A neveket vesszővel válaszd el
Itt mindenki tudja, hogy motorozni mennyire jó dolog. Messzi túrákra menni, számolgatni a hajtűkanyarokat a Dolomitokban egy motoros számára a legbecsesebb adomány az élettől. Idén idő és lehetőség hiányában nagyon keveset motoroztam. Bár mindig nagy öröm a szeretett járgányt csak egy kicsit is megcsodálni a napfényben, ezek a rövid motorozások ráébresztettek arra, hogy valami nem jó velem, velünk, itt. A rövid egy-két órás motorozgatásokat nem élveztem úgy, mint azelőtt. Hogy miért? Mert nem jutottam el sehova, már fordulhattam is vissza. Mert nem láttam semmit, csak a házakat és autókat és piros lámpákat. Mert folyamatosan azt kellett figyelnem, hogy hol nem murvás az út, és a kátyút merről kerüljem, ha egyáltalán van hol kikerülni. Emiatt aztán motorka nagyrészt a garázsban unatkozott, én meg álmodoztam a régen látott hegyekről, hágókról, napos domboldalakról. Hosszas meditálás után arra jutottam, hogy a probléma feltehetően két dologban keresendő: vagy ebben a motorban, vagy ebben az országban. Úgy tűnik ez a kettő nem elég kompatibilis egymással. Az országomat most egy ideig nem szeretném megváltoztatni, így maradt a motor, mint problémaforrás. Tehát akkor a megoldás, hogy másik motor kell. Igen ám, de milyen? Hát olyan, ami olyan utakon is elmegy, mint amiket ebben az országban útnak szokás hívni (meglátásom szerint tévesen). És persze ha elfogy ez az útnak nevezett dolog, akkor se maradjon az ember lánya lehetőségek nélkül. Tehát akkor a megoldás, hogy a csupasz- és sportmotorokhoz fűződő szerelmem dacára endúrót veszek, és punktum. Jó-jó, de akkor milyet? Rengeteg kiváló endúrót lehet kapni, ami a célra tökéletes lenne. Két fő ismérvük, hogy egyrészt egyformán rondák, másrészt egyformán nem ér le róluk az ember lányának a lába. Természetesen az, hogy ronda, egy nő számára sokkal nagyobb probléma, mint az, hogy magas. Szorgosan elemezgettem a használt motor hirdetéseket, és próbáltam megtalálni páromat egy-egy sárga, zöld, kék vagy narancssárga kétkerekű formájában. Mennél többet néztem a hirdetéseket, annál csalódottabb lettem, és kezdtem azt hinni, végül pártában maradok. És akkor, igen pontosan akkor, megláttam őt! A szőke (kék-fehér) bajor herceget, peckesen magasan hordott orrával, és lehetetlenül nagy első kerekével. „Nah, hát nekem pont ilyen motor kellene!” - ámultam el. Ez gyönyörű! „Ezt Te se gondolhatod komolyan” – szólalt meg bennem a kisördög. - „Ez biztosan drága, meg lepukkant, és különben is, Te egy ilyennel nem tudsz motorozni.” Hóóógyisne tudnék, irány megnézni, alkudozni. Motorka használt volta ellenére a csili-vili szalon kellős közepén feszített, és láthatóan kellemetlenül érezte magát a sok szép, drága, nálánál még sokkal nagyobb gép között. „Fúúúú, ez elég nyakigláb egy masina” – gondoltam. Sebaj, ráülünk, kipróbáljuk! Motor megy (elég jól megy), megáll (hopp, és elég jól meg is áll). Áhhh, nem is olyan magas, végülis a lábujjam hegye még éppen leér, ha nagyon nyújtózkodom. Ez kell nekem és kész. Alkudozás, hazamenés, visszatelefonálás, alkudozás, visszamenés, kifizetés. És egyszer csak ott álltam ezzel a hórihorgas, traktorhangon röfögő járgánnyal a szalon előtt. „Elviszlek” - mondta a motor. „Elviszlek” - mondtam a motornak. És nekivágtunk együtt a szemerkélős, esteledő Budapestnek, a kátyúknak, murvás kanyaroknak, erdőknek és sáros-napos domboldalaknak. „Sok szép helyre elviszlek majd!” – mondta út közben a motor. „Köszönöm, hogy hazahoztál!” - mondtam a kapuban a motornak. „Remélem sok szép helyre elviszel majd!”
A story egy részét már kidühöngtem a dühöngőben, de most itt olvasható a történet egésze. Pár napja hajnalban csöngetnek a lépcsőházi bejárati ajtónkon. Nah, gondoltam, az egyik szomszéd megint nem bír magával, és muszáj felkeltenie egy kisbabás családot ilyenkor. Biztos megint egyszerre használta az összes háztartási gépét, és leverte a biztosítékot, pedig mondtam már neki, hogy ne porszívózás közben nézze a TV-t, mert a teregetés alatt elfelejti kivenni az ebédet a sütőből. Pláne ne hajnalok hajnalán, amikor értelmes emberek alszanak. Szóval kellő morcossággal és kócossággal botorkáltam ajtót nyitni. Ahogy nyitom az ajtót, látom, hogy nem is áll mögötte senki, és már kezdenék is mérgelődni, hogy persze, marha sürgős volt, ha meg se várta, míg kiérek. De a gondolatot még végig se gondolhattam, mert a kitárt ajtó mellől a semmiből fekete ruhás alakok ugrottak elő, és nyomultak befele kiabálva mint egy tank, az orrom alá dugva egy oltári nagy stukkert. Első gondolatom az volt, hogy most biztos meghalunk, és a rémülettől sikítani se tudtam, csak tolattam vissza a szűk előszobán keresztül a lakásba. Párom épp csak kiugrott az ágyból, de az egyik alak már az ő orra alá is stukkert nyomott. "Fel a kezekkel, rendőrség, fel a kezekkel" kiabáltak, de eltartott egy darabig, míg leesett a tantusz, hogy ezek feltehetően mégse rablógyilkosok, hanem rendőrségi kommandósok. A nagy kiabálásra férjemmel egyesült erővel kontráztunk: "Halkabban, alszik a gyerek!". No hiszen, akkor lesz csak nemulass, ha ő is felébred... Hogy hívják? - szegezte a kérdést páromnak az egyik símaszkos. "Lizett" - válaszolta ártatlanul. "Nem a gyereket, magát!" Hja, XY... "És magát?" - néz rám a másik. XY-né. A harmadik manusz erre papírt húz elő: "Hol van WZ? Jaaaaaa, esett le a nagy kő a szívünkről... "Z egy szinttel feljebb lakik..." "A kxxx éxxx", mordul fel a papírokat böngésző kommandós. "Akkor mindjárt jövünk vissza megmagyarázni...", és már mennek is kifele, fel a másik lakásba. Mi meg ott maradunk rémülten, de igen nagy röhögés közepette... Egy bő két óra elteltével a lakó bilincsben el, a papíros főkommandós pedig egy kávé mellett elmagyarázta, hogy az ingatlannyilvántartás miatt gondolták, hogy nálunk kell keresni az illetőt, és ha gondoljuk, panaszt tehetünk az eljárás ellen. Nem gondoljuk, mert valóban nem tudhatták, valamint kárt se okoztak, bár a másik szomszédnak délután kardiológushoz kellett mennie, pedig hozzá be se szagoltak... Így aztán én, mint fanatikus CSI rajongó és kritikus, most élőben is találkozhattam munkában lévő kommandósokkal. Egy biztos: erre a napra még sokáig emlékezni fogok...
"Kereslek néptelen utakon De csak a semmi vár Dörögve zúgnak a betonon Lánctalpas éjszakák Falakról bámul az unalom Csak a csend szól rám Csillagok hullnak Születnek újak És Te messze jársz... Zöld csillag, kihunyt az égen A csónak partot ért Hideg csendben fekete minden Legyen az álmod, legyen az álmod szép Állok a felnyitott hidakon Zavaros víz fölött Kereslek túltömött buszokon Bezárt ajtók mögött Állok ott, ahol a szobád van Bíbor köd szitál Csillagok hullnak Születnek újak És Te messze jársz... Zöld csillag, kihunyt az égen A csónak partot ért Hideg csendben fekete minden Legyen az álmod szép Játszd el a dalt, ami sose szólt Vedd fel a fehér gitárt Játszd el a régi húrokon Az utolsó utazást Idegen árnyak a színpadon Folyik a show tovább Csillagok hullnak Születnek újak És Te messze jársz... Zöld csillag, kihunyt az égen A csónak partot ért Hideg csendben fekete minden Legyen az álmod szép Zöld csillag, kihunyt az égen A csónak partot ért Hideg csendben fekete minden Legyen az álmod szép Legyen az álmod Legyen az álmod szép"
Ezt a pár sort azoknak írom, akik ismernek és talán hiányolnak, hogy miért vagyok úgy eltűnve mostanában. Akik ismernek, azok az okát is tudják, és ugyebár ilyenkor az ember meglehetősen elfoglalt. Sajnos nálunk itthon több mennykő is beütött, így az időm is meglehetősen korlátozott lett. De továbbra is szívesen segítek bárkinek, aki igényli, és akinek tudok! Remélem, hogy mire kitavaszodik, nem csak az idő lesz szebb, de elmúlnak a bajok is, és megyünk együtt sokat motorozni! <o> </o>
Elhatároztam, hogy veszek egy új motoros csizmát. Ennek fő oka, hogy a mostani (és egyben első) motoros csizmám a használatban olyan állapotba került, amivel úrilány nem megy utcára. Másrész ezt a csizmát annó elég ad hoc módon vettem, vagyis az első boltban megvettem az első csizmát, a „milyen a megfelelő motoros csizma” témakör alaposabb körüljárása nélkül. Így utólag ilyet már nem csinálnék. Tehát elhatároztam, hogy veszek egy újat, szebbet, professzionálisabbat. Olyat, ami biztosan jobban fog passzol a lábamra és biztonságosabb is lesz. Nem baj, ha drága, ez megéri a beruházást, meg aztán talán el tudok csípni valami akciósat vagy alig használtat valahol. Így útra keltem, és körbejártam a fontosabb motoros boltokat, felpróbálgatva az összes csizmát. Ez szűk, ez bő, ez a bokámat nyomja, ebben a kislábujjam nem fér el, emez túl merev, amannak nincs tartása, stb, stb. Mennél professzionálisabb, márkásabb, drágább volt a csizma, annál kevésbé passzolt az amúgy teljesen átlagos fazonú lábamra. Hosszas keresgélés után végül rátaláltam arra a csizmára amelyik valóban jól passzolt, teljesen kényelmes, könnyű, olcsó és egészen jól is kinéző darabnak bizonyult. Ez a példány pedig azonosan egyenlő volt a jelenlegi szakadt csizmámmal, amelyet annak idején olyan „kezdő motoros”, amatőr módon választottam. Most nem tudom, hogy ennek vajon örüljek-e vagy sem? Tulajdonképpen akarok én új csizmát venni? <o> </o>
Motorozás terén Olaszország vezető helyen áll Európában. Naná, hogy ők szervezik Európa legnagyobb motorkiállítását is, hol másutt, mint a gazdasági élet fővárosában, Milánóban. Idén is megadatott a lehetőség, hogy részt vehessek eme gigantikus motoros rendezvényen, ha csak egyetlen nap erejéig is. A túra bizony nem jól kezdődött, mivel a reggel fél ötös indulás dacára kis híján lekéstem a repülőt. Végül megvárt a gép, nem úgy, mint kedvesemet, aki végül hirtelen ötlettől vezérelve autóval vágott neki a majd 1000 km-es távnak… Hát így jár, aki nem hallja a vekkert… Hogy tartsuk magunkat a családi hagyományokhoz, a bonyodalmakat tovább tetőztem, és egy lyukasztással érvénytelenített, lejárt személyi igazolvány birtokában utaztam be fél Európát – sikerrel. Az amúgy is gépelési hibás repülőjegy-foglalás, és a lyukas személyiben szereplő régi nevem közötti meglehetősen csekély átfedést határozott fellépéssel próbáltam áthidalni – szerencsére különösebb fennakadás nélkül… Végül estére kedvesem is odaért, és tekintettel az erős férfitöbbségre mi lehetett volna más az esti program, mint egy valódi olasz focimeccs… Milan-Napoli, Milanóban, majdnem teltházas, gigantikus stadionban. Hááát, ez még engem is lenyűgözött. A jó pár tízezer Milan drukker között feltűnés nélkül a Nápolynak drukkoltam – sajna sikertelenül. Viszont gyönyörű öngólt láthattunk kedvenceimtől… A motorkiállítás, mint mindig, most is lenyűgöző volt, bár az az egyetlen nap, amit ott töltöttünk, a kedvenceink megtekintésére is alig-alig volt elegendő. Mi más érdekelt volna legjobban, mint a robogók (mert hasznosak), és a Kawasaki (a szerelem). És, hogy mit láttunk? A Vespák az elmúlt 100 év trendjének megfelelően továbbra is szemtelenül szépek, a Piaggio továbbra is a praktikusságot helyezi előtérbe, a Gilera robogói szívet melengetően piros-fehér-zöld színbe öltöztek, a Kawasaki, húúúúh, hát a Kawasaki motorokat nem kell ragozni – örök szerelem marad. A Honda és a Yamaha a trendeket követve holdjáró kinézetű járgányokat állított ki, de kinek kellenek ezek a furcsa szerzemények? Leírni ezt a két- és többkerekűekből, kiegészítőkből, színes ruhákból és furcsa emberekből álló kavalkádot nem is lehet – ezt látni kell. A teljesség igénye nélkül (és lehetetlensége miatt) legyen elég pár kép ízelítőül. Reméljük, eljutunk jövőre is.
