Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Kicsit sem mondhatnám.
    Az időjárás ugyan cseppet sem tudta, hogy mit akar, azonban az élet más terén bőven kaptunk az eseményekből.

    Egyrészt megint beteg lett egy gyerek. A legkisebb ugrifüles kezdett el (szerintem) nagyon csúnyán köhögni. Az orvos mást nem talált, pénteki ellenőrzés után pedig hétfőn mehet oviba. Bár szerintem még mindig csúnyán köhög... Nem baj, ezt már csak kikezelem valahogy. Viszont közben becsatlakozott hozzá a középső is.

    Zárván a februárt, mind a két szélső szülöttemnek péntekre pakolták a farsangot. A nagyok túrórudinak öltöztek kollektívben. Akart szegény szóló jelmezt is, de lebeszéltük. Ahhoz sem volt kedvünk, hogy még jelmez után rohangáljunk... meg mikor... A kicsi meg teljesen kimaradt. Nem baj, péntekre megint táppénzen voltam emiatt, így legalább megszabadultunk a maradék karácsonyi dekorációtól, és félig sikerült ki is takarítani.

    Ezen felül a tromf az autócsere. 3 gyerekes családként joggal gondolhatná bárki, hogy biztos egy csomó támogatást tudunk igénybe venni. Azonban a ház felújjításba olyan szerencsétlenül jött ki, hogy semmit nem tudtunk igényelni. Ha megtettük volna, többe került volna az egész. Így a havi rendszeresen felül mindenből kimaradtunk, egészen mostanáig. Most ugyanis a 7 személyes autó vásárlásra megkaptuk. Így lecseréltük az 5 személyes, 1000-es ecobust-os benzines egyterűnket, egy 7 személyes diesel üzeműre... Miért is van ennek jelentőssége?

    Borzasztó nehezen szokok meg új járművet. Erre a 2020-at kezdtük egy motorral, amivel már tök barinők lettünk, és most megérkezett ez a monstrum (tudom annyira nem nagy, csak nekem)... Amikor az előző cserénél egy fiestából lett cmax remegő lábban ültem át, hogy mi lesz itt... a mostani érzéseimet hagyjuk is. Párom, és a gyerekek is élvezik persze, egyszer majd megszokom én is... Bár a legutóbbit is lecseréltük mire megszoktam :muhaha:
    Öröm az egészben, hogy ma végre az új hálószoba bútort is be tudtuk szerezni... és befért a kocsiba :muhaha:

    Korábban beszéltünk róla, ha hamarabb lett volna meg az autó mint a motor, nem kellett volna utánfutó, mert azt is berakhattuk volna hátra... Nem baj, majd megszokom.

    Szóval ilyen volt az én motor tulajdonosként megélt első motorozásnélküli hetem... Nem szeretnék több ilyen egy jó darabig... Mármint motorozás nélkülit.

    Szép következő hetet!
    Pusszantás!
    EniAnyu

    Csatolt fájlok:

    Szegecs, NaNa és MoncA kedveli ezt.
  2. Szerencsére eddig az időjárás, és a szabadidőnk is úgy adta, hogy minden hétvégén ki tudtunk menni egy-egy rövid körre.
    196 km volt benne mikor elhoztuk. Olyan 50-et tett bele párom azzal, hogy bevitte eredetiség vizsgára.

    Az első utunk az csak egy pár km volt, fel a tóhoz-meg vissza. A múlt héten úgy gondoltam, menjünk szembe a "Kanyar" névre keresztelt mumusommal, és guruljunk ki a bányához. Szép erdei út, kanyargósan ahogy kell. Nem mondom, hogy úthibáktól mentes a szakasz, de nekem pont tökéletes volt. Azt nem mondhatnám, hogy büszke vagyok magamra, mert az autóval egyébként 50-65-ös tempóval vett szakaszon kemény 30-35-el "döngettem"... Közben persze folyamatosan kaptam az instrukciókat a fülembe a páromtól. Most csak ketten voltunk.
    Ahogy kell, szorgalmasan rá is körcsöltem szegény gépre. :nemnem:
    Hazafelé tettünk még egy plusz kört, apukámat elkísértük dohányboltba. Itt már egyenesebb szakasz volt, és csak, hogy érezzem picit, hogy gyorsabban is képes menni a kedves, már elértem a 70-et is :muhaha:. Összesen olyan 30 km volt ez a kis karika. Hazaérve, kicsit sajnáltam, hogy le kellett szállni.

    A következő, ugye az ominózus szerdai kimenő volt, amit páromtól kaptam, egy gyors kislisszanásra.

    És ma is volt alkalmunk gurulni kicsit.
    Tegnap sokkal hűvösebb volt, és itthon is volt teendő bőve. Főleg, hogy lekváros gombócot ígértem a csipet-csapatnak. Nem baj, bizakodtunk a mai napot illetően. 12 fok körül írták a hőmérsékletet, szuper lesz. Az eső is majd, csak később kell, hogy ide érjen, addigra haza is érünk.
    Reggel ahogy ébretünk, szomorúan hallgattuk még ágyban fekve a hatalmas széllökéseket, amik az utóbbi időben egész gyakoriak voltak errefelé. Reméltem, hogy majd csillapszik egy picit. A felhőket elfújta csodásan sütött a nap, és szélárnyékban lehetett is érezni a beígért hőmérsékletet is.
    Dél körül anyukám kérdezett rá, hogy mikor szeretnénk menni, mert ha gondolom, küldhetem a srácokat, és mehetünk ebéd előtt is. Phersze, hogy kaptunk az alkalmon. Gyorsan pulcsit, kabátot adtam a fiúkra, és küldtem őket, mi pedig megbeszéltük, hogy akkor legyen célja is az utunknak: kell valami a penny-ből? ... Nos, nagyon fontos dolgot kellett vásárolni: csokit és kólát. Megérkezett apukám is, így nyeregbe pattantunk, és irány Sajószentpéter.
    Fantasztikus élmény volt a szél, aki nem igazán tudta eldönteni, hogy melyik irányból akar fújni, éppen mikor merről akart levinni a motorról. Azonban még így is megléptem a 80-at oda is meg vissza is. Mivel ezen az útszakaszon, és úgy egyébként azokon az utakon ahol általában járunk, 90 a megengedett, én úgy gondolom ezzel a motorral teljesen elégedett vagyok saját magammal: közlekedtem!
    A városban volt egy tündéri mama, ahogy megállt az út szélén, szorgalmasan integetett nekünk. Arról beszélgettünk, hogy vajon ismerős volt a csapat, vagy esetleg kedves, nosztalgia ébredt benne a régi szépidőkről. Bármelyik is, vissza integettünk, és nekünk is kedves emlék lesz majd.
    Utunk azonban még nem ért véget. A kanyargás nem maradhatott ki! Megint kimentünk a bányához. Ezúttal 40-45, helyenkén hajmeresztő 50 km/h-t is sikerült döngetni :muhaha:.
    Viccet félre téve, sokkal jobban ment mint legutóbb. Most már sokkal konfortosabban éreztem magam a nyeregben :gurul:. Saját magamhoz képest, még mindig rágörcsöltem, de már nem annyira mint legutóbb. A lelkem megnyugodott, és pici buksi simivel jutalmaztam magam fejben, hogy okés, fejlődő képes. Nem teljesen veszett ez a mazsola.

    A motorba pedig olyan 40 km-t tett bele ez a kör. Most, ha jól emlékszem már 336 -nál tartunk, júniusban lesz 1 éves a Kedves.

    Mindemellett a mi akciókameránk sajnos hibásan érkezett a héten, úgyhogy én felvételt nem tudtam készíteni, pedig nagyon szerettem volna. Apukámnak azonban működik az eszköz, így videón is megörökítésre került mazsolaságom. Remek alkalom, hogy megtanuljak videót vágni, amit remélem nemsokára megoszthatok a nagyérdeművel is.

    A kertünkben ezerrel virít a hóvirág, szóval köszöntelek tavasz! Remélem a tél már nem kacsint vissza, vagy ha teszi, akkor olyankor, amikor egyébként sem tudnék kimenni.

    Pusszantás!
    EniAnyu
  3. Február 2-án hoztuk el a motort, és következő héten volt lehetőségünk arra, hogy egy kicsit nagyobb kört (mint az utcánk) tegyek meg vele.
    Igaz es sem volt valami irdatlan nagy távolság, de azért na.
    Szóval Édesanyám vállalta a pesztra szerepét, a nap pedig csodásan sütött. Már nagyon vártam. Be is öltöztünk szépen, és első körben tőlünk a második faluban lévő benzinkúthoz mentünk. A nagyobbakat meg kellett először etetni. Majd következett a másik irányba a szomszéd településen, Varbón lévő horgásztó.
    Első körben féltem tőle, hogy megfelelő aláöltözet híjján fázni fogok majd, vagy kényelmetlen lesz mozogni. Szerencsémre egyik sem következett be. Szuper jó időnk volt, igaz amire kiértünk a tóhoz már felhők mögé bújt a nap. Nem akartunk túlsokáig kint lenni, fél óra - 1 óra volt a terv. Tényleg csak annyi, hogy kicsit barátkozzunk mi ketten.
    Picit félősen közlekedtem. Az 50 km/h-t szigorúan nem átlépve. A kanyarok kifejezetten sután sikerültek.
    Készült pár pofás kép is, igaz közben a fényképezőgép és az objektív gondolták úgy, hogy több mint 10 éves kapcsolat után ennyi elég is lesz. Így maradtak a telefonos lövöldözések :)
    Haza érve természetesen fültől fülig vigyor az megvolt, és már számoltam a napokat, mikor is tudunk legközelebb kimenni.
    A motort szerintem nekem találták ki. Viszonyítási alapom apukám MTX-e és a Yamaha amivel a jogsimat csináltam. Ezek alapján szerintem kicsit lomha, főleg az elindulásnál, bár igen nagy a nagyanúm, hogy csak én nem tudom megfelelően kezelni :D.
    Amin az első kör után állítottunk az a kumplunk holtjátéka, és a lábfék. Ugyanis mind a kettő nagyon későn fogott. A kormányon is fordítottunk kicsit, amitől sokkal kényelmesebb lett.
    Az úthibákat alig éreztem meg, pedig mentünk olyan szakaszon, ahol volt bőven. Nagyobb fordulatnál sem gondolnám nagyon zümmögőnek a hangját. Bár én az a fajta vagyok, aki azt szereti ami éppen van, így elfogult vagyok ezzel kapcsoaltban, de a többiek is azt mondták, hogy jó kis hangja van a kedvesnek.

    Következő kirándulásunk szintén csak a környéken volt múlt hét végén. Lyukóbányáig meg vissza. A Kocsonya fesztivál miatt a visszafelé forgalom kicsit nagyobb volt a szokásosnál. Pedig direkt azért mentünk arra, hogy kanyargósabb részen is menjek vele, és egyébként viszonylag kevesen járnak. És mivel az autó cserénél is, amíg meg nem szoktam az újat addig lényegesen lasabban közlekedek (sajnos), a motorral meg főleg. Szóval hallottam a fejemben az érkező autósok gondolatait: Na motorosok, és nem bírnak menni. Mormoltam szorgalmasan a Sorry-t. Majd idővel alakul, de a kapkodásnak sosincs jó vége.

    Még januárban rendeltünk sisakbeszélőket, amik közben meg is érkeztek, így a második utunkra be is üzemeltük őket szorgalmasan. Persze, hogy végig pofáztuk párommal az egész utat. Ami adott egy plusz komfort érzetet a részemről. Már az is meg tud nyugtatni, ha tudok hozzá szólni, és tud rá reagálni.
    Beszélgettünk közben azokról, amiket korábban motorozási technikás cikkekben olvasgattunk, és videókban láttunk, hogy hát igen, ezt így kellene, de még ő sem tudott ráállni, pedig biztos sokkal jobb lenne. Szóval kedélyes csevejjel vettük a kanyarokat.

    Most hidegebb volt mint legutóbb. Kesztyűm pedig csak nyári van. Szegény kezem nagyon átfázott. Ettől függetlenül már beszéltük, ha Mama vállal megint pesztrálást, akkor mehetünk megint egy kört Lyukó felé, ha az időjárás is engedi.

    Azért a héten is kitoltam a kicsikét. Lévén, hogy szorgalmasan görcsölök a kanyaron, úgy voltam vele, hogy lehet lassúban kellene picit kanyarogni. A héten a két nagy gyerek betegsége miatt ki vagyok írva betegre, és tegnap páromnak is pihenő napja volt, így közöltem, hogy akkor én kimennék kicsit, csak ide az utcákba. 1 órát elcsalingáztam kicsit. Kifejezetten jól esett. Ma volt talán 20 perc amikor sütött a nap, már az aszfaltot néztem, hogy a reggeli eső felszáradt-e :heureka:. Remélem a hét végén megint lesz alkalmunk kimenni kicsit.

    Távolabbi gurulgatós tervek egyenlőre ilyen 30-40 km környéki távolságok, amik Rudabánya illetve Aggtelek, és oda még a gyerekek is jöhetnének Mamával kocsival egy kis kirándulás címén. Szóval TAVASZ nagyon várunk!!
    IMG_6142.jpg IMG_6145.jpg IMG_6147.jpg IMG_20200207_143526.jpg IMG_20200207_143612_HDR.jpg IMG_20200207_144154_HDR.jpg IMG_20200207_144225_HDR.jpg IMG_20200207_143709_HDR.jpg
  4. Ahogy körvonalazódott, hogy A1-es kategóriám lesz, elkezdtük nézegetni a 125-ös motorokat először még csak használtan. A km-kor-köbcenti triumvirátust figyelembe véve szomorúan nyugtáztuk, hogy egy nagyobb kategóriás motorral nagyjából egy árban mozognak ezek is. A régebbi tipusok pedig pofára nem voltak túl bizalomgerjesztőek.
    Közben nézegettük a motortesztes videókat is, és egyes típusoknál kiemelték, hogy az új ára is egész barátságos.
    Átnyergeltünk tehát az új motorok böngészésére. Vigyelembe vettük az önerőt, a törlesztőt, és, hogy kategória váltás esetén, ha sikerül eladni azt be tudjuk majd forgatni egy nagyobb árába. Ahhoz képest amennyiért egy 10 év körülit adnak, végül amellett voltunk, hogy legyen új.
    Ráadásul rengeteget alakult a dizájn is.
    Sorba vettük tehát, hogy melyiket mennyiért adják újonnan, ehhez képest mi is a különbség, illetve, hogy mennyire közel esik hozzánk például egy szervíz. Mert ugye a garanciát életben tartandó az elején meg csak elvisszük a szakszervízbe.

    2019 októberében lett meg a jogsim, december környékére körvonalazódott, hogy a Honda CB125f-re esik a választás. Akkor még 1 milla alatt volt az ára, és mivel mi Borsodban élünk, Nyíregyháza egész elviselhető közelség a szervíz vonatkozásában. (És apukám is Hondát vett.) Annyira fellelkesedtem a fotókat, videókat nézegetve, hogy legszívesebben azonnal indultam volna érte, hogy hozzuk is el. Azonban ennek több gátló oka is volt.
    Egyrészt még az önerő nem gyűlt össze, másrészt mivel nekünk se utánfutónk, se trailerünk azt beszéltük, jó lesz lábán elhozni, legalább szokjuk egymást. Viszont így rutintalanságom, és mazsolaságom figyelembe vételével jegeltük a történetet tavaszig.

    Azért a tesztvideókat szorgalmasan nézegettük tovább. Egy általunk követett csatorna pedig előkapta a Benelli 125-ösét. Kicsit jobban utána néztünk, hogy milyen is ez. Árban jobban jön ki mint a Honda, és, ha az infóink nem rosszak akkor sokkal közelebb, Miskolcon is van szervíz. Szegény motor a komment szekcióban kapott hideget-meleget a hozzáértőktől. Emlegették az olaszok trehányságát és a kínai gagyiság ötvözését, és akkor a motor is biztos gagyi.
    Amiket láttunk, hogy a féke jobb, szélesebb gumik vannak rajta eleve (ezt egyébként a Hondán is terveztük szélesebbre cserélni), és igazság szerint a fizimiskája is egy gondolattal jobban bejött.
    Ezek után 2020 januárjában párom, aki egyébként is böngészgette a használt motorokat belefutott egybe, amiben alig volt km, még az 1 évet sem töltötte be. Akkori tulajdonosa úgy döntött, hogy mivel gyermek áldás elé néz, és pár évig biztos nem fog vele foglalkozni, inkább eladja, hogy ne álljon a garázsban. Az ára is verhetetlen.
    Jött a dilemma, hogy akkor most mi is legyen. Mivel kézzel fogható érvet nem találtam arra, hogy miért érné meg a Honda annyival drágábban, effektíven, szám adatokkal alátámaszva, végül a Benelli mellett döntöttünk.
    Fel is vettem a kapcsolatot a párral akik hirdették, jelezvén, hogy megvennénk. Továbbra is lábán elhozva, tavasszal tudnánk nyélbe ütni az üzletet... Volt más érdeklődő is. Amin nem is csodálkoztam. Szorgalmasan rá is ajánlottunk, ha megtartja mennyit adunk érte, de érthető módon közölte, hogy nem tudja garantálni, hogy addig megtartja.
    Jött a kérdés, biztos nem tudjuk valamivel elhozni? Kérjjünk valakitől trailert! Mértünk, számoltunk és kiderült fel fog férni após utánfutójára.
    Le is egyeztettük szépen az időpontot, még február elejére.

    Alig vártam a napot. Onnantól kezdve akár páromra, akár apámra néztem elég volt csak annyi: zümm-zümm, akár egy kisgyerek.
    Az ominózus hétvége a következő képpek alakult:
    • Péntek: munkanap. Picit köhögök. Nem egészen értem, de kezd szorítani a mellkasom. Lehet meg leszek fázva. Napközben többször ráz a hideg- huzatos a szoba, biztos azért, elég szeles idő volt. Estére azonban durván elővett a hidegrázás, fejfájás - belázasodtam. Nem is értem honnan, semmi előzmény igazából. Éjszaka többször is ébren voltam, és hiába szedtem be láz-fájdalom csillapítót, nem segített. Szörnyű volt.
    • Szombat: a nagyfiaméknál a suliban jótékonysági bál. Napközben egészen jól voltam. Biztos csak egy kis nátha lesz a dolog. Mivel lerángattam tesómat, hogy jöjjön velem bálba, így szépen kiöltöztünk és felmentünk... A vacsora végéig bírtam. Akkor ránézek a hely szűkétől szenvedő tesómra: Mejünk? - ő csak bólintott. Összekaptuk magunkat és jóllakottan, de annál nyúzottabban fél 10-re már itthon voltunk. Bálból sem értem haza ilyen hamar... Megint lázam volt. Ismét beszedtem a lázcsillapítót, és reménykedve, hogy reggelre elmúlik, hiszen végre hozzuk a motorom.
    • Vasárnap: reggel 6-kor ébresztő. Hát nem lettem sokkal jobban. Kávé és pár falat után 7 -kor indultunk. Csekély 200 km-t kellett megtennünk. Az autóban odafelé többször is elnyomott az álom. Leglább a fejem nem fájt, és napközben szerencsére lázam sem volt... Azt majd estére.
      Oda érve jólesően elbeszélgettünk a kedves fiatal párral míg megírtuk a papírokat, és feloperálták a motort a futóra. Hazafelé megint sikerült szunyókálnom egy keveset, de már sokkal nagyobb volt az izgalom: Van egy motorom!
      Sikerült világosban haza érnünk. Persze a gyerekek is megnézték anya motorját, és mindenki szép sorban fel is ült rá. Megjelent a szomszéd is ( az utcában a miénkkel együtt legalább 6 ház van ahol motorosok laknak) mosolyogva köszöntött a kétkerekű világban, és dícsérte milyen helyre kis gép ez.
      A körbe ujjongás után mentem vele 2 kört az utcában. Erre az időre köddé vált természetesen a betegség, azonban abban a pillanatban, hogy aszfaltot ért a lábam bepótolta azt a pár perc kiesést. Át is adtam páromnak, vidd be légyszi a garázsba, én akkor most megyek és bedőlök bent fekvő pozícióba.
    Mint utólag kiderült influenzás lettem. Hétfőn doki, kedden egyébként is szabin lettem volna, hogy intézzük az átíratást, betegség ide vagy oda, amit el kell intézni, azt el kell intézni. A papírokat letudtuk. Csütörtökön eredetiség vizsgára már párom vitte be a városba, így az első 45-50 km-t ő rakta bele. Elmondása alapján meglepődött rajta mennyire jó az úttartása. Nyilván nem gyorsult úgy mint az övé, azonban neki kifejezetten kellemes csalódás volt. Megállapította, hogy tökéletes kis tanuló motor lesz ez nekem. A kanyarokat pedig jobban fekszi mint az ő gépe.

    A korábbi elképzelés, miszerint majd eladjuk, és befektetjük a köv motorba teljesen eltünt. Jó kis gép, fenntartási költségét tekintve szinte enni sem kér. Munkába járósnak, szaladgálósnak mindenképp megtartjuk. A nagyfiam pedig egyre nagyobb érdeklődést mutat iránta. 16 évesen pedig már le tudja tenni az A1-es jogsit, így marad a kicsike ÖRÖK IDŐKRE :D:D Na jó ezt még meglátjuk, mert akármit hozhat a jövő, de az biztos, hogy egyenlőre még csak tervben sincs, hogy megválnánk tőle.

    Az első utunkról is mesélek, de majd csak egy másik bejegyzésben.

    Csatolt fájlok:

  5. Csak azért, hogy kerek legyen, kezdjük az elején.

    Rengetegszer kapom meg a kérdést. Kicsi rosszallással is van fűszerezve a dolog. Megkaptam már azt is, hogy hogy lehetek ennyire felelőtlen 3 gyerekes anyukaként. Mennyire veszélyes a motorozás, és mi lesz a gyerekekkel, ha velem történik valami... bla -bla-bla
    A párom a legutolsónál rendesen megsértődött: " Ja, hogy én csak az apjuk vagyok. Én nem számítok, mehetek nyugodtan motorozni, az nem gond, ha velem történik valami." Azért az már jelent valami, ha ő is besokall az ilyen megjegyzésektől. :D

    Azonban úgy gondoltam érdemes a kérdést egy ici-picit jobban körbe járni. Fel sem fogtam igazából, egyszer csak a saját motoromon ülök, és épp a próbakört tesszük, de hogyan is kerültem én ide, vagy mi volt egyáltalán az indíttatás? Őszinte leszek: halvány lila f... foglamam sincs.
    Persze megközelíthetném gyerekkoromtól a dolgot. Hallottam regéket arról, amikor a nagyszüleimnek Pannóniája volt. Amivel nagyanyám a határban gurult át a szomszéd településre a két gyerekkel (apukám és az öcskös), mert a közúton a rendőr megbüntette volna, hogy jogosítvány nélkül motorozik. Szintén az ominózus pannóniáról mesélt apukám, hogy ő gyerekként felült rá, ki is tolta talán, mert annyira ki akarta próbálni, majd a tisztességes veréstől rettegve megszenvedett vele, hogy ne vegye senki észre, hogy piszkálta.
    Arra határozottan emlékszem, hogy még gyerekkoromban volt egy beszélgetés apukámmal. Csillogó szemmel mesélte, hogy valahol eldugva van egy motor a műhely hatalmas felhalmozott kupijában, aminek már a váza annyira nincs meg, de talán még meg lehetne bütykölni, hogy működjön, és akár lehetne építeni köré egy vázat. Csak ide a szőlőbe kijárni. Merthogy az annó az ő motorja volt. Nagyon nem tudtam elképzelni az én apámat motoron. Mondjuk a fiatalkori képei alapján viszont simán.
    Továbbra is a gyerekkorom vonalán maradva rajongtam a két kerékért. Meg voltam veszve, hogy biciklim legyen. 15 évesen kaptam meg az első tényleg saját biciklimet, amivel mindenhová IS jártam, mert egyszerűen imádtam. Imádtam azt, hogy mehetek, hogy gyorsabban haladok, hogy könnyű, és csak úgy iszonyúan büszke voltam rá. Rengeteget jártunk barátnőmmel, és a kedvenc az volt, amit a lábbal hajtással nem értünk el, hogy egy nagyon meredek dombon fék nélkül száguldottunk le. Egyszer sem estem el. Aztán kinőttük a völgyet, középsuliba pedig legnagyobb szomorúságomra, a távolság miatt nem mehettem bicajjal. Sokszor játszott a gondolat a fejemben, mennyire szuper lenne egy kismotor. Amolyan szaladgálós, csak suliba járni pl. Sajnos nem volt olyan lehetőség, amely engedte volna ennek a finanszírozását, így maradt vágyálom.

    Mire érettségi után dolgozni kezdtem, már kedves emlékek voltak a korábbiak. Teljesen más volt priorban. B- jogsinak kezdtem neki, hiszen ha bármi történik, jó az, ha van még egy ember aki vezethet. Nem akartam sose száguldozni, vagy mindehová kocsival járni, kicsit inkább a szüleim tehermentesítése volt a cél, hogy legalább papírom legyen, ha szükség lenne rá. Nagyjából 20 évesen lett meg a B-s jogsim, és kb ebben az időben jött apukámnak az ötlet, hogy ő járna motorral dolgozni, csak a hegyen kell átmenni, és legalább hamarabb otthon van. Abban az időben majdnem minden nap reggel 7 -től este 7-ig dolgozott, és nagyon rossz a buszjárat. Találtunk is egy Honda MTX asszem 50-est vagy 80-ast... kicsit homály fedi. Ott voltam mikor elment megnézni. Már akkor kacsintgattunk a kis fekete sárgával. Az előző tulaja az egyetemre járt vele. Persze apám pakolt alá jó kis körmös gumikat és használta szorgalmasan. Amikor elhoztunk, persze csillogó szemmel vártam mikor ajánlja fel édes-drága egyetlen és fantasztikus apukám, hogy próbáljam ki. Szerencsére olyan sokat nem kellett várnom. Egy kört mehettem vele az utcán... Rögtön le is fulladtam vele. Majd egy másik alkalommal a kert mögötti szántóföldön kaptam egy kört. Igazi kis berúgós gép. Nagyon nagy élmény volt, hogy szinte mindig elsőre sikerült berúgni.
    Erre tromf volt, hogy akkortájt jöttünk össze a párommal, aki nagyjából velem egy időben csinált jogsit, viszont ő már a B mellé az A-t szerezte meg. A motorja is meg volt hozzá, egy Kawasaki ZXR (400-as). Fellángolt bennem is a lelkesedés, hogy mekkora király lenne, ha nekem is lenne. Már itt felmerült azért, hogy mennyire jó lenne, ha én is csinálnék jogsit, és ennek a ZXR-nek találtunk használtam egy 250-es verzióját csodaszép ezüst szürkében. Persze minden más fontosabb volt idő és pénz szempontjából minthogy nekem jogsim, vagy motorom legyen. Röpke 5 év elteltével férjhez mentem, a következő 6 évben pedig 3 fiú gyermeknek adtam életet, házat vettünk, kocsit cseréltünk. Közben párom motorja is háttérbe szorult. Elfogyott a lelkesedés a sportmotor iránt. Kipróbálta és rájött, hogy ez neki nem kényelmes. Szép volt, jó volt, de elég is volt. Finoman borítékoltuk a dolgot.

    Az élet azonban fantaszikusan kegyes velünk. Néha kicsit félek tőle, hogy meg lesz még ennek a böjtje, de addig is igyekszünk mindent meghálálni.
    Párom nagyon jól kezeli a kasszát, azonban azt az elvet vallja, hogy a könnyen jött pénzből kell valami olyat venni, amit nem a spóroltból terveztünk. Meg amúgy is, ha mindig csak a kötelezőre költünk, mikor élünk.... Történt ugyanis, hogy egy családi ügy rendezése végett párom kapott egy kis anyagi támogatást. Igazából még csak amikor szó volt róla, hogy jön, már akkor iszonyú lelkes lett, hogy akkor ha nem gond, ő úgy gondolta... meg hát a költségvetésünk is így tökre engedi... meg most van a Kawasakinál ez a Vulcan S.. és hát izé meg hozé... Szumma az lett a vége, hogy 2018 novemberében, budapest-miskolc vonalon tette meg a hazafelé távot a vaci új vulcánjával. Szegényre nem volt jó idő, de az a boldogság az arcán mindent megért.... És persze piszok irigy lettem. Újra téma lett a jogosítvány nekem. Most már anyagi hátránya nem, azonban idő már annál inkább szorítós lett. Három gyerek ovi-suli, anya-apa meló összeegyeztetése éppen elég logisztikát igényel, nem is tudtam, hogy akarok-e még mellé bármit is... Naná, hogy akarok, csak nem szeretek másoknak plusz melőt az én hülyeségem miatt.
    Addig forgattuk a dolgot, számoltuk a jogsikat, motorokat, hogy védül 2019-ben, pont a szülinapomon kezdhettem meg a KRESZ-t. Akkor még az A-kategóriára íratkoztam be. "Fog az menni! Nincs nagy különbség a motorok között, kereke van és gurul! Nem te viszed, hanem a motor hajtja. Az egyensúly megtartja!" és hasonló okosságok miatt én is úgy gondoltam, hogy hát végül is, miért ne.

    Tartozik ide egy előzmény is, az ominózus MTX-el. Apukámnak közben lett egy 400-as meg nem mondom melyik cross motorja, és a kis sárgát pihenőre tette. Azonban, ahogy felmerült, hogy bele vágok, készséggel ajánlotta fel. Véleménye szerint jobb is, ha kimegyünk a mezőre, mert az puhább mint a beton, és a motor sem ütődik meg annyira. Meg egyébént is "ezzel eshetsz, csak magadat ne törd össze". Ezzel a lendülettel 2019 tavaszán 3 fordulóm volt a motorral. Az első a térkövezett udvaron a körözgetés 1-esben. Gáz-kuplung-fék és fordulás - nagyon elfáradtam. Talán egy fél óra-órát köröztem a motorral. Szegény kicsit túl is melegedett. Nagyjából ez vetett véget az első alkalomnak.
    Második alkalommal már bátrabban, huncut mosollyal jött a kérdés: akkor kimenjünk a legelőre? Hogy a kék égbe ne! Beöltöztem szépen, felpattantunk és irány a mező. Oda-vissza kanyarogtam, csalingáztam. Belementem pár gödörbe. Nagyjából úgy 25-30 volt a maximum amit mertem. Levezetésképpen a szőlősön keresztül, kerülő földúton mentünk haza. Itt volt egy iszonyat meredek domb, aminél sikeresen pont a kellős közepén sikerül elvesztenem a lendületet és megállni. Álltam, lábam a földön, kuplungot, féket húztam és reménykedtem benne, hogy apám észre veszi, hogy nem megyek utána. Meg is jelent a domb tetején vigyorogva cigivel a szájában... Na akkor nekem kell megoldani. Valahogy sikerült kimatekozni mi is a teendő, és azóta is nagy izgalommal mesélem, hogy felmentem, és megoldottam. A haza érés innen már simán ment, és megint tisztességesen elfáradtam.
    Harmadik alkalommal már egy nagyobb táv volt. Itt már a sebességgel is kicsit merészebben bántam. Domb közepén lefulladtam, és vagy kétszer el is estem. Mondjuk legalább annyi eszem volt, hogy nem nagyoltam el, és tisztességesen felvettem a ruha minden részét, így legalább annyira nem sérültem meg. Többször is volt olyan, amikor éreztem hazafelé, hogy elfáradtam. Nem sikerült eléggé koncentrálni, megcsúszott a gázkaron a kezem, és megugrott a motor. Itt azért megrémített, hogy elvesztettem pár pillanatra az irányítást. A pontot az I-re az tette fel, amikor az utcánka érve nem sikerült bevenni a kanyart, és egy az egyben a túlsó árokba csúsztam. A fejembe végig száguldott a gondolat, hogy itt azért járnak emberek, biciklisek, autók, kisgyerekesek. Nekem a lábam ütötte meg kicsit a kalaptartó, meg beszorult. A sisak koppant a betonon. Élt az a gondolat, amit apukám mondott sokat: ha nem tudod megfogni engedd el inkább, a motort meg tudjuk javítani. Szóval ezt az elvet vallva elengedtem. Azonban az a gondolat, hogy ott ütközhettem volna bárkivel, és ha gyalogos, vagy gyerek ő biztos sokkal jobban megsérül, ha elkaszálom, kicsit bepánikoltatott. Utána nem is mentünk többször.


    Legközelebb akkor ültem motorra, amikor a rutin órán megkaptam egy 500-as gépet. Szegényt 2-szer felborítottam, és a vissza fordulós kanyarnál a rutinpályán el is estem. Iszonyatosan féltem, és ezt nem nagyon mertem mondani. Pedig, ha hamarabb beszélek róla, talán megkímélem magam az első rutin nyújtotta csalódáson. Nagyon nem segített, és kifejezetten rossz élmény volt. Fel is merült bennem a gondolta, hogy akarom-e én ezt egyáltalán. Tényleg nagyon veszélyes, és nem biztos, hogy nekem is motort kellene vezetnem. Tényleg, ha nem tudom kezelni, akkor az borzasztó veszélyes nem csak nekem, de a környezetemre is. Szóval volt pár át gyomorgölrcsölt, és pityergős napom. Muszály megjegyeznem, hogy nagyon szeretem a páromat. Hirtelen felindulásból végül csak sikerült kiböknöm az aggodalmaimat neki, amitől már egy kicsit jobb volt. Végül átgondolva arra jutottunk, hogy az A1-et mindenképp megcsinálom. A kisebb motorral lényegesen nagyobb volt a biztonság érzetem. Ha így, akkor így. Annyira készültünk már a közös motorozásra, tényleg ráizgultam én is arra, mennyire szuper dolog ez. Úgy voltam vele, ha most feladom, évek múlva bánni fogom, mert ki tudja mit hoz az élet, és lesz-e lehetőségem ismét bele vágni. Szóval a most vagy soha elvet vallva megcsináltattuk a kategória módosítást, és 2019 októberében már túl voltam az elsőre sikeres rutin és elsőre sikeres forgalmi vizsgán is. Utóbbit nem gondoltam volna, hisz a B-s is negyedjére lett meg. Igyekeztem úgy hozzá állni, hogy ez nem vizsga, hanem közlekedek, ahogy egyébként is szoktam a városban. Még szerencse, hogy szabálykövető vagyok!

    Szóval dióhéj helyett egy dézsával tudnám mérni, hogy ennyi az én történetem. A honnan jutott eszedbe részre bármelyik lehet megoldás. Úgy gondolom, hogy onnantól, hogy felülhettem és vezethettem és csak arra emlékszek, hogy vigyorgok folyamatosan, és ez mennyire király meg volt pecsételve a dolog. Az egész életérzés fantasztikus pedig még csak épp kipróbáltam. Valahogy egyértelmű, ha elkap akkor nincs kérdés akarod. Ha nem kap el, akkor nem fogod érteni mi a jó a motorozásban, csak fogadd el, hogy mi így vagyunk egészek, és boldogok.

    Csatolt fájlok: