Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Akik 1982 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi
    mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!


    Gondolj csak bele, 1982 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy
    életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban,
    sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a
    gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és
    vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi
    furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak
    felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy
    könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért
    az nem volt semmi.


    Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az
    ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az
    ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak
    hát rá külön szót.
    Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.
    Egész nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és
    megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy
    mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben
    játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás
    roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a
    sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört
    valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem
    pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak.


    Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet,
    az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak
    bele ebbe sem.

    Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap
    tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonalds-on
    edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy
    hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a
    zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele),
    az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk.


    A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak
    hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk,
    ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból
    készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a
    fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt. a WC pereme alatt, pedig a
    baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan
    nyugalomban, a preDomestos korban.
    Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy
    esetleg spectruma (az egyfajta számítógép volt), de szó sem volt
    Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécstornáról,
    műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-röl, Surround Soundról,
    Internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.


    Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a
    focipályán vagy a pinpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor
    egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet
    megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és
    nem hoztak a szülök autóval... Mégis itt vagyunk.


    Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán
    fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis
    itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig
    begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt
    egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld,
    amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta
    rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a
    játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más
    játszótársakat kereshetett magának.
    A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen
    megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy,
    mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott,
    nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a
    szülőknek.
    Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk,
    szüleink nem álltak mellénk.
    Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a
    bűntudat, a jóérzés, a felelősség.
    Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.


    Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok
    értetlenül mosolyognak.
  2. [SIZE=+0]Történet a Barátságról. [/SIZE]
    [FONT=times new roman, times, serif][/FONT][FONT=times new roman, times, serif]
    volt egyszer egy kisfiú, akinek igen rossz természete
    volt.Az apja adott neki egy zacskó szöget, hogy mindannyiszor, amikor
    elveszíti a türelmét, vagy veszekszik valakivel, üssön egy szöget az
    udvar végében lévő kerítésbe.Az első napon 37 szöget ütött a fiú a
    kerítésbe.Az elkövetkezendő hetek során megtanult uralkodni magán, és a
    kerítésbe ütött szögek száma napról napra csökkent: felfedezte,
    hogy sokkal könnyebb uralkodni magán, mint szöget ütni a kerítésbe. Végül
    elérkezett a nap, amikor a fiú egyetlen szöget sem ütött be a kerítés
    fájába. Ekkor megkereste apját és elmesélte, hogy már egyetlen szöget sem
    kellett a kerítésbe ütnie. Ekkor az apja azt mondta neki, hogy minden nap
    amikor megőrzi nyugalmát húzzon ki egy szöget a kerítésből. A napok
    teltek, amikor egy nap a fiú közölte apjával, hogy már egy szög sincs a
    kerítésben. Az apa elkísérte a fiát a kerítéshez és így szólt:
    Édes fiam, te igen becsületre méltóan viselkedtél, de nézd csak meg,
    mennyi lyuk van ezen a kerítésen! Ez már sohasem lesz olyan,
    mint azelőtt! Amikor összeveszel valakivel, és amikor egy gonosz dolgot
    mondasz neki, megbántod őt, ugyanolyan sérüléseket hagysz benne, mint ezek
    itt a kerítésen. Mindegy hányszor kérsz bocsánatot, a sérülés ott marad.
    A szavakkal okozott seb is olyan, mint a fizikai seb. A barátok nagyon
    ritka ékszerek, megnevettetnek, bátorítanak...ők mindíg készek meghallgatni
    téged, mindannyiszor amikor neked arra szükséged van. Támogatnak, kitárják
    előtted a szívüket. Addj te többet a barátaidnak, mint amennyit
    azok várnak, és ezt tedd jó szívvel!
    [/FONT]

  3. :(

    Kísért a múlt.

    Vadul kalimpálok a billentyűzeten. Feltett szándékom kiírni magamból, ami fáj. Emlékképek villannak fel: néha abbahagyom, elbambulok......

    Vannak olyan emberek, akiket sosem felejtünk el. Beviharzanak az életünkbe, akarva akaratlanul megszeretjük őket, majd se szó, se beszéd kilépnek, hatalmas űrt hagyva maguk után. Olyan űrt, amit nehezen tölt be valaki... Valaki más. A hiányérzet szaggat, ordít, követel. Sajog a lélek az iránt a személy iránt, mint ahogy a drogos sóvárog az anyag után. A drogos pedig megy, tör-zúz, rabol, pénzt szerez és anyaghoz jut. Megnyugszik. De az űrt betölteni nem lehet, és sokszor egy egész életen át kísért az emlék. A mozdulatai, a szavai, a szokásai, meg amiket mondott.

    A legkeservesebb időszak, mikor szembesülünk azzal, hogy aki volt, az már nincs. Mikor görcsösen szorítjuk a telefont, és várjuk, hogy megcsörrenjen, hívjon, vagy jöjjön egy sms... tőle. Vagy mikor ülünk a számítógép előtt, bámulunk a csetre, és várjuk hogy jelentkezzen. De nem jön. Nem azért, mert nem tud, hanem mert nem akar. Így döntött. És nekünk tudomásul kell vennünk.

    Örökké gyűlölt esetek a lezáratlan akták. Mikor nem tudjuk miért történt úgy, ahogy történt. Csak beletörődünk, elfogadjuk, majd időnként elrágódunk rajta, meg az élet miértjein. Ilyenkor néha fent vagyunk hajnali kettőig, a múltban keresgélünk, szipogunk, és dühödten verjük a billentyűzetet abbéli szándékunkban, hogy nem szenvedünk, és kiírjuk magunkból, ami fáj...

    Hogy ez segít-e? Néha talán igen.