kell, átgázolva a másikon… és másokon is akár.<o></o>
Nehéz felnőttkorban barátságot kialakítani… talán egyenesen lehetetlen. És minél többször éri az embert csalódás e téren is, annál bizalmatlanabb az újdonsült ismerőseivel szemben, akik lehet, hogy nem ezt érdemlik.
Felnőttkorban mások a fontos dolgok… már nem az számít, hogy xy odaadja a piros lapátját, hogy a homokozóban használhassam… ma már az számít, hogy a barátom valóban a barátom legyen.
Mitől számít barátnak valaki?
Ezt mindenki maga dönti el, hogy neki mi igazán a fontos, hogy Ő miért mondja rá azt valakire, hogy barát… nem vagyunk egyformák, kinek magasabbak, kinek alacsonyabbak az igényei.
Ha új emberekkel találkozol, nem tudhatod, hogy kiből lesz barát, mert optimális esetben mindenki egyenlő eséllyel indul, és Te is hasonlóképpen vagy jelen másoknál. Optimális esetben...
Mindig lesznek olyanok, akiknél nem így van… akik végzettség, akár bőrszín, vagy vallás, és egyéb megkülönböztetés miatt eleve esélyt sem adnak az Ő „köreiken kívül lévőknek”… de a „körön kívüliek” járnak ezzel igazán jól.
Évről-évre komolyabban vettem a barátságot az életemben, és azt kellett észrevennem, hogy az idők folyamán elég sok barátnak hitt ember eltűnt az életemből. Konkrétan az idei évben történt a legnagyobb lemorzsolódás, de ennek is biztosan megvan az oka. <o>Bár van olyan barátság, amit sajnálok, hogy már nem az... de talán még menthető.</o>
Talán én is kevésbé vagyok már toleráns, mint régebben. <o></o>
Talán már sokkal kevesebb emberre gondolok úgy, hogy igen, Ő valóban a barátom.<o></o>
Talán már rájöttem, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos.
Talán magasra tettem a lécet.
Sose értettem, miért kell hazudni a másiknak… miért kell átverni… miért kell fésztufész jópofizni, és közben a háta mögött mást állítani róla… miért kell érdekből barátnak nevezni... stb.
Amikor rádöbbensz, hogy egy barátnak hitt emberrel megint kevesebb van, az fáj… és felteszed a kérdést, hogy de miért?... hát ja… választ úgysem kapsz, de legalább tudod, hogy az illetőnek hol a helye az életedben, és a „körön kívüliként” jót mosolyoghatsz azon, hogy az adott „körön belül” milyen álbarátságok születnek.<o></o>
Barátságok… csak azért, hogy tortából nekik is jusson egy szelet
Mókás látni, hogy ha valaki egy kis hatalomhoz jut, hogy megváltozik az emberek hozzáállása… hirtelen sok barátja lesz, leginkább olyanok, akik korábban nem kedvelték, és körbeveszik a talpnyalók, emberünk persze ezt élvezi.
Ez számomra a legérthetetlenebb, ugyanis miért változna meg a véleményem egy emberről, aki mondjuk egy csoport vezetője lesz?
Miért állnék vele össze, ha a véleményem róla továbbra sem változott?
Ha valaki hirtelen meggazdagszik, mondjuk nyer a lottón, akkor is rögvest előkerülnek a régen nem látott emberek, akik hirtelen barátjuknak nevezik Őt, és az Ő barátainak magukat.<o></o>
Ha valakiből egy műsor „sztárt” csinál, és a képe megjelenik az újságokban, szintén előkerülnek az ismeretlenek, akik egyből szeretnének hozzátartozni, a barátai lenni.
A barátság nem kötelező, nem kell mindenáron kialakítani… ha nem megy, ne erőltesd, ha nem megy őszintén, ne akard a barátomnak nevezni magad. Szerintem ezt egy páran így gondoljuk… érdekbarátokra a normálisabbjának nincsen szüksége… vannak akiket viszont ez tart a víz felett, mert maguktól senkik lennének, így is azok, ám a talpnyalóik hamis biztonságérzetet szolgáltatnak nekik, hogy Ők valakik… pedig sajnos nem, de mire erre rájönnek… ha egyáltalán rájönnek.
Az ilyen torták, mint pénz, hatalom, hírnév, stb, úgy vonzzák a szeletre vágyó embereket, mint a romlott hús a döglegyeket… hát nálam ez nem jön be, ugyanis a romlott húst kidobom, a döglegyeket meg lecsapom.
És végül, de nem utolsó sorban köszönöm a BARÁTAIMnak, hogy így nevezhetem Őket, nagyon szeretlek Titeket, és boldog vagyok, hogy vagytok!
<o></o>

Amikor a blog címét kitaláltam, és beírtam az internetes keresőbe, hogy személyre szabott, illetve testre szabott, ezer és ezer dolgot dobott ki, amelyeket úgy hirdettek, mint személyre-, illetve testre szabott dolgok. Pl. vitaminok, hitelek, TV-élmény, horoszkóp, stb… még lábtörlő is.
Mindez szép, és jó, de sajnos nagyon sokszor nem tiszta, hogy mi az igazán Neked való, mitől lesz valami Rád szabva.
Ha ruhát varratsz, akkor könnyű a dolog, a varrónő az adottságaidnak megfelelően alakít ki, vagy varr meg egy ruhafazont. A színt, az anyagot is Te választod ki, és a varrónő szakértelme ebben a segítségedre lehet, de a ruha mégis a Te elképzelésednek megfelelő lesz.
Amikor egy étterembe mész, eléd rakják az étlapot, akkor tudsz az alapján választani, hogy mit szeretsz, és mit nem, és ha nem találsz tökéleteset, általában sikerül megegyezni a pincérrel, hogy alakítsák a köretet a Neked való húshoz, hogy az étel tökéletesen olyan legyen, amit szeretsz.
Persze az étel ízét Te ezzel még nem tudod befolyásolni, az a szakács dolga, de az alapgondolat az az volt, hogy a leginkább a Te ízlésednek megfelelő ételt rendeld.
Ám az Életben közel sem lehet mindent így megrendelni.
…anélkül, hogy tudnád, mi is a Neked való igazából…
…anélkül, hogy a választásnál a döntésed őszintén jó érzéssel töltsön el…
…anélkül, hogy amit szeretnél, amire vágysz összhangban legyen valódi, mélyről jövő vágyaiddal, és belső Én-eddel.
Tőled függ, hogy tudod-e úgy alakítani az életed, hogy a megrendelésed, és a vágyaid összhangban legyenek... még akkor is, ha ezt az összhangot nagyon nehéz megtalálni.
Formáld úgy az életed a lehetőségekhez képest, hogy Neked legyen jó. Legyél önző, - a szó pozitív értelmében-, legyél ennyire jó magadhoz, becsüld magad ennyire, hogy a Te pozitív érzéseid a legyenek legfontosabbak.
Tudd mi Neked a legjobb, de ehhez nagyon őszintének kell magadhoz lenned, és ismerned kell önmagad igazi vágyait, és képességeit.
Érdemes természetesen barátok, ismerősök véleményét is meghallgatni a dolgokról, esetleges döntések előtt is, sokat tud egy külső szemlélő is segíteni, de a döntésednek tükröznie kell a valódi akaratodat, nem pedig a másokét… hisz a mások nem Te vagy.
Te döntesz, és ha megvan az összhang, megrendeled, és ha mertél őszinte lenni megrendeléskor, akkor meg is kapod.
És mégsem azt kaptad, amit vártál? Mert ilyen is van…
Biztos, hogy valójában az kellett Neked?
Biztos, hogy önálló döntésed volt?
Biztos, hogy jól kértél?
Ezt csak Te tudhatod, érdemes elgondolkozni.

Személyedre szabott életet szeretnél?

Merj nagyot álmodni, de ismerd fel, hogy valójában mit akarsz, és ne add alább! Élj úgy, hogy Neked jó legyen!

Tedd meg magadért, mert más nem tehetik meg érted, ez "önálló munka."

(A leírtak a saját gondolataim, de a kiindulási alapot mások - fórumok, filmek, elképzelések, látásmódok, stb - szolgáltatták.)

[FONT=&quot]Hosszas, nagyjából gyógyulásnak tekinthető időszak után sikerült visszakerülnöm az önsajnálat legmélyebb bugyrába pár tegnap, illetve tegnapelőtt kapott infó után. 3 komolyabbnak minősíthető – 8 év, 4,5 év, 3 hónap – kapcsolatom exei mindannyian megtalálták párjukat. Persze jobb egy alkalommal kiakadni, így a hírek – mily véletlen – szinte egymás után érkeztek, közvetlen forrásból… úgy az igazán ütős.
Mondjuk nem tudom mi a szart hittem, meg hogy igazából miért is fáj, de az első pár gondolatom az alábbiak voltak:
Én miért nem találtam meg a párom?
Velem miért nem léptek a kapcsolatnak abban a státuszába, mint a jelenlegi partnerükkel?
Nekik miért sikerült?
És így tovább sok hasonló „építő” jellegű sírám… és persze hogy még jobban tetézzem a faszságaimat, Gárdonytól hazáig végigbőgtem az utat a legfájdalmasabb ex mellett azt hajtogatva, hogy én miért nem kellek senkinek, engem miért nem lehet szeretni, én miért nem találom a párom, stb…. na ha itt lett volna benne egy kis karakánság, azt mondta volna, hogy: ezért… én persze vérig sértődtem volna, és valszeg 130 km/h-nál kiszállok az ajtón.
Pedig igaz lett volna…
Igazi mazochista vagyok, mert a hazaérkezés után egy csomag papírzsepi társaságában felcsattantam egy közösségi oldalra, és megtekintettem az összes utódot,mert ha már önsajnálat, az legyen igazán döfi.
Néztem, hogy miben szebbek, különbek, mi a végzettségük, munkájuk, stb… baromság.
Milyen jó is az az önsanyargatás, amikor másokhoz méricskélem magam, mondván Ő miben több, vagy kevesebb, neki mért sikerült AZ, nekem miért nem… áááá… én én vagyok, Ő meg Ő… ez van…
Majd ezek után fél éjszakán keresztül emésztettem magam, gondosan elfelejtve azt, hogy egyik – ál-visszasírt – kapcsolatomban sem éreztem azt, hogy annyira baromi kéjhömpöly lenne az együttlét, elvégre több volt a bánat, mint az öröm, és azért van az a határ, amikor ez már felőröli az ember. Miután nem vagyunk egy pár, evidens, hogy elértük a határt.
Most kezdjek el kapaszkodni beléjük, vagy valakibe, hogy elmondhassam én is legközelebb nekik, hogy, ja bepasiztam, képzeld… nagy ötlet… dacból, kétségbeesésből kapcsolatot kezdeményezni… zseniális…
Baszki… ez nem verseny… nem az a lényeg, hogy ki szakítja át előbb a célszalagot – értsd: ki talál előbb párt, ki ér révbe - , felfoghatnám már. Én is mindig akkor kapok depirohamot, ha a környezetemben valaki párra talál, mintha csak ez számítana a világon. Fontos, persze, na de ne ez legyen már az ember éltető eleme.
Persze... fáj a dolog, mert még voltak érzelmek… holott azt hittem, hogy már nem… de ez így halott ügy volt, mert rá vágytam még, így nem tudtam továbblépni… és valszeg nem is akartam, mert abban reménykedtem, hátha újra együtt leszünk (és szívhattam volna tovább a családjával, az előítéletekkel szemben, stb)
Ez a vonat elment, akárhogy is fáj… zokoghatok napokig, akkor is elment… mit hisztizem ezen, hisz volt nem kevés pillanat, amikor erre vágytam, arról nem is beszélve, hogy én adtam zöld jelzést a vonatnak.
Naná… amint nincs, egyből kell… amíg ott volt, nem becsültem, így elveszítettem, azért nem tudom megmondani, hogy mennyire őszinte a hiány felett érzett fájdalmam.
Őt siratom?
Vagy az érzést?
Vagy csak a birtoklási vágy diktálja ezt?
Igazából mindegy, a kuka betelt egy 100-as csomag szétbőgött zsepivel, és új bejegyzés született., és sajnálgathatom magam tovább, merthogy az mennyire fasza…
Veszteségek értek az idén, nem kevés… megannyi lezáródott fejezet, amelyeket külön könyvekbe foglalva feltehetek az életem polcára az archívum címszó alá. Ennyi, finito.
És most akkor mi van?
Elfogyott a zsepi.
Már nincs is rá szükség.
Ideje, hogy a főnixmadár a saját hamvaiból újjáéledjen, mert minden azért történt, hogy ezt megtehesse, mert MEG KELL TENNIE. [/FONT]

Ez az a látásmód, életérzés, amit nekem gyakorlatban nem sikerült még elsajátítanom, elméletben viszont már elég penge vagyok… mondjuk ez így egyelőre nem sokat ér, de egy lépéssel már közelebb vagyok ahhoz, amit úgy hívnak: jól érzem magam a bőrömben.
Van ugye a múlt, a jelen, és a jövő.
Szerény személyem e három dolog közül pont a legfontosabbal, azaz pont a jelennel nem foglalkozik. A múltban élek még elég sokszor, síratom azt, ami már elmúlt, és kapaszkodom abba, ami már nincs, időnként mély depresszióba sodródom ezáltal. Sokkal kényelmesebbnek tűnik, ám előrébb nem visz, csak hátráltat.
Kínzom magam, a „mi lett volna, ha…?”, és „miért az történt?” kérdésekkel. Erre mondják, hogy:

„Ha arccal a múlt felé nézel, seggel mész a jövőbe.”
​

​

Igen, a múlt elmúlt, megtörtént, úgy, ahogy történt, változtatni nem lehet a történteken, az időt nem lehet visszaforgatni, és csakis rajtam múlik, hogy ragaszkodom-e még a megváltoztathatatlanhoz, vagy továbblépek, és így gondolom:

„Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!”

/Gabriel García Márquez/

A jövőtől meg bárgyú módon, nagyon tudok rettegni. Olyan dolgoktól félek előre, amelyek lehet, hogy meg sem történnek. És ezáltal, hogy már a jövőn görcsölök, egyáltalán nem veszem észre a jelen történéseit. Miért érdekel, hogy mi lesz pl. jövőre? Hisz azt sem tudom, hogy mi lesz holnap… vagy 1 másodperc múlva… A világ, és az élet álladóan változik, bármikor bármi megfordulhat, és akkor az ember hiába görcsölt előre rajta, teljesen más fog történni. Mert:
​

​

„ M van az a holnap, amelytől tegnap annyira féltél.”
​

​

Nagyon szeretném azt elérni, hogy ahelyett, hogy olyan dolgokkal foglalkoznék, amikkel jelen pillanatban még nem kéne, a jelennel törődnék. A pillanatot próbálnám meg úgy élni, hogy a lehető legtöbbet, és legjobban hozzam ki belőle. És nem türelmetlenül várni, hogy mi lesz, mert közben csak azt nem látom meg, hogy mi van.

„Aki ma a holnapé akar lenni, csak azt éri el vele,
hogy holnapután a tegnapé lesz.”

/Hermann Lübbe/

​

Ne az vegye el az energiámat, hogy a múlton rágom, és a jövőn aggódom magam, mert sose fogom ezt megtapasztalni:

„Aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni,
aki nem tud egy ponton - mint a győzelem istennője - szédülés és félelem nélkül megállni, az sosem fogja megtudni,
mi a boldogság.”​

​

/Friedrich Nietzsche/
​

​

Még pár idézet még így a végére, elsősorban magamnak:

„A jövő nem fogja jóvátenni, amit te a jelenben elmulasztasz.”​

/Albert Schweitzer/​

„Minden nap egy tanítómester, aki arra tanít meg, amit soha más napokban meg nem taníthat.”​

/Johann Kaspar Lavater/​

​

„Nem az a fontos, hogy meglássuk, ami a távol ködébe vész,
hanem hogy megcselekedjük, ami most előttünk áll.”​

​

/Dale Carnegie/​

​

„Éljünk most a jelennek, s ha majd rossz jön a jó után, az annak a napnak a gondja lesz.”​

/Henri Charriére/​

​

„Csak olyat mondj, amit valóban úgy is gondolsz. Az élet rövid, nem szabad tönkretenned azzal, hogy folyton a következményeken aggódsz.
Teljes, intenzív és boldog életet kell élned, akár egy nyitott könyv, amely elérhető bárkinek, aki bele akar olvasni.”​

​

/Osho/​

​

... kialakul egy első benyomás, amely a mentálisan érzékenyebbeknél általában teljesen helytálló, míg másoknál nem biztos.<o></o>
Aztán az első benyomás után szabadon döntünk, hogy szeretnénk-e az illetőt mélyebben megismerni, összebarátkozni vele, ha ellenkező nemű, akkor esetleg szexuális és/vagy párkapcsolatot kialakítani vele, vagy pedig marad ez a felszínes, egyszeri/párszori ismeretség.<o></o>
Az, hogy emberek hogy döntenek a folytatást illetően, ugye nagyban függ a kémiától – is - , de van, amikor a belső hangunkat elnyomva belemegyünk egy kapcsolatba, legyen az akár baráti, akár párkapcsolat, de ez most itt nem lényeg.<o></o>
Sajnos vannak, az ún. „kirakatemberek”, ami lehet, hogy elsőre nem tűnik fel… műemberek, akik megtévesztenek, mert igazinak hiszed Őket.<o></o>
Többnek mutatják magukat, mint amilyenek valójában, más mondanak, mint amit gondolnak, máshogy cselekednek, mint alapból tennék, a lényeg az, hogy minél jobb legyen a róluk alkotott kép… és erre a másik fél vevő… mert manapság túl gyorsan ítélnek az emberek, nem vesztegetik az időt egymás tényleges megismerésére.<o></o>
Miután nagyon sokan felszínesen ítélnek meg másokat, bedőlnek akár az első hamis benyomásnak, és készpénznek veszik, hogy már pedig az illető olyan, amilyennek látszik…és miután nem veszik a fáradságot a másik megismerésére, így azonnal vagy a látottak miatt, vagy akár másoktól hallott dolgok miatt egyből elkönyvelik az illetőt. <o></o>
A kirakatembereknek nyert ügyük van ilyenkor, mert hozták a legjobb formájukat, a másik fél ezt benyelte, bár innentől kezdve már csak idő kérdése, hogy mikor kerül elő az igazi énjük. Van amikor megússzák, és soha… de mit ér egy felszínes ismeretségen alapuló kapcsolat?<o></o>
Azok viszont „hátrányból” indulnak, akiket vagy egy téves első benyomás, vagy pletykák, vagy egy saját ballépésük miatt skatulyáznak be… és ebből nagyon nehéz kitörni.<o></o>
Sokan előítéletekkel bírnak, és amúgyis … sokan imádnak általánosítani, imádnak ismeretlenül, és alaptalanul véleményt nyilvánítani olyanokról, akiket egyáltalán nem, vagy nagyon kicsit ismernek.<o></o>
Szeretnek megítélni, és elítélni másokat olyan dolgokért, amiket Ők maguk is megtettek, vagy akár olyan dolgokért is, amiről az illető nem tehet.<o></o>
Kinek esik ez jól? <o></o>
Senkinek…<o></o>
Akkor miért csináljuk?<o></o>
Khmmm<o></o>
Persze, lehet vállat vonni, hogy na igen, kit érdekel a másik véleménye, vagy stb… ez önnyugtató duma, egy kicsit mindenkit érdekel, hogy az a másik ember miért így viselkedik vele, miért így áll hozzá.<o></o>
Ne várjunk csodát. Nehéz emberi kapcsolatokat kialakítani… nehéz anélkül megismerni embereket, hogy időt szánnánk rá… és ok, a hasonló vonzza a hasonlót… de egy esély mindenkinek jár. Honnan tudom, hogy hasonló-e, ha meg sem próbálom kideríteni?<o></o>
Időnk van, nem kerül pénzbe, csak annyi kell, hogy vegyük a fáradtságot, és ismerjük meg egymást. <o></o>
Ha nem jön össze, nem jön össze, de legalább volt egy esélye mindenkinek… és talán egy idő után észreveszik az emberek, hogy nem az számít, hogy mid van, hanem az, hogy milyen ember vagy… sőt, ahogy Bagi barátnőm mondaná:

„Vegyük észre a bőr alatt az embert!”

<o></o>​

Szűkebb környezetemben - is - egyre inkább tapasztalom azt, hogy az emberek szinte menetrendszerűen, és a legkülönbözőbb módszerekkel – ki hátulról szervezve, ki fésztufész - próbálják az ellenkező nemű felhozatalt a delikvens orra elé terelni, hogy: na válassz, elvégre kell Neked valaki már végre!<o></o>
Ezzel azt érik el, hogy az illető előbb, vagy utóbb, de kiakad a rajta lévő baráti, vagy rosszabb esetben családi nyomástól, hogy márpedig neki igenis kötelező párt találni, mert a szülők babázni szeretnének, a nagyszülők unokázni, a barátok meg mittomén… talán lagziba menni. <o></o>
Ok, ez nagyon sarkos volt, valószínűleg a segítő szándék vezérli Őket alapból, de a sokadik ilyen eset után felmerül emberünkben, hogy mire fel ez nagy felhajtás, mit erőltetik?<o></o>
Amikor nem mehet el az ember úgy egy családi mítingre, hogy ne kérdezné meg a legtávolabbi rokon is, hogy ugyan mikor várható esküvő?<o></o>
Amikor nem mehet el úgy az ember egy baráti társaságba, hogy ne legyen „véletlenül” egy-két szingli, aki a többiek szerint „potenciális jelölt” lehet. De mire is? <o></o>
Értem én, amikor jószándékkal nekiállnak az emberek kerítősdit játszani, de ne mindenáron, és ne bárkit-bárkivel… mert így több ember is keserű szájízzel gondol arra, hogy Ő már ennyire el van késve, hogy mindenki neki vadászik párt…<o></o>
Igen, valóban rossz egyedül, de nem kell ezt azzal tetézni, hogy sajnálkozó pillantást vetnek az emberre, majd különböző módszerekkel megpróbálják boldog-boldogtalannak összeboronálni… aztán az illető vagy megadja magát, vagy nem.<o></o>
Érdemes a társadalom, a család, és a barátok nyomása miatt rágörcsölni a párkeresésre?<o></o>
Érdemes elsősorban ezért belemenni egy olyan kapcsolatba, ami nem tesz boldoggá, csakhogy a család arcán mosoly derengjen fel, hogy na, végre, jöhet az esküvő…<o></o>
Sokan bevállalják ezt… megfelelni a családnak, esetleg idő előtt szorosabbra fűzni a kapcsolatot, vagy az alapján választani, hogy elég pedigrés legyen a jelölt a családnak, vagy dobni egy olyan társat, aki nem felel meg a „családi előírásoknak” teljesen.<o></o>
Senki nem kevesebb attól, mert nincs párja. Nem kell azon sopánkodni, hogy már elég sok nő nem szül gyereket fiatalon, vagy egyáltalán… nem kell azért savanyú arcot vágni, mert valakinek nem sikerül a „csoda”, és még nem találta meg a párját. Attól nem lesz kevesebb…
A kedvencem az, amikor azzal jönnek, hogy ilyen korban már… miért? Ez kortól függ? Van egy korhatár, amikor már kötelező párkapcsolatban élni, függetlenül annak minőségétől? Mert néha így állítják be a dolgot… mindegy, csak legyen valakid, mert ilyenkor már illik…<o></o>
Véleményem szerint inkább éljen az ember egyedül ki hosszabb, ki rövidebb ideig, olyan is akad, aki örökre, minthogy éljen egy már alapból rosszul működő kapcsolatban csak azért, hogy legyen valakije…<o></o>
Különböző okok miatt nem jönnek létre párkapcsolatok. Van aki nem akar, van aki nem találja, van aki egyéb okok miatt nem tud/akar párkapcsolatot kialakítani. Az agydokik órák hosszat tudják ezt a problémát elemezni, és a legkülönbözőbb gyökerekig képesek visszavezetni.<o></o>
Tény, nagyon rossz tud lenni a magány… de még rosszabb az a kapcsolat, ami egy csapdával ér fel, melyből nincs kiút – akár anyagiak, akár félelem miatt - , és mindkét felet, valamint előbb-utóbb a járulékos elemeket – barátok, rokonok – is boldogtalanná teszi…. Mindez azért, mert valamely fél anno meg akart felelni valakinek…<o></o>
Pl. amikor a szülők erőltetik a fiatal párnál, hogy mikor lesz már unoka… és amikor ott az unoka végre, amire vágytak, akkor felé sem néznek… vagy a lányzó, amikor addig erőlteti az esküvőt, amíg az meg nem történik, de utána csak egyre boldogtalanabb lesz… a megfelelési kényszer boldogtalanságot szült. <o></o>
És így kialakulnak a látszatkapcsolatok… kívülről minden jónak néz ki, de ha belelátsz, már más a helyzet… és ez nem jó… nagyon nem.<o></o>
Mérlegelni kell, hogy az ember valóban párt akar-e, valóban azt a párt akarja-e… mindenáron. Mert illik… mert másnak is van… mert ne legyen egyedül.<o></o>

Amikor már árad a szar újra, az ember akaratlanul is felteszi a kérdést, hogy mi jöhet még?<o></o> Na, amikor ez így eszembe jut, már akkor tudom a választ: bármi.
Ma 11-re kellett volna mennem elsősegélynyújtó oktatásra – ez majd egy másik blog lesz - , de amennyire szét vagyok csúszva, 11 helyett fél 9-re mentem, ennek örömére Kőbányán sétálgattam röpke 2,5 órát… és akkor jött a telefonhívás, hogy nagypapám visszaköltözött a nőjéhez. Hogy ez miért sokkolt? Leírom az előzményeket.<o></o>
Én a szüleimmel, és a nagyszüleimmel – anyai részről – laktam, egész 1999-ig, amikor nagymamám csontrákban meghalt. Ő nagyon nehéz ember volt, sok csatát vívtunk vele, szétszekálta az egész családot, de nagyon-nagyon szeretett minket, és mi is Őt. Tudni kell továbbá, hogy nekem a nagypapám a mindenem.<o></o>
Nos, a nagyi halála után békésen éldegéltünk, mígnem nagypapám baráti köre elhatározta, hogy márpedig Ő 69 évesen nem maradhat egyedül, ergo kell neki egy nő. Nosza, számba vették az összes szóba jöhető menyecskét, és a kb. 13 évvel fiatalabb vecsési özvegyasszonyra - továbbiakban Banya - esett a választásuk.<o></o>
A 2 idős ember találkozgatott, barátkozgatott, ismerkedett, mígnem nagypapám elkezdett ki-kimaradozni. Aztán ugyan megígérte, hogy a kapcsolata nem okoz változást a családban, mégiscsak odaköltözött a Banyához, majd templomi esküvőt is tartottak. <o></o>
Én már első látásra nem szimpatizáltam a Banyával, de gondoltam a családi béke, és a nagypapám boldogsága kedvéért ezúttal kivételesen befogom a számat, kussolok, és tűrök. El-eljárogattam a családi mítingekre, nem voltak kicsi, mert a Banya népes családdal bírt, pár unoka is létezett már, így az ilyen összeröffenéseknél volt, hogy 30-an ültük körbe az asztalt.<o></o>
Tel-múlt az idő, nagypapám öregedett, kezdett betegeskedni, sokat volt korházban, ezerféle nyűgje volt, amelyekre nyűgönként ezer gyógyszert kap, majd újabb ezret azok mellékhatásaira, és így tovább. Hogy ne legyen egyszerű a helyzet, a Banya, mint nyugdíjas fogászati asszisztens, jólértesült az összes betegséggel kapcsolatban, így elkezdte paráztatni a népet, hogy szegény papa így beteg, meg úgy beteg, meg rángatta ilyen dokihoz, olyan dokihoz, ezért, meg azért, stb. <o></o>
Ennyi fehér köpenyestől már egy makkegészséges ember is hamar megbetegedne, nemhogy egy öregkori nyűgöket nyőgő idős figura. Engem már attól levert a víz, amikor megláttam a méter magas kupacot, amely beutalók tömkelegét tartalmazta.<o></o>
Közben nagyapám élte a kis nyüzsgős életét, felvette a kapcsolatot régi osztálytársaival, utazgattak mindenfelé, és miután autómániás, és megteheti, mert szép a nyugdíja – mérnök ember - , elég gyakran – átlag 3-4 évente – váltogatta az autóit, és az összeset imádta.<o></o>
A legutolsó választása kb. 2-2,5 évvel ezelőtt egy vadiúj Toyota Yaris volt. Na ez az autó neki a mindene, és Ő nagyon faszán kitalálta, és végrendeletbe foglalta, hogy az Ő – remélhetőleg minél távolabbi – halála után az autót én fogom örökölni. Persze mondtam neki, hogy köszi, ilyen áron nem kell. Persze a Banyának már ez csípte a szemét, és nem mulasztotta el megjegyezni, ha kapcsolódott a témához, hogy én biztos az autóra pályázom… na ekkortájt már kezdett bennem gyülemleni az epe, hogy majd egyszer jól leüvöltöm a fejét.<o></o>
Közben kibékítettem a családot a közel 20 éve elveszett unokatesómmal – az édes jó anyjának köszönhetjük a távolságot, mert remekül ellenünk hangolta a nagybátyámtól való válása miatt - , így nagypapám gyakorolhatta dédnagypapai kötelességeit, mert ugye én nem tudtam még bevillantani egy gyerkőcöt. Persze a Banya sose hagyta ki, hogy ne rúgjon belém egy-egy dédunokáról, illetve nálam a hiányáról szóló megjegyzéssel… ja, mindezt úgy, hogy amikor 2005-ben megkeresztelkedtem, akkor Őt választottam keresztanyámnak, mert szűkebb ismeretségi körömben Ő volt az egyetlen, aki képben volt legalább abban, hogy mit kell csinálni egy templomban. <o></o>
Az utóbbi időben a Banya kezdett nagypapám idegeire menni az állandó szekálással… mert szte Ő már ne vezessen, mert beteg, öreg, nem tud vezetni, stb. Holott nem vezet rosszabbul most 79 évesen, mint a nagy átlag, csupáncsak azért dudálják le, mert most is, ahogy világéletében betartja a sebességkorlátozásokat, tehát ahol 50, ott 50-nel megy. Papa nyelt, nyelt, aztán egy idő után emlegette, hogy haza fog költözni hozzánk, mert már nem bírja… a Banya közben meg egyre férgebb lett, míg végül csúnya átokszórás lett a vége.<o></o>
Mindez persze az autó miatt. Vecsésen laknak, és egyre több betörés volt a környéken és nagyapám megjegyezte, hogy félti az autót, erre a banya, aki amúgyis háklis erre az autó témára, elkezdett üvölteni, hogy mintha kispesten, azaz Nálunk nem lehetne baja, és kívánja neki, hogy igenis érje baj az autót, meg legyen baj a családban, különösen az unokájával, aki úgyis az autóra pályázik, és legyek átkozott. Kívánta mindezt a keresztanyám…<o></o>
Így hát múlt hét szombaton arra ébredtem, hogy anyám szól, segítsek nagypapámnak pár cuccot behordani az autóból… namármost a pár cucc, az a Banyánál lévő cuccainak 70%-a volt, a maradék 30%-ot másnap hozta el. Hazaköltözött. Már mondta is, hogy majd kimegyünk Bécsbe sétálni, meg még még ezer helyre, stb. Tök jó volt, hogy újra itthon volt, egyből nem is volt semmi baja, nyoma sem látszott rajta semmi öregkori nyavalyának. Olyan volt minden, mint régen.<o></o>
Hétfőn bevonult a szokásos kórházi tartózkodására, majd elkezdték látogatni a Banyával közös barátai, és mint kiderült, agitálták, hogy költözzön vissza hozzá, merthogy mégiscsak… <o></o>
És ma hazahozták anyuék a kórházból, erre nagypapám elkezd összecuccolni, és mondja, hogy hát Ő akkor most hazaköltözik… anyámék tágra nyílt szemmel álltak, és néztek.<o></o>
Én meg csak ledöbbentem… lehet én vagyok rosszul összerakva, de ez nekem nem menne…. Elég sokat tűrök, de ha egyszer valaki úgy istenigazából fellövi az agyvizem a kozmoszba, azzal nem tudok már úgy viselkedni, ahogy előtte… Nagyon-nagyon sokat tudok eltűrni, akár megaláztatást is, de néha nagyon kis dolog kell ahhoz, hogy borítsam az asztalt. Az az igazi utolsó csepp… és tök mindegy, hogy az illetővel előtte milyen volt a viszonyom, tök mindegy, hogy milyen szerepet visz az életemben… <o></o>
De ez mindennel így van… pl. ha egyszer megutálom valamiért a munkámat – mint most - , soha többet nem tudom úgy végezni, mint előtte… már nem érdekel, hogy jól végzem-e el… és soha többet nem akarom ezt csinálni.<o></o>
Ugyanez van az emberekkel is… lehet engem bántani, el is tűröm… bárkitől… bármeddig… de ha egyszer betelik a pohár, akkor ott vége van… és onnantól kezdve az illető számomra egy nulla, egy senki, és ezt nagyon durván tudom éreztetni is. Persze lehet, hogy ez az illetőt nem érdekli, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a nagy átlag azt viseli a legnehezebben, ha plexinek nézik… főleg egy olyan, aki anno közel állt hozzá valamilyen szinten. Bántó, és fájó tud lenni, tudom… és volt, aki több év után keresett meg, hogy sajnálja, és hogy ez neki tök szarul esett, de megérti miért viselkedtem így… nem azért, mert ekkora spíler vagyok, hogy csak velem lehet barátkozni, hanem mert neki ennyi idő kellett ahhoz, hogy megértsen valamit. <o></o>
Talán ezért is változnak az emberek körülöttem, és morzsolódnak le azok, akik túlságosan sokat rúgtam belém, mert elérték azt a szintet, amikor azt mondom, elég… és vagy nem keressük egymást, vagy csúnyán összeveszünk, de a kapcsolat megszakad. Lehet később újra kapcsolatba kerülünk, de sose lesz olyan, mint rég… ahogy mondják: <o></o>
A barátság egy aranyfonál, <o></o>
mely ha egyszer megszakad, <o></o>
össze lehet ugyan kötni, <o></o>
de a csomó megmarad.<o></o>
(Jelzem, részemről ezt nem csak a barátságra vonatkoztatnám.)<o></o>
Amikor a templomban arról van szó, hogy megbocsátás, meg ha megdobnak kővel, akkor kenyérrel kell visszadobni, akkor mindig elkezdek feszengeni, mert esküszöm, hogy próbáltam… de nem sikerült. Nem tudok jófejkedni azzal, aki a lelkembe gázolt… ez nem az a világ. Nekem a megbocsátáshoz is sok időnek kell eltelnie, pedig nekem is rosszul esik, ha haragszanak rám. Mindenki mást enged meg a tűréshatára… az enyémet lehet feszegetni… én is feszegetem másokét… de nem érdemes.<o></o>
Visszatérve az eredeti sztorira, a Banya elérte azt, hogy közöltem anyámmal, hogy amikor én itthon vagyok, be nem teheti a lábát a lakásba, nem érdekel, hogy ez karácsonykor van, vagy mittomén mikor. Nem óhajtok egy légtérben tartózkodni vele, így ha más megoldás nincs, addig elmegyek kutyát sétáltatni, vagy valami, amíg Ő itt van… ha egyáltalán lesz olyan vastag bőr az arcán, hogy átjön ide, amikor papa is jön. Mi sose szóltunk bele abba, hogy papa kit választott magának társat, az Ő élete, Ő éli úgy, ahogy szeretné. Nem voltam se féltékeny, se irigy, mert attól még Ő az én nagypapám marad, és én meg az Ő unokája maradok. Ezért is tartottam inkorrekt, és gusztustalan dolognak, hogy a Banya ráuszította a barátokat, meg még passz, hogy kiket, hogy kezdjék el fűzni, hogy költözzön vissza hozzá… én ezt sose tettem volna… nem a magamfajtának áll a világ, na.<o></o>
Mindenesetre részemről nem most jött el a megbocsátás ideje… egyszer talán majd… talán amikor minden rendben jön körülöttem, kevésbé fog ez a dolog – is – fájni.<o></o>

Aki járatos Harry Potter ügyeiben, az biztos emléxik, hogy Dumbledore professzornak volt egy nagy lavorja, amelyben az emlékeit tartotta, melyeket a varázspálcája segítségével távolított el a fejéből. Azt mondta, hogy így nem kavarognak az emlékek a fejében, de bármikor vissza tud rájuk tekinteni, amikor csak szeretne.<o></o>
Jó lenne nekem is egy ilyen Merengő, legalább száműzhetném a rossz emlékeket, és talán így túl tudnék lépni azokon a dolgokon, amelyek a mai napig befolyásolják az életemet… ha csak olyan szinten is, hogy elrontják a hangulatomat… de ez a minimum.<o></o>
Az én Merengőm a blogom… nekem segít, ha kiírom magamból, nem szégyellem, ha valaki ez alapján ítél, elítél, akármi… kicsit olyan, mint egy papnak gyónni… életgyónás.<o></o>
Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.<o></o>
Kicsit nehéz elkezdeni, mert össze-vissza csaponganak a fejemben a dolgok... és ha utólag belegondolok, a régen történtek mind-mind befolyással vannak a jelenlegi éltemre is.<o></o>
Régen, olyan 14 éves koromig jártam teniszezni. Volt ott egy idős fickó, aki kőgazdag volt, már 18 éve is egy 500-as Merci kabrióval rohangált. Imádta a fiatal csajokat kergetni a pályán, meg időnként fogdosni, de persze nem annyira tolakodóan. Egyszer összefutottam vele, miközben a defektes biciklimet toltam hazafelé. Megállt mellettem kocsival, beszélgettünk, aztán kinyúlt a kocsiból, berántotta a fejemet, és lesmárolt… voltam vagy 12-13 éves.<o></o>
Utána az általános iskolai ballagásunk napján elveszítettem a legjobb barátnőmet… 14 évesen meghalt leukémiában… Tisztán emlékszem rá, amikor meglátogattuk a kórházban. Steril ágyban feküdt, elkülönítve mindentől, és aludt. A kedvenc plüssállata ott volt mellette. Akkor láttam utoljára, és nem tudtam vele egy szót sem beszélni… pedig szerettem volna Tőle bocsánatot kérni, amikor egyszer nem álltam mellé.<o></o>
Szakközépben a matektanárom miatt volt gyomorgörcsöm. Műszaki suliba jártam, és egyedül voltam lány az osztályban. A matektanárom a fejébe vette, hogy az én nevem György, és hogy egy lánynak semmi keresnivalója nincs abban a suliban, és Ő erről gondoskodni is fog. Hát megtette, az egy dolog, hogy minden matekórára úgy mentem be, mint aki a kivégzésére megy, de első, és második osztályban évvégén mindig pótvizsgára kényszerültem. Az más tészta, hogy tanárváltás után 4-es lettem, és 5-ösre érettségiztem. Volt pár nőgyűlölő tanár az iskolában, nem kevésszer sírva jöttem ki az óráról.<o></o>
17 évesen volt egy párom, akivel a kapcsolatunk 8 évig tartott, és úgy kezdődött, hogy elvette a szüzességemet, majd azzal a lendülettel dobott is, mondván neki ennyire kellettem. Utána újra összejárogattunk csak szexelgetni, de a végén komolyabb dolog lett belőle, bár a család, és a barátok előtt közel 2 évig titkolta, hogy mi 1 pár vagyunk. A kapcsolatunknak a végső kegyelemdöfést az adta meg, hogy felszedett egy csajt egy motoros túrán Erdélyben, és neki össze-vissza hazudozott rólam, hogy én mekkora geci vagyok, amiért meg sem látogattam a kórházban, amikor Ő kettős bokatöréssel benn feküdt. Mondanom sem kell, mindennap órákat voltam benn nála, és vittem neki sorban a kedvenc hamburgereit. Aztán amikor szemét módon elolvastam az e-mailjeit, sikerült szembesülnöm azzal, hogy társkeresőn keresgél párt, akit meg is talált, és miatta dobott engem, így zárult le a 8 évünk. Én sem voltam közben angyal, csaltam Őt, ahol tudtam. Ma már tudom, ez nem megoldás semmire.<o></o>
Közben az első munkahelyem a BM kötelékében volt. 19 éves voltam, nagyon jól éreztem magam a csapatban, bár sokan úgy tartották, hogy azért vagyok ott, mert a főnöknek a szeretője vagyok. Mindezt úgy, hogy a főnökömmel a belépésem után 1 hónappal találkoztam először. Hála a furkálódó kollégáknak, hamar elszállt a lelkesedésem, főleg, hogy a főnököm erre a pletykára rá is játszott. Egy buli után sikerült enyhén spiccesen egy szobába keverednünk, minek az lett a vége, hogy erőszakosan maga alá gyűrt, én meg mehettem rá 2 hónapra az István kórházba abortuszra.<o></o>
A következő munkahelyemen izraelieknek dolgoztam, a főnökasszonyom egy arrogáns idióta volt, mindennap gyomorgörccsel mentem be dolgozni, majd amikor lenyúlta a volt üzletfele pénzét, akkor leléptem a cégtől, mert én voltam ellene a koronatanú. Nem esett nehezemre, mert valóban meglopta a partnerét, valóban gátlástalan módon hazudozott, ráadásul egy igazi szemét ember volt. Én annyiban szívok, hogy már 8. éve járok emiatt bíróságra, ügyészségre, rendőrségre, mikor hová idéznek be. A legutolsó szembesítésen is még én voltam a rohadék a főnököm szemében, és azt üvöltötte az ügyész előtt, hogy én hazudozom, és Ő ártatlan.<o></o>
A volt párommal leginkább a nővére tette tönkre a kapcsolatomat. Az elején jóban voltam a csajjal, de amikor bepasizott, utána következő években pokollá tette az életemet. Sportot űzött abból, hogy a lehető legtöbbször megalázzon a külsőm miatt, azért, mert nem vagyok diplomás, mint Ők, vagy azért, mert nem Budán lakom, hanem Pesten. Tette mindezt általában nagy társaságban, mert úgy mégiscsak megalázóbb. Szerinte én elloptam az Ő számlájáról 30 eurót, és én egy mocskos tolvaj vagyok, aki csak az öccse pénzére hajt. Sikerül azt elérnie, hogy az utolsó 1,5-2 évben be sem mehettem hozzájuk akkor, ha Ő otthon volt. Iszonyat volt érezni a felém áradó gyűlöletet, mindig attól rettegni, hogy most épp mivel esik nekem, és közben tombolt bennem a tehetetlen düh, legszívesebben istenesen nyakon vágtam volna… vagy nem tudom. De a közel 2 éves lelki terrorja elérte célját, mi külön vagyunk, én meg szarul érzem magam a bőrömben továbbra is mindenért, amit rólam mondott.<o></o>
Nem állítom, hogy én angyal voltam, most nem arról szól az egész, hogy mindenki köcsög, csak én vagyok király. Csináltam én is sok olyan dolgot, amire nem vagyok büszke. Félreléptem, hazudtam, szart kavartam, stb.
De a fentiek, és még egyéb történések olyan szinten nyomasztanak még mindig, hogy néha ezekről álmodom, és nem jó kedvvel ébredek fel.<o></o>
Szeretnék ezeken, és az egyéb – még rengeteg van -negatív dolgokon túllépni, és kitörölni az agyamból, de nem megy. Visszagondolod a sok hülye dologra, amik nem sikerültek, akár a sok viszonzatlan szerelemre, a sok esetre, amikor hülyét csináltam magamból, a saját lúzerségemre, a beteljesületlen álmokra, az elcseszett kapcsolatokra. Ezekben mind benne van az én kezem is, de amiben főként én vagyok a ludas, azt megértem, elfogadom a történést, és miután én irányítottam így, így az a dolog nem hiányzik.<o></o>
De amikor úgy történik a rossz, hogy nem értem… nem tudom miért alakult úgy, nem tudom, hogy az az illető miért tette velem azt, amit tett… nem tudom miért jártam így. Fájnak ezek, és a többi dolgok… és életem legboldogabb napja lenne, ha végre túl tudnék rajtuk jutni. Amikor már nem fojtogatja sírás a torkomat, ha eszembe jutnak… <o></o>
Tudom, az ember ilyenkor gondoljon a jó, és szép dolgokra, de ez a blog most nem arról szól.
Ezért nem tudok lefogyni, ezért nincs önbizalmam, és ezért félek mindentől, ami új... de leginkább saját magamtól, és attól, hogy esetleg boldog is lehetnék... mert akkor már lenne mit veszítenem.<o></o>

<o:smarttagtype namespaceuri="urn:schemas-microsoft-comffice:smarttags" name="metricconverter"></o:smarttagtype><!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <wunctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <wontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><!--[if !mso]><object classid="clsid:38481807-CA0E-42D2-BF39-B33AF135CC4D" id=ieooui></object> <style> st1\:*{behavior:url(#ieooui) } </style> <![endif]--><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> Ma, hosszú évek óta először tiszteletemet kellett tennem háziorvosomnál, alkalmassági papírok kitöltése miatt. A pocsék időre való tekintettel csak rövid ideig tartó dilemmában voltam, hogy mivel menjek… motor? kizárt… autó? brrr… bkv? pfúj… gyalog? igen. A rendelő és szerény hajlékom távolsága cca. <st1:metricconverter productid="4 km" w:st="on">4 km</st1:metricconverter> oda-vissza, így még bepunnyadt városi alkatom ellenére sem kaptam infarktust gyaloglás közben.<o> </o>
Őskispesti lévén mind az óvodát, mint az általános, és majd később– mákomra – a középiskolát is a kerületben bírtam elvégezni, így a környező utcákat róttam hosszú éveken keresztül akár azért, hogy a barátokhoz, osztálytársakhoz eljussak, akár azért, hogy suliba menjek.<o></o>
Elindultam a régi útvonalamon, és bár az eső szakadt, de én észre sem vettem, mert ahogy elértem a régen oly’ sokszor keresztezett vasúti sínekhez, nosztalgia-hangulat kapott el.<o></o>
A kerítések mellett elhaladtamban be-bámultam a kertekbe, nézegettem az idők folyamán történt változásokat. Hát azt kell mondjam, ezt a kertvárosi részt nem érintette még meg a kacsalábonforgó palotákat építtető újgazdagok költözésének a szele. A házak többsége ugyanazt a fazont mutatja, mint 15-20 évvel ezelőtt. <o></o>
Némelyik ház új színt kapott, más a kert, más a kerítés, és már nem Dacia, és Lada parkol a ház előtt a járdán, hanem modern, nyugati autók. Ahol régen kutya volt, ott most is van, persze gondolom nem az a kutya már, hanem egy utód.<o> </o>
Elhaladtam megnézem az ismerősök lakta házakon a kapun szereplő névtáblát és igen… még mindig Ők laknak ott a tábla szerint.<o></o>
Pl,. Csutiék háza… felnézek az ablakra, és eszembe jut, hogy mennyit játszottunk a szobájában… szemem előtt megjelenik a lakás belülről, pontosan emlékszem, hogy merre volt az Ő szobája, a tesójáé, a szülei hálószobája… az apukája régi Robur-ja, valamint a család 120-as Skodája helyett most egy új Suzuki Swift áll a garázs előtt. A postaláda még mindig ugyanaz, amibe anno suliból hazafelé mindig bedobáltam a leckét, amikor Ő leukémiás volt, és nem tudta velünk együtt végezni az általános iskolát. Sajnos a ballagásunk napján 14 évesen a korházban meghalt, Ő volt általánosban a legjobb barátnőm.<o> </o>
Továbbmegyek az utcán, újabb ismerős ház, sok baráti zsúrt rendeztek itt Nekünk az itt lakó osztálytársnőm szülei. A kert ugyanígy nézett ki, még a hintaágy is ott van a fa alatt, bár kissé megkopott, de az emlék nem.<o></o>
Lassan elhagyom a kertesházas részt, eljutok a lakótelepig, ahol az osztály- és iskolatársak nagy része lakott. Szinte minden lépcsőházban van egy-egy ismerős, be is megyek pár helyre, és megnézem, hogy pl. Szilviék még mindig ott laknak-e, ahol régen. És igen… Ők vannak kiírva a postaládára, és az kaputelefonra is. Kacérkodom a gondolattal, hogy felszólok… de aztán elvetem, gyáván arra hivatkozva, hogy sietek a dokihoz. <o></o>
A következő házban a méltán utált technika tanárom lakik, még bennem van az, hogy csak félve merek felsandítani az erkélyre, hogy nem lóg-e ki derékig üvöltözve, hogy ne ricsajozzunk az ablaka alatt. És amikor megbotlott felfele a lépcsőn, és kórusban kinevettük, a következő órán már benn figyelt az egyes a naplóban…<o></o>
Jönnek mennek az emberek, munkából hazafelé beugrottak vásárolni pár dolgot, így szatyrokat cipelnek a szakadó esőben, és maguk elé meredve sietnek hazafelé. Mintha ugyanazok az emberek járnának az utcákon is… ha rám nézne, lehet megismerne… vagy én Őt… <o></o>
Haladok a körzeti orvosi rendelő felé, a parkosított rész 90%-ban ugyanúgy néz ki, mint régen, a közért is ugyanott van, de ma már más a neve.<o></o>
A padok elrendezése a téren semmit nem változott. Azokon a padokon kuporogtunk mi is páran bandázva, miközben lestük a menő lakótelepi csávókat, aki már nagyfiúnak számítottak, hisz voltak vagy 14 évesek, fehér tornacipőt viseltek, és koptatott farmert.<o></o>
Az a fa hála Istennek már nincs meg, aminek egyszer sikeresen nekiszaladtam.
A következő házban lakott az osztálytársaim fele, így elég egyszerű volt délutánonként összeterelni a csapatot. Az utcán állva üvöltöttünk fel akár a tizedik emeletre is, hogy jöjjenek le, menjünk valamerre. Ciliék is még mindig itt laknak, most már a férjével, és a kisbabájukkal.<o></o>
Elmegyek a gyógyszertár mellett, majd megérkezem a rendelőhöz.<o></o>
Bemegyek, leülök, ez is ismerős hely, anno még gyerekorvos kezelt itt, ma már felnőttorvos. Ugyanazok az ocsmány, narancssárga műanyag székek, ugyanazok az ajtók, ám nemrég mázolhatták, mert a fehér az fehér, és nem Trabant szürke. A padlón a szocreál kövezet helyett vadiúj burkolat feszít. Doki néni megismer, papírt kitölti, elcsevegünk, távozhatok.<o></o>
Hazafelé másik útvonalon megyek, a környék 95%-a itt is változatlan, 1-1 házat romboltak le, és húztak fel a helyére modernebbet.<o></o>
Megállok a lakótelep szélén, és miután már sötétedik, a panelházakra felnézve láthatom, hogy hol ég a villany, hol vannak otthon a lakók. Pl. ott van Nikiék ablaka, ahonnan mindig néztük a tüzijátékot, és az ablakhoz tartozó szobában csorgattam a nyálam a 100 csatornás „nyugati” színes TV-jükre, amikor Nekünk még ’Junoszty’ volt.<o></o>
Haladok tovább, az eső egyre jobban esik… esernyős hölgy siet szembe, amikor mellém ér, egyszerre köszönünk a másiknak. Ez egy ilyen hely, a bennszülöttek között még működik a kommunikáció, ám az újonnan betelepültek már süketek, és vakok. <o></o>
Elérem a kocsmát, amely előtt kiskoromban találtam 100 Ft-ot. Az kb. olyan volt, mintha most 10.000 Ft-ot találnék. Az itató ott van azon a sarkon, amióta az eszemet tudom, a bentről kiszűrődő hangzavar is hasonlónak tűnik, talán ugyanazok az emberek támasztják a pultot egy pohár fröccs mellett, akik több évvel ezelőtt is. A szemben lévő kisbolt bezárt sajnos, pedig suliba menet minden reggel ott vettük meg a betevő szotyinkat.<o></o>
Nemsokára újra elérem a vasúti vágányokat, szinte még látom azokat a pénzérméket, amelyeket mit tettünk a vonat kerekei alá, hogy rajtuk áthaladva lapossá préselje azokat.<o></o>
A sínek melletti út még mindig földút, anno itt tanultunk a szomszéd fiúval biciklizni, itt zúztuk le a térdünket, könyökünket, mikor mit. Így most belegondolva, írtó rosszak voltunk, se soha senki nem stresszelt amiatt, hogy milyen fertőzést kapunk el, mikor üt el egy száguldozó autós, mikor bánt minket rosszarcú gonosz. Nem hívogattak minket mobilon, hogy épp merre vagyunk, így zavartalan tekerhettük biciklijeinket kifulladásig. Ettük az akácfa virágát, loptuk a kertekből kilógó gyümölcsfákról az ennivalót, és soha senki nem szólt ezért.<o></o>
Az utca végén lakó 90 éves néni pont ugyanúgy néz ki, mint 20 éve, és a memóriája is hibátlan, mindig megállunk pár szót váltani, Ő olyan igazi NÉNI. Most is hangosan köszön, a kertből és vidáman kiabálja, hogy üdvözli a családot, adjam át.<o></o>
Hazaérek, és tök jól érzem magam. Azt hiszem gyakrabban fogok ilyen, és hasonló sétákat tenni szűkebb lakókörnyezetemben, mert érdemes. <o></o>

Itt ülök itthon, kibőgött szemekkel, miközben készülném kéne a hétvégi túrámra… megint olyan dolog történt, ami nem értek, és fel nem foghatok…<o></o>
Igazságtalanul, sunyin megvádoltak egy olyan dologgal, amit nem követtem el, és mindezt a saját márkaklubomon belül, ahol azt hittem eddig, hogy ilyen nem érhet.<o></o>
Történt, hogy az egyik klubtagunk tavaly rossz passzban volt, melléálltam, támogattam, összerántottam a barátokat, együtt segítettük… van neki egy minden nőneműre roppant féltékeny felesége, aki ezek után a fejébe vette, hogy köztünk biztos volt valami, így ki lettem tiltva a házukból… persze a sok segítség után emberünk nem állt mellém… ráadásul az asszonynak nem csak velem kapcsolatban van ilyen kényszerképzete…<o></o>
Lényeg a lényeg, a ma kapott levélben azt vágta a fejemhez, hogy én mindenkinek azt terjesztem, hogy Ő megvolt nekem, és emiatt otthon állandóan áll a bál, stb…<o></o>
Kérdem én:<o></o>
Mi a jó nekem abban, ha azt terjesztem, hogy megdugattam magam a pasival?<o></o>
Hát hülye vagyok én?<o></o>
Ha így lenne sem dicsekednék vele fűnek-fának, nemhogy úgy, hogy meg sem történt…<o></o>
Nagyon fáj ez az egész, mert már sokadik hónapja még mindig ez a téma, és leginkább azért fáj, mert én úgy érzem, amikor szarban volt, mellette álltam, ehhez képest Ő szinte hátba támad azzal, hogy nem méltat annyira sem, hogy legalább felvegye a telefont, és rákérdezzen, hogy egyáltalán én terjesztek-e valami pletykát rólunk…<o></o>
Nem tudom kezelni az engem ért igazságtalan vádaskodást, egyszerűen ilyenkor leblokkolok teljesen, és sírva fakadok... a tehetetlenségtől is, meg a dühtől is.<o></o>
Az egyik legjobb barátom azt tanácsolta, hogy az ilyen embereket magasról, nagy ívben… még ha fáj is, de el kell játszani azt, hogy nem érdekel…<o></o>
Játszani? Na azt nem tudok… ha fáj, fáj… nem tudok szembevigyorogni az illetővel, csak hogy elhitessem vele, az egész nem érdekel… nem tudok úgy tenni, mintha jól érezném magam abban a közegben, ahol Ő is ott van…<o></o>
Barátom erre azt mondta, hogy az életben játszani, és taktikázni kell… mint a nő-férfi viszonyban… ha nem válaszolsz azonnal egy sms-re, vagy késel a randiról, vagy nem keresed a másikat, akkor az egyből kapar… stb.<o></o>
Kicsit gáz, hogy ennek így kell zajlani… mi lesz, amikor már mindenki taktikázik? Mi lesz, amikor már azt sem fogod tudni, hogy ki őszinte, és ki nem? Mi lesz, amikor már alapból benne lesz minden emberben a gyanakvás a másikkal szemben, hogy vajon mikor mond igazat? Mi lesz, amikor már nem lesznek őszinte, szívből jövő érzések? És azzal mi lesz, aki nem tud ezzel a „divattal” azonosulni?<o></o>
Nagyon szomorú vagyok, hogy olyan helyről, és olyan közegben ért támadás, ahonnan nem vártam, ahol eddig jól éreztem magam… úgy éreztem, sokat tettem azért a klubért, azért a közösségért… de mindez mit sem számít, amikor valaki elkezd játszani… akkor már nem számít, hogy Te ki vagy, és mit érzel… csak az számít, hogy Ő játszani tudjon.<o></o>
Mindenesetre a klubvezetőnek a mai dátummal megírtam a lemondásomat az összes klubban betöltött posztomról… hiányozni fog, de a fájdalom, amit ott kaptam, az nem…<o>
Az ilyen emberek valahogy mindig megtalálnak... de talán leszek egyszer annyira kemény, hogy nem fogok minden alkalommal így kiborulni.
</o>

A kezdeményezés először tavaly valósult meg, amikor Amis, az egyik szlovák V-Stromos – egy ideje már Stelvio-s – társunk a tavalyi dunaszerdahelyi balhé után összerántott közel 50 motorost, hogy megmutassuk azt, hogy van, ahol nem számít, hogy kinek H betű, kinek SK van a rendszámán.

Idén az ötlet újra előjött, a szervezés korábban, és több szálon futott - Zizi barátom segítette a szervezést magyar részről -, de különböző belekevert politikai, és egyéb megnyilvánulások miatt mind az úti cél, mind pedig a találkozási pont módosítva lett. Mi az indulás előtt pillanatig abban a hitben voltunk, hogy Győr lesz a végcél, de közben Selmecbányára mentünk.

Reggel 3/4 8-kor indultunk Krisztián barátommal Tőlünk, majd fél 9-re értünk ki Daniellához, miután végigimádkoztam az utat odáig, hiszen benzin nem nagyon volt a motorban. Sikerült is 19 litert tankolnom a kb. 21 literes tankba.

Szentendréről továbbindultunk Esztergom, majd Komárom felé, ott becsatlakoztunk egy másik V-Stromos barátomhoz menetközben, mert Ő legalább tudta hol van Komárnoban a kagylós benzinkút.

10 körülre oda is értünk, és láttuk, hogy már közel 50-60 motoros várakozik a 11 órás indulásra. Nagyon jó volt megint találkozni a barátokkal – szlovákokkal, magyarokkal egyaránt - , jó volt dumálni, röhögni, élvezni a jó időt, és egyszerűen jól érezni magunkat.

11 órakor lóra pattantunk, majd Amis kezünkbe nyomott egy itinert, melyen először nem tudtam megtalálni a végcélt, de aztán kiderült, hogy Selmecbánya.

Na akkor páran hümmögtünk egy kicsit, hogy ez jó, mert se euro, se semmi nincs nálunk, hogy esetleg megtankoljunk, vagy valami, hiszen nem Szlovákia belsejébe készültünk. Na mindegy, majd lesz valami.

A menet elindult, mi Stromosok megpróbáltunk a sor végére kerülni, és nagyjából együtt maradni, hisz már ismerjük egymás vezetését, nem érhet baj. Mi Pepe barátommal nagyjából végig egymás mellett mentünk, és jókat szórakoztunk menetközben, miközben a hátam mögött Daniella a fényképezőt kattogtatta, nézelődött, és szerintem jól szórakozhatott.


117 km-es táv volt előirányozva. Kb. <st1:metricconverter productid="70 km" w:st="on">70 km</st1:metricconverter> után megálltunk egy benzinkútnál Léva előtt, ahol Amis rövid eligazítást tartott, majd kanyargós, szűk erdei utakon közelítettük meg Selmecbányát. Gyönyörű helyeken jártunk, érdemes lenne azt a környéket is egy kicsit behatóbban tanulmányozni.




Selmecbánya főterén leparkolt a közel 150 motor, majd össznépi fotózkodás, aztán elköszönés, és mindenki mehetett, amerre látott. Mi itt nagy meglepetésünkre összefutottunk Cs. Zolival, és Levivel – hogy mik vannak - , majd ¼ 3 körül elindultunk haza egy 15 fős V-Stromos csoportban. Nagyon nagyot csapattunk hazafelé, kisforgalmú, ámde annál kanyargósabb, és nagyon jó minőségű utakon. 110 körüli tempóban haladtunk.

Sahynál – Ipolyság – léptünk be Magyarország területére, majd utána kicsivel majdnem összeszedtünk egy közel 2 kilóval szembeszáguldó kawasaki-st, aztán Rétság előtt megálltunk tankolni. Onnan mi Danával külön elindultunk, mert szerettünk volna még valamerre a gurulni, a többiek nagyjából a 2/a utat célozták meg, azt én nem szeretem igazán, így mi Vác felé terveztük az utat. MuldR barátom 10 perc múlva utolért minket, és egy váci fagyizóban kielégítette fagyi iránti vágyunkat. Köszönjük.

A fagyizó előtt álldogálva Dane-nak integethettünk.

Amikor végeztünk, Szentendre felé vettük az irányt, majd a korzón üldögélve újabb ismerős arcokat pillantottunk meg, Ttpk, és Nessaya személyében. Hosszas beszélgetés után a Nyugatiban kötöttünk ki, majd onnan fél 10 körül hazavittem Daniellát, és fél 11 körül haza is értem.

Nagyon szép nap volt, egy nagyon nemes érdekében kiváló emberek társaságában tölthettünk el egy gyönyörű szép őszi napot a motor nyergében ülve. Daniella kiváló utas, jó barátnő, és nagyon remélem, máskor is velem tart.

Itt a link a Híradóhoz, a 13. perc környékén van szó a találkozóra, persze nem ragaszkodtak a tényekhez, de legalább volt tudósítás.

Ma, számomra hosszúnak tűnő kihagyás után, újra motorozhattam. Igaz, kölcsönmotorral, de mégiscsak vezettem.<o></o>
Bizonytalannak éreztem magam, nem vettem úgy a kanyarokat, mint pl. 1 hónapja, óvatosabban bántam a gázzal is, és úgy alapjaiban azt éreztem, elfelejtettem motorozni. Igen, egy picit újra kell kezdeni… még egy kis kihagyás után is… ennyit számít.<o></o> <link rel="File-List" href="file:///C:%5CDOCUME%7E1%5CGYONGY%7E1%5CLOCALS%7E1%5CTemp%5Cmsohtml1%5C01%5Cclip_filelist.xml"><!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <wunctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <wontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><style> <!-- /* Font Definitions */ @font-face {font-family:Tahoma; panose-1:2 11 6 4 3 5 4 4 2 4; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:swiss; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:1627421319 -2147483648 8 0 66047 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} --> </style><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]-->Be kell vallanom, az első fél óra rémes volt… nem is a saját motorom, nagyobb is mint az enyém, a hócipőm tele volt már vele… miért nem megy ez nekem úgy, ahogy kellene?<o></o>
Amikor már összekaptam magam, azon gondolkodtam, hogy milyen sokszor is kezdünk dolgokat újra… elölről… akár a nulláról… vagy már meglévő alapra építünk…<o></o>
Pl. a motorozás… az ember élete végéig képezheti magát ezen a téren is, ki jobban, ki kevésbé tudja irányítani a jószágot, de egyszer mindenki volt kezdő. Mindenki fulladt mát le, bizonytalankodott, döntött bóját, rosszabb esetben motort is, de mégis eljutott arra a szintre, hogy el tud terelgetni egy kétkerekűt, a jogosultságról szóló papírral a zsebében… innen már újra több út van a tudás fejlesztésére, de a megtett kilométereket semmi nem helyettesíti.<o></o>
De nem csak itt van arra esélye az embernek, hogy újrakezdje… hanem az élet összes területén…
Pl. egy új munkahely… az első nap izgalma, a bemutatkozás az új kollégáknak, a munkakör megismerése, betanulás, a kezdeti bizonytalankodások, hibák, dicséretek. Amikor kikerülsz a megszokott, régi munkahelyedről, új feladatokat kapsz, és az elején az ember mindig úgy érzi, hogy sose fog belerázódni, bezzeg az előző helyen milyen jól ment már munka, nem volt ilyen nehéz… pedig de, ott is el kellett valahogy kezdeni.<o></o>
Pl. egy új párkapcsolat… az első randik, a rózsaszín felhő, amikor minden szép, amikor összeszorult gyomorral lesi az ember, hogy mikor csörren meg a telefon, és jelenik meg a kijelzőn az imádott fél telefonszáma… amikor akaratlanul is az előzőhöz hasonlítod, mert azt szoktad meg, és közben itt az új, akit még nem ismersz, nem tudod meddig tart, nem tudod mi lesz a végkifejlet, és különben is, az egész olyan bizonytalan, és milyen jó volt a régi, mert azt már ismerted, ismerted a hibáit, nem okozott meglepetést… de valamiért mégis jött egy új... és a régi is anno új volt.<o></o>
Pl. egy új baráti társaság… saját tapasztalat, hogy milyen borzasztó ismeretlenként egy összeszokott bandába csöppenni… úgy menni az első talira, hogy senkit nem ismersz, próbálod megjegyezni az arcokat, a neveket, próbálod őket az esetleg korábban látott nicknevekhez párosítani, de persze nem megy… azon töröd a fejed, hogy mit gondolhatnak Rólad, ki lesz közülük jó barátod, kivel lesznek konfliktusaid, kivel találod meg a közös nevezőt, és titkon arra gondolsz, miért nem maradtál inkább otthon, most itt vagy tök idegenként, és sose fogod őket megismerni… pedig ha belegondolsz, az összes barátod, barátnőd egyszer idegen volt számodra.<o></o>
Mindenki újrakezdő… az újrakezdés egyszerre jó, és egyszerre borzasztó… iszonyatosan lehet tőle rettegni, lehet bátran belevágni, lehet csodát várni tőle, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Az újdonság varázsa néha a félelmet is magával hozza… mert ami új, általában az ismeretlen, és így helye van a bizonytalanságnak… biztos jó lesz nekem az a motor? El fogom bírni? Vajon meg tudok felelni az új munkahelyemen? Esetleg ez az az társ, akivel jó lesz? Biztos, hogy ebben a társaságban jól érzem majd magam?<o></o>
Válasz nincs… ha nem próbáljuk ki, nem tudjuk meg… de egy biztos… félelmeink miatt ne maradjunk a biztosban, ha egyszer nem érezzük ott jól magunkat. Félelmeink miatt ne álljunk a saját fejlődésünk útjába. Félelmeink miatt ne mondjuk le olyan dolgokról, amelyekről érezzük, hogy nekünk jót hoz. Inkább kezdjük újra, nincs mit veszítenünk.<o></o>

Hiányzik a motorom... már jó ideje, hogy nem tudtam vele gurulni, csak a szerelőig... az utolsó nagyobb gurulásunkon is odavertem... sikerült a jobb oldalunkon csúszva kijönni a kanyarból... mindegy... már az sem számít, csak kerülne már végre vissza hozzám... már nem érdekel az elrontott nyaralás, nem érdekel, hogy mennyi pénzembe kerül a javítása, csak mehessünk végre megint együtt valamerre. Eddig olyan természetesnek vettem, hogy van motorom... ugyan küzdöttem érte eleget, adósságot halmoztam fel, embereket veszítettem el, párszor sérültem is... de akkor is ott volt nekem, a nagy álom, ami teljesült. Akkor azt éreztem, nincs lehetetlen...
Most, hogy egyelőre még nincs itthon a vas, most derül ki, hogy mennyire függő vagyok... függök az élményektől, függök a mobilitástól, függők a nyüzsgéstől, és attól, hogy csak rajtam múlik, hogy mikor, és hova megyek.
Hülyén hangzik, hogy a motor miatt így kiakadok, de asszem ennek oka másra, mélyebbre vezethető vissza.
Pótcselekvés - is - lehet nálam a motorozás... így próbálom elnyomni a magány érzését, az emiatt kialakuló depit, ésatöbbi... de most pótcselekvés sincs... vele tehettem meg azt, hogy eljutottam ismeretlen helyekre, megismertem barátokat, társakat, ellenségeket, önállóbb lettem, határozottabb, alkalmazkodóbb, empatikusabb, toleránsabb... hisz egy túrán többen is lehetünk, és igenis néha tűrni kell, még ha nincs is kedvünk. Én sose voltam az a fajta, aki elvárta, hogy egy adott túrán hozzá alkalmazkodjanak... sose viselkedtem úgy, hogy saját hibám miatt rám kelljen várni, vagy miattam kelljen megállni, stb... így szoktam meg, ez nem egy kényszeres dolog.
Most, hogy már hetek óta egy métert sem gurultam saját motorral, kezdek rájönni, hogy milyen sivár lenne az életem, ha nem motoroznék. A motorozás olyan lehet, mint az igazi... akkor a tuti, ha nélküle nem tudsz élni. Persze ez így túl van dramatizálva, de szerintem Nektek nem kell ragozni, hogy mit jelent.
Nem tudom, hogy miért alakult így, hogy motor nélkül maradtam, pedig kerestem benne a jót, próbáltam kutatni az okokat, de semmi.
Miért jó ez így nekem?
Miért van most ez a helyzet?
Miért...?
Igaz, a motorozás nem minden, mert ha lenne egy társam, nagy valószínűséggel nem érezném magam ilyen pocsékul.
De nincs... és most motorom se... és ez most nagyon elkeserít...

Ülsz a folyóparton, hallgatod a szél susogását, a hullámok csobbanását… hallod, ahogy a madarak csivitelnek… egy kövön ülsz, a lábad a folyó fölé lógatod… Tőled jobbra egy vízesés van… a belőle jövő vízpermet lágyan hűsíti arcodat… szemed behunyod, nagyot sóhajtasz… érzed a tüdődbe tóduló friss levegőt… ahogy kifújod, mintha a rossz gondolatokat is kifújnád… elszállnak a széllel…
Egy kupac kavics van melletted… mindegyik kavics egy-egy szomorú, és negatív gondolatot jelképez… mindegyiknek vele van… félelem, fájdalom, magány, és hasonlók… nem jó gondolatok.<o></o>
Szeretnél Tőlük megszabadulni? Itt az alkalom…
Fog a kezedbe a követ, és hangosan nevezd meg… add neki azt a nevet, amely egy negatív gondolatod… nevezd meg a fájdalmadat… a félelmedet… adj neki nevet bátran, csak így tudod elűzni…<o></o>
Amint elnevezted a követ, hajítsd el magadtól jó messzire… ahogy csak tudod… teljes erődből dobd el… látni fogod, ahogy a vízbe ér, majd jó mélyre elsüllyed… és hidd el, sose tér vissza… sose fog visszatérni hozzád… megszabadultál Tőle. Örökre<o></o>
Az összes bánatodat, fájdalmadat, csalódásodat dobd el örökre… egyenként… mondd ki a nevüket, és hajítsd el Őket, hagy a folyó mélyére süllyedni… ott a helyük… nem a Te szívedben.
Bár először végtelennek tűnik a kőkupacod, de előbb-utóbb elfogy… amikor az utolsó követ is eldobod, könny csordul végig az arcodon… szabad vagy… immáron a negatív gondolatok nem kötnek gúzsba, nincs többet béklyó a lábaidon, szabadon szaladhatsz a boldogság felé... és megtalálod, mert képessé válsz befogadni minden jót.
Az én köveim könnyen kaptak nevet... és a Tieid?<o></o>