Az Első tiszt Kapitány lesz

Mai bejegyzésünkben birge totál indokolatlanul nyafogni fog, kérjük, hogy gyengébb idegzetűek ne olvassák. Mindenkinek lehetnek rossz napjai.

Nem tudom, mi van velem, de hétvége óta félek Félek, mert bármi szokatlant csinál a motor , fogalmam sincs, baja van-e, vagy csak félreváltottam, vagy csak valami tök normális dolog történik alattam. Minden furasággal még sem rohangálhatok Csacska Zurához! Emiatt viszont állandóan attól félek, hogy lefullad, leáll, otthagy, kiesik a kereke (!), vagy valami katasztrófa történik. Persze külső szemlélők szerint a motornak az égegyadta világon semmi baja, de velem ezt nem lehet elhitetni. Azt hiszem, motorhipochonder lettem. Van erre orvos?

Nem is beszélve a forgalomról, mióta az Audi megpróbált ledudálni, meg tegnap valaki csikorgatta a fékeit mögöttem (bár minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé valószínű, hogy miattam fékezett hirtelen).

Eddig sem voltam túl bátor, de az utóbbi pár napban kifejezetten remeg a gyomrom, valahányszor motorra ülök. Szeretnék menni, de ugyanakkor be is vagyok .... (vannak szavak, amiket úrihölgy nem ír le.)

Nooormális?

Azt hiszem, holnap este* terápiás jelleggel tekerek egyet tökegyedül.

*azért nem ma, mert ma kocsmába vagyok hivatalos.

Megvan az előnye annak, ha az ember évek óta, szinte minden hétvégén dolgozik. Senki más nem tud ennyire örülni egy pici szabadságnak.

(a post szombati része nem a motorozásról szól, ráadásul túllépi a 10000 karaktert, ezért a rendes blogom olvasható, akit érdekel. NaNa kedvéért nem linkelem)


Vasárnap hajnalban kelés volt, nemtáviratot a rutinpálya várta, engem meg egy Új Hobbi, Amiről Nem Írhatok, mert A Családom, Aki Olvassa A Blogomat, Kitérne A Hitéből, De Ha Érdekel Valakit, Privátban Szívesen Elmesélem, (jó hosszú neve lett) lényeg az, hogy nagyon messze a világ végén találkoznom kellett volna emberekkel, és hát úgy döntöttünk, hogy a Szomszéd Motoros Srác kíséretében odagurulunk, én találkozom és hobbizom az emberekkel, ő meg kirándul a festői környéken a barátnőjével. Az elgondolást tett követte, csak azt nem vette senki számításba, hogy akkor is el tudunk tévedni, ha nem én kezelem a GPSt, szóval alig háromnegyed órát késtünk, az emberek már nem voltak ott, a telefonszámukat meg ügyes módon csak egy fecnire írtam fel, nem a telefonomba. Nem, természetesen a fecni nem volt nálam. Így hát mit lehet hát mit tenni, motoroztunk. Volt kanyargás utakon, ahol birge még csak gyökkettővel tud közlekedni (mindig eszembe jut Babulu es(e)te a kanyarral, és olyankor gyorsan lelassítok), érintettünk környékbeli pilisi településeket (vagyis elhagytuk Budapestet!), ebédeltünk az Andrettiben, és az így fölössé váló szendvicseket kivittük a rutinpályára nemtáviratnak, aki úgy beleszeretett a motorozásba, hogy csak feszítővassal tudtuk leoperálni a járgányról: azt viszont muszáj volt, mert a tűző napon reggel óta tolta, és nem evett-ivott semmit egész nap. Megállapítottam továbbá (enyhe sóhaj) hogy az ő esetében képtelenség kismotorral kezdeni a létet, mert úgy néz ki rajta, mint valami esetlen kamasz a műanyag nyuszimotoron, a térdei körülbelül a fülét verdesik. De a nap végére már adtak alá nagymotort is, amit mi már nem láttunk, mert birgét várta egy ötvenfős olasz csoport a Sziklakórházban. Felmotoroztunk odáig, levezettem az izgága csoportomat, és amikor előkerültünk a föld alól, a tegnapról már ismerős fekete felhő kacsintgatott és morgott ránk a Gellérthegy felől, szóval usgyi, fel a motorokra és húzás haza. A benzincsapot nem felejtettem el kinyitni, ellenben a hátizsákomat a kórházban hagytam, szóval az elindulás még nem mindig megy simán.

Mivel kétségbeesetten menekültünk az eső elől, természetesen utolért minket: az Alagút egyik oldalán már igen lelkesen esett, a túloldalon viszont százágra sütött a nap, meg is nyugodtam, de korai volt az öröm, mert a pesti oldalon hamarosan utolért minket a zuhé, örültem, ha kiláttam a plexin. Eddig sem voltam az a nagy kanyarvadász fajta, az esőtől viszont kifejezetten hímestojás-modorra váltottam, főleg az Ecseritől, ahonnan már egyedül kellett hazatalálnom (SZMS hazavitte a barátnőjét). A magam hímestojás modorában nagyon ügyesen közlekedtem, az egyenesekben tartottam a tempót a forgalomban, a kanyarokban meg óvatoskodtam, nem volt kedvem az első elázásnál tesztelni, milyen csúszós tud lenni az aszfalt nedves időben. Ez főleg a gyorsforgalmin kezdte zavarni a mögöttem haladó Audist, aki rátenyerelt a dudára: megelőzni nem volt képes, de lelkesen tudtomra adta, hogy kevesli a tempómat. Nem értem, mi baja volt, előttem pont ugyanolyan sebességgel ment egy Suzuki, tisztességes követési távolságot tartva normál tempóban mentem, a kanyarokban alig lassabban, mint az egyenesekben, szóval lehet, hogy nem a sebességem miatt tütült, hanem tetszett neki a hátizsákom. Vagy ilyesmi. Mndenesetre amikor lehajtottunk a gyorsforgalmiról és a kétsávossá vált Gyömrői úton mentünk, akkor sem előzött meg (a lehetőség megvolt) egészen addig, amíg le nem húzódtam a belső sáv bal szélére, szinte teljesen a bokrokba. A pirosnál beértem, akkor gondolkodtam, hogy vajon kiszáll és megver-e, de úgy néz ki, nem volt kedve a vízhez.

Szóval ennyi volt a nagy kaland.
Vasárnap este pedig csodával határos módon még mindig volt idő vacsorát főzni, megenni, megnézni egy filmet, és hajat festeni. Tényleg olyan volt ez a hétvége, mintha valami csodás időkibővítő szerkezettel lettem volna megáldva. (lehet egyébként, hogy a koránkelés a titok.)

A vasárnapi motorozás volt vagy 100 km (ha jól emlékszem, SZMS ennyit mondott, a kmszámláló észben tartása még nem szerepel a begyűjtött motoros skillek közt), volt benne előzés, kanyargás (néha azért ment emberi tempóban is), és egy-két alkalommal még az álló sorok között is előresoroltam (nem sokat, kb. 2-3 autónyit), szóval igen-igen büszke vagyok magamra.

birge elvesztette szüzességét. Hehe.

Reggel agyament kapkodás, mint mindig, mert este a Citadella után valahogy csak a forró fürdőre vágytam, így nem álltam már neki szendvicseket gyártani és összecsomagolni két napi cuccost. Csörög a telefon: kulcsomat ne keressem, mert a motorban hagytam. No, sebaj, gondoltam, legalább emiatt nem kell aggódni, ezek szerint a motor még megvan Aztán megint csörög a telefon, persze még egy szál... mosolyban állok a fürdőszoba közepén, számból kilóg a fogkefe, Zépé meg már a kapuban ácsorog. Gyorsan felpakoltam, rohantam lefelé egy új hátat megszokni, amit követhetek. Mondjuk sokáig nem kellett szokogatni, mert egy előzésnél úgy eltűnt, mintha sosenem lett volna ott. Állítólag az előzésbe én is befértem volna, de amikor előrekukucskáltam, csak egy marha egészségtelennek látszó buszt láttam szembejönni:S Szerencsére Vickey nem hagyott el (bár ezt én nem tudhattam, mert mögöttem jött), és nagy nehezen, a sárkányt többször megtalálva és elhagyva megérkeztünk a Hungaroringre.

A népes hímnemű rajongótábornak nem örültem a bejáratnál, épp elég béna vagyok akkor is, ha nem néznek, a csajoknak bezzeg annál jobban, kezdődhetett a gyakorlás. A bemelegítésnél kiderült, hogy fél kézzel tudok egyenesen menni, akár a nyeregben is felállok, ennél többet ne is várjanak tőlem. Az emelkedőn pedig ha átlagos intelligenciával nem is, de átlagon felüli erővel rendelkezem, legalábbis nem sokan tolták fel a vasat leállított motorral Sajna a kispályán gyakorlásra nem sok esély volt, ellenben a gokartosdit annál jobban élveztem. Ugyanez nem mondható el a mögöttem jövőkről, akik képesek lettek volna átlépni az 5 km/órás tempót, ámde helyhiányban nem tudtak megelőzni. Nem tudom, ez a kovácsniki mire vág fel, mint tapasztaltam, a pályán nem gyorsnak kell lenni, hanem ijesztőnek

Aztán Söndör a fejébe vette, hogy megtanít kicsi köröket menni, aranyos, de hamvába hullt ötlet volt. Egyelőre reménytelen esetnek tűnök. Bénaságomat próbáltam a motorra fogni, de Zépé felpattant rá, és hamar bebizonyította, hogy Wolfie bármit meg tud csinálni, amit a nagyok.

Végül a nagy díszkísérettől lemaradva, de Pacikó és BoncaDóri vigyázó tekintetétől kísérve visszamentünk az Andrettibe, útközben lesápasztottuk a srácot a benzinkúton, és indulhatott is a menet!

Nagyon büszke voltam magamra, hiszen egész nap egyszer sem felejtettem el kinyitni a benzincsapot... egész addig, amíg az Andrettiből el nem indult a felvonulás. Akkor viszont annyira, hogy magamtól rá sem jöttem, miért nem szalad fürgén a moci. Megint hála Zépének, aki a hátsó ülésről lepantomimezte a megoldást

Azt hiszem, fogytán a 10 000 karakter, nem ilyen grafománoknak találták ki ezt a CSAMblogot, szóval nagyon szépen köszönöm mindenkinek a szervezést, a segítséget, a türelmet, és nagyon jól éreztem magam! Sajnálom, hogy a Pilisbe nem tudtam továbbmenni, de ami késik...

Voltaképp miért is ne? A változatosság kedvéért természetesen megint motorozásról lesz szó
Hétfő hajnal, a többször is eltolt eredetiségvizsga napja, előző nap Wolfie kapott egy kis törődést Csacska Zurától, úgyhogy elméletileg ha pöccre nem is, mert az aksi lemerült, de mindenesetre egy kisebb tolásra már indulnia kell.

Csak azzal nem számolt senki, hogy hétfő reggel igazából péntek tizenharmadika van. Én eleve úgy ébredtem, mint akit megvertek, fájt mindenem, nem forgott oldalra a fejem, a szemem ki akart ugrani a helyéből, minden kiesett a kezemből, és lefelé menet a bukósisakot is odacsapkodtam kicsit a vasajtónak. Kétszer mentem vissza a lakásba, amikor ráébredtem, hogy ezt-azt otthon felejtettem, és elnézve (meg hallgatva) hűséges kísérőmet, a SzomszédMotorosSrácot, ő sem volt sokkal jobb állapotban. Meg is egyeztünk, hogy ebből sok jó már nem fog kisülni, ezért csak nagyon lassan és óvatosan fogunk ma motorozni. Alighanem ezt a Wolfie is így gondolta, merthogy a tolás sem segített rajta, azt sem mondta, hogy hörr, de a benzint már vígan csorgatta végig az udvaron. Bevallom őszintén, negyed órányi szerencsétlenkedés után az én türelmem is elszállt, úgyhogy közöltem vele: ha nem indul el, akkor már csak egy helyre megyek vele, és az a legközelebbi szeméttelep lesz, ahol jó esetben alkatrésznek, rossz esetben pedig fémforgácsnak fogom eladni. Értett is a szóból: öt percen belül vígan pöfögött, gond nélkül el is jutottunk az eredetiségvizsgálatra, a félelmem is elpárolgott hamar (bár egy egészséges mértékű azért maradt belőle). Miután kimondták a boldogító „végeztünk”et, még kiszerencsétlenkedtem valahogy a garázsból (a pasi eleinte akart segíteni, de aztán úgy döntött, hogy inkább diszkréten röhög a sarokban, de a látványra a felesége is előkerült), el is indultunk, és mindössze három-négy utcasarokkal arrébb, a kereszteződés közepén fulladtam le. Már kezdtem volna a fémforgácstelepet emlegetni, de rögtön bocsánatot is kértem, mert kiderült, hogy _valaki_ megint elfelejtette kinyitni a benzincsapot. Remélem, előbb-utóbb megjegyzem
Ezután egy kicsit tekeregtünk még a környéken (igen, végre nyitott benzincsappal) eközben a következőket tanultam meg motorozási technikámról:

• Kanyarügyben van még hova fejlődni, mert nem egészséges a kis ívhez mindkét érkező sávot felhasználni
• Ám ha autó vagy más áll az egyik sávban, akkor rögtön elég nekem egy is (nem, akadály nélkül még nem megy a szűk kanyar)
• Kipipálva néhány para: bogár a szemben (ezt még a múltkor), görcs a combban, nyomvályú, balkanyar a Gyömrői útra, miközben minden oldalról nagy, gonosz és ellenséges autók jönnek
• Közlekedni és tájékozódni még most sem tudok egyszerre, és nem vagyok benne biztos, hogy ezt valaha meg fogom tanulni
• A reflexeket még hozzá kéne tanulni a sebességhez, mert ötvennél még félek erősen
• Meg kéne tanulni vészfékezni (úgy általában: fékezni és nem lassítani), hátha egyszer még szükség lesz rá

Viszont egyszer sem fulladtam le! (leszámítva azt a benzincsap-dolgot)

[FONT=&quot]Na, biztos, hogy el mertek vinni engem a Pilisbe? [/FONT]

Trallala!
Kábé ilyen hangulatom van, bár kellett némi nyugtatás, hogy klaviatúrát tudjak ragadni. Megvolt az első út, oda-vissza kemény 8,6 km, meg vagy másfél, amit az elején tekeregtünk

Az úgy kezdődött, hogy először bátortalanul körbetelefonáltam egy-két ismerőst, hátha elkísér valakit, de mindenki igazoltan távolmaradt, úgyhogy már épp elindultam egyedül, amikor a kapuban összefutottam a SzomszédMotorosSráccal, akinek történetesen épp motorozhatnékja volt. Nosza, uccu neki, kerengtünk egy icipicit a környéken, nagyrészt jobbkezes utcák és lassan menés, majd hátul az általam csak erdőkerülőnek nevezett utcán, ahol egy picit jobban lehetett húzni neki, juhú, csak úgy száguldottam, a kilométeróra alapján volt az vagy negyven is. Valahol el kell kezdeni, ugye. Na, ha már így belerázódtunk, gondoltuk, irány a korábban kinézett parkolókomplexum, ahol birge ügyesen megtanul szlalomozni, meg nyolcasozni, meg egy íven visszafordulni, ami neki a halála még bringával is, pedig ott nem is kell a fordulatszámmal törődni.

A nemtávirat által korábban beharangozott "csak egyenesen kell menni, és ott lesz a parkoló"nál azért egy kicsit mint kiderült bonyolultabb a helyzet, szóval kerengtünk egy sort, amiben érintett volt egy rakás kanyar is, amiknek meg az volt a szépsége, hogy olykor lefulladtam, olykor viszont nem kanyarodás közben. De az esetek nagy többségében inkább igen. Ehhez hozzájárult még a motornak az a csudálatos képessége, hogy az üreset álló helyzetben nem szereti bevenni, szóval nehezített pálya volt, de végül megérkeztünk, és megkezdhettem privát kálváriámat, avagy a körözgetést. (Szerintem mindjárt elfogy a 10 000 karakterem, NaNa, hosszabb blogokat akarok írni!) Eközben a SzomszédMotorosSrác kajánul vigyorgott, bár szerintem ha elolvassa ezt a bejegyzést, le fogja tagadni.

Lassan sötétedett, úgyhogy javasoltam a visszaindulást (meg persze _valakinek_ dolgoznia is kéne még ma), úgyhogy ideje volt a visszaútnak, ami mint tudjuk, mindig rövidebb, mint az odaút. Időközben kiderült, hogy én nagyon udvarias vagyok, mert inkább elengedek _minden_ autóst a kereszteződésben, csak ne nézzék végig, ahogy kanyarodás címén szerencsétlenkedem, viszont cserébe felfedeztem, hogy lámpák és táblák is vannak az út mentén.. ez odafelé valahogy nem tűnt fel, lefoglalt a 40 km/órás száguldozás Meg aztán hálistennek volt kit követni, ami tudom, hogy hosszútávon nem egészséges, de kezdetnek nagy segítség volt. Ha rajtam múlt volna, az első kereszteződésben eltévedek

Hazaérve még bennem volt az ideg, meg az izgulás, elvégre mégiscsak most váltam motorossá, de azért a vigyor körbeérte a fejemet

Immár harmadik napja motortulajdonos vagyok, és még egy métert sem mentem vele. Viszont az elmúlt két napban több embert ismertem meg a házból, ahol lakom, mint az itt töltött egy év alatt összesen. Tegnap is például azért nem motoroztam, mert ismerkedtem helyette.

Az úgy kezdődött, hogy Nagy Medve (nem a csillagkép) megígérte, hogy munka után hazamotoroztat, gondoltam ez épp jó lesz ráhangolódásnak, úgyhogy természetesen hevesen bólogattam, és reménykedtem, hogy jó darabig ez lesz az utolsó hátsó ülés, amire felülök. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, ácsorogtunk még egy darabig a kapuban, megvitattuk a világ dolgait, és ekkor befutott egy srác, akit korábban soha nem láttam, még, csak a motorjával találkoztam a tárolóban. Innen mindenki logikusan rájöhetett, hogy motorral érkezett, éés nem is nekem köszönt először, hanem Medvének, akit mint kiderült, ismert. Folyt tovább a csevej, időközben beljebb somfordáltunk az udvarba (a tárolóhoz, naná), megérkezett nemtávirat is, úgyhogy már épp azon meditáltam, hogy tábortüzet kéne rakni a jamboree tiszteletére, de aztán lassan, ámde biztosan feloszlottunk, és hipp-hopp, volt vagy tizenegy óra. Na, ekkor döntöttem úgy, hogy talán nem kéne ilyenkor motort bőgetni az ablakok alatt, amíg bemelegszik. Oké-oké, ismerkedés, de jobban bírom, ha mosolyogva mutatkoznak be az emberek, és nem vicsorogva.

Amúgy egész jó ismerkedési lehetőség lenne ez a motor, ha a házban lakók 98%a (beleértve az általam megismert motorosok 100%át including me) nem a párjával élne ittJ

2011. április 5. Hosszú várakozás. Körmök tövig rágva. Hosszas hajtépés, meg izgulás után megérkeznek. Nagyon örülök nekik, és jó látni az arcukat (Zépét amúgy sem láttam már ezer éve), és örültem volna akkor is, ha maradnak, de azért mégis örültem, amikor elmentek.

Ugyanis ekkor volt időm először beegondolni. Motortulajdonos lettem. Motoros. Igazi. Van forgalmim, törzskönyvem (illetve nem nekem, hanem a motornak, mint arra nemtávirat ügyesen rámutatott), és slusszkulcsom. Bármikor úgy érzem, nincs más dolgom, mint beindítani, rápattanni, és már mehetek is ki a világból. A tárolása még okoz némi problémát, meg persze menni sem tudok még vele, de most már csak gyakorlat kérdése az egész. Persze nemtávirat rögtön jelezte, hogy ő is tenne vele egy kört, mondtam neki, hogy ha jó lesz, felpróbálhatja, úgyhogy sisakot ragadtunk (meg kesztyűt meg derékmelegítőt meg kabátot) és már erősen szürkült, mire ráülhettem. Elég nagy hangja van a drágának, ezért nem akartam este az udvarban járatni, úgyhogy kitoltam a kapuba, és beindítottam... és tartottam a gázt, hogy úgy nagyjából meglegyen a fordulat, mert különben azonnal visszaaludt volna a drága. Amikor elég melegnek tippeltem, egyest kapcsoltam, és...fullad. Fuck. Megint indít, megint vár, megint egyes, megint fullad. Oké, hisztikés a drága, de úgy éreztem, hogy hamarosan a lakók is azok lesznek, így hát arrébb rollereztem egy kis utcácskába. Mivel nagyon enyhén lejt az út, ezért majdnem olyan érzés volt, mintha motoroznék, de az a majdnem egy picit azért zavart.

Indít..ana. Megint. Semmi. Most már nem is indul.

Na, jó, kezdtem igazán dühös lenni. Nem csak én, hanem a kis utcácska első házában lakó néni, akinek az ajtaja előtt töftöföltünk én, meg a motor.

Nincs más választás: mára fel kellett adni. Visszataszigáltam valahogy az udvarba (ha még emlékeztek: odafelé lejtett az út, vissafelé tehát már nem). Az udvarnak is a legtávolabbi csücskébe, mert ott látja a portásbácsi a kamerán. Aztán eszembe jutott a bicikli-, és motortároló az udvaron, és a 3/3, vagyis az ebben a lakásban lakók, akiknek van hozzá kulcsa. (meg két gyereke, ami ígyeste kilenckor megnehezíti a nyugodt lélekkel történő becsengetést). De szerencsére a srác segítőkész volt, és a tárolóban addig taszigáltuk a bringákat meg az ő két motorját, amíg a kis Wolfnak is jutott hely.

Igen ám, de az aksi nullán, aksitöltőm nincs, mi több, azt sem tudom, hogyan kell tölteni egy aksit.

Mi lesz így a nagy motorozásból?

Ma délután megváltozik az életem. Az egyedfejlődésben új szintre fogok lépni. Kis közösségünknek új lakója lesz. Úgy érzem magam, mint egy örökbefogadó szülő: nagyon várom már, ugyanakkor teljesen halálra vagyok rémülve: nem vagyok én erre felkészülve, nem állok kész a felelősségre, mi lesz, ha elrontok valamit? Mi lesz, ha rossz "szülő" leszek?

Jajjistenem.. az egyik felem nagyon sürgetné az időt, csak legyenek már itt, a másik felem legszívesebben elszaladna a kihívás elől.Vickey, ha délután nem találtok itthon, akkor a másik énem nyert

Mint mindig, ma is azzal indítottam a napomat, hogy megnéztem a nyelvvizsgáztató honlapját, hogy van-e már eredmény, és.. tadám! Na kinek sikerült a francia nyelvvizsgája? Na kinek? Naná, hogy nekem! Épp csak ütöttem a 60%ot, de most őszintén: kit érdekel? Jó, persze engem, mert árt az önbecslésemnek, de úgy döntöttem, nem kell olyan komolyan venni az életet.

Munka után volt némi dolgom, aztán úgy döntöttem, megvárom nemtáviratot, hogy együtt menjünk haza, de amíg úgyis volt időm, hát elcaplattam egy másik jó dologért: januárban ugyanis az egyik blogommal nyertem egy plüssrémet, akit most íme, be is mutatok:

Mivel a rém nyerve van, ezért nyilván maga is szerencsét hoz, gondoltam magamban, szóval most mindenhova magammal hurcibálom, és nemtávirat nagy örömére bemutatom neki az egész lakást, és már megmutattam az ágyat is, ahol aludni fog. Mondjuk ezt még meg kell beszélnem az ágyban lakó többi plüssállatokkal, nemtávirat ugyanis összeköltözésünkkor azt mondta, hogy maximum két plüssállatot enged be az ágyba, a plüssrém pedig már az ötödik lesz, tehát egynek mennie kell... (szerintem nemtávirat lesz az.) És ha már így rádugtam a telefont a gépre, akkor bemutatom az ágyban főszereplő plüssállatokat is. A kép készültekor még nem volt meg a plüssgörény, aki nemrég jött velünk haza egy svéd lakberendezési boltból, és azóta szintén az ágyban lakik, szóval ez csak az első három:

​

​

Balról jobbra: az első a plüssbirge, még lajhártól kaptam, nemtávirat olykor kispárnának használja, ezzel legalizálva helyzetét. Mármint a birge helyzetét. Középen látható a híres-neves nemtávirat, a kép alsó fertályán pedig Edmund a betépett harci teknős, aki nem csupán háziállat, de egyben lelassult body-guard is, őt még nemtávirattól kaptam szülinapomra, amikor még nem laktunk együtt. Edmundnak az volt a feladata, hogy engem óvjon a pasi távollétében, ám mint a mellékelt ábra mutatja, ezt nem mindig képes ellátni.

És mivel az átvétel után még mindig vártam, hát bementem a könyvtárba, amit nagyon szeretek, és mivel nem siettem sehova, kiélveztem a helyzetet: gondos válogatás után kikölcsönöztem 2 azaz kettő! könyvet, (újabb szabály: csak annyi kötetet vihetek haza, amennyi belefér a táskámba, és egyedül is haza tudom vinni), majd egy forró csoki keretében el is kezdtem olvasni az egyiket. Valami egészen jólesően bűnös dolognak tűnt: könyvtárba menni, amikor nincs szükségem könyvre, ücsörögni, forró csokit iszogatni, nem sietni sehova...

Mmmm. Több ilyen nap kéne.

Fiatal vagyok én még ahhoz, hogy bezzegezzek, meg maifiatalozzak, pláne, hogy még nem vagyok annyira öreg, hogy ne emlékezzek: mi is elég kiborítóak tudtunk lenni. Hangoskodtunk, buliztunk, ittasan szórakoztunk a BKVn (mármint én természetesen nem), meg csináltunk egy csomó olyan dolgot, ami akkor is és ma is kulturálatlanságnak számított. Még csúnyán is beszéltünk, hajjaj! Csak úgy röpködött a f@szpicsázás, és bizony mi is használtunk illetlen szavakat. Semmi bezzeg az én időmben.


Viszont nem köpködtünk az utcán, a békávén, (nem jár tisztelet a kivételnek), nem üvöltettük a mobiltelefonunkat, és nem beszéltünk _ennyire_ ordenáré módon sem úgy általában, sem egymással. A g*ci nem egy megszólítás volt, például. Volt különbség a fiúk és a lányok viselkedésében, utóbbiak egy picit finomabbak voltak, és előbbiek is kulturáltabban viselkedtek utóbbiak jelenlétében. Persze ebben is voltak kivételek, generációm nem csupán szentekből áll.


Akkor is figyeltem, és most is figyelem a fiatalokat, egyszerűen azért, mert érdekel. És azt veszem észre, hogy egy erős ciganyizálódás* indult meg. (Mielőtt bárki felháborodna rasszista mivoltomon, lesz szíves elolvasni a lábjegyzetet. Köszönöm.) Egyre inkább úgy viselkednek, ahogy azt attól a bizonyos népcsoporttól szoktuk látni. Nem csak bandában és ittasan (ahogy mi néha jókedvünkben), hanem már édes kettesben is üvöltöznek a buszon, vagy csak úgy bele a világba jelzendő, hogy az az övék, vagy egymással olyan hangnemben veszekedve, amit én elképzelhetetlennek tartok akár szerelmi, akár baráti kapcsolatban (ld. "Ne szólíts többet a babádnak/mikor az előbb még szidtad az anyámat"). Divat, hogy pocsékul recsegő mobilunkon megosztják a zenét az egész b. busszal, ha nem a hangszóróból, hát minimum a fülhallgatón keresztül (na, jó, ez utóbbi sem új.). Azt sem értem, hogy szemmel láthatólag egy párt képező fiú és lány miért állnak egymással szemben a buszmegállóban beszélgetést mímelve, ha közben mindkettőnek a fél fülében fülhallgató van, ami a saját zsebébe vezet? Mondjuk elkanyarodtam a témától, ez személy szerint az én életteremet nem érinti, csak furcsállom.


Hiszem, hogy nem voltunk (sokkal) jobbak, és hogy a világ nem lesz rosszabb minden generációval. Vagy legalábbis nagyon remélem. De akkor szerintetek ezek a nem túl becses tulajdonságok miért terjednek fénysebességgel az iskolázott, esetlegesen épelméjű szülőkkel megáldott fiatalok körében is?


*Cigányság, cigányos viselkedés alatt most nem feltétlenül egy etnikumot értek. Tisztában vagyok vele ugyanis, hogy a romák, vagy cigányok, vagy brazilok, vagy nevezzük őket akárhogy között is vannak intelligens, jólnevelt emberek, és én is láttam már normálisan viselkedőt közülük, de tény, hogy a nagy többségnek van egy jellegzetes viselkedése, amivel zavarják a köznyugalmat, és kivívták a társadalom többségének nemtetszését. Azzal, hogy ezen nem változtatnak, pont saját maguk helyzetét nehezítik meg, különösen azokét, akik szeretnének normálisan előrejutni az életben. Viszont valahogy kell összefoglaló néven nevezni ezt a viselkedéstípust, és ez elég találó...


Most nagyon felspanoltam magam, oldalakat tudnék írni.. de szerintem már így is túl sok

• 2010, december utolsó napjai. BoylaiRt emlegetve megcsörren a telefonom, és ki más lenne, mint BoylaiR, akivel egyébként nem is tudom, milyen nagyon ritkán szoktam telefonon beszélgetni, mióta létezik MSN és társai. No meg élőszó a kocsmában.
• 2010, szilveszter este. Buszmegállóban várva a járatot, mely visz majd bulizni, nemtávirat öccséről és édesanyjáról folyt a diskurzus. Elhúzott mellettünk a családi autó benne az érintettekkel. Mondanom sem kell, ritkán járnak arra, pláne úgy, hogy nem kifejezetten hozzánk jönnek.
• 2011, január. Nemtávirat valami eus gazdasági izét tanul, és amikor rákérdez egy-két dologra (naívan feltételezve, hogy én még emlékszem az eus témákra így fél évvel az államvizsga után) rövid kiselőadást tartok neki az EU közös kül-és biztonságpolitikájáról, külön kiemelve Mr. CFSPt, a főképviselőt, mely posztot most Catherine Ashton tölti be. Másnap szokásommal ellentétben elveszek egy ingyenes újságot, amiben azt olvasom, hogy Catherine Ashton előadást tart Budapesten a soros elnökségről.
• 2011, január. Elgondolkodom a lottóvásárláson.
• 2011, január. Éjszaka azt álmodom, hogy Tigris koncert lesz munkahelyem épületében, de mivel nincs kivel mennem, néhány munkatársamat próbálom meg elhívni. Az álmot el is felejtem, senkinek nem mesélem el, másnap ebéd közben a meghívottak egyike a "Kettőt szívok" című nótát énekelgeti magában. Majd' kiesnek a szemeim a meglepetéstől.
• 2011, január. Életemben először lottót veszek. Valamint egy csomagolt szeletelt kenyeret.
• 2011, január. Reggel kómás fejjel kibontom a kenyeret és felfedezem, hogy a 'Tigris' márkanévre hallgat. Ugyanezen a napon megírom ezt a postot az NMHH feljelentéséről Kid Rock All Summer Long című számának kapcsán.
• 2011, január. Reggel bemegyek a zöldségeshez, ahol pont akkor kezdődik el a rádióban Kid Rock All Summer Long című száma.
• 2011, január. Nemtávirat havonta egyszer kaparós sorsjegyet vesz: ebben a hónapban 500 forintot nyert vele.
• 2011, január. Megírom ezt a postot. Várom a lottóötöst. A nemtomhányas lottó eheti várható főnyereménye 555 millió forint. Nem mellesleg a kedvenc számom az 5.

+1: 2001, január. Shakti eszembe juttatott még valamit: pár napja a nagyszüleimnél jártunk, és a nagypapám azt mondta, írjak könyvet. Mindegy, hogy miről, csak írjak könyvet. Másnap az online marketing blogon, amit néha olvasgatok, arról volt egy bejegyzés, hogy hogyan kell könyvet marketingelni és eladni az interneten saját forrásból, kiadó nélkül. Ma Shakti megdicsérte a blogomat és az írásaimat, és azt javasolta, hogy írjak könyvet. Mivel van már két többé-kevésbé kész sztori a fejemben, ezért a dolog nem lehetetlen, csak el kéne kezdeni. Lehet, hogy bele is kezdek az ihletgyűjtésbe Ehhez pontosan tudom, mire van szükségem: egy motor hátsó ülésére, elsuhanó tájra, és egy diktafonra, vagy jó minőségű headsetre, amivel a motor hangja mellett is tollba tudom mondani a fejemben megszólaló hangokat. Szóval ha akad valaki, aki segítene és hurcibálna engem ide-oda... (meg valaki, aki próbált már telefonálni/diktafonozni motorozás közben és el tudja mesélni, hogy működőképes-e a dolog, lehet-e hallani a gondolatokat...) Lehet jelentkezni, a hurcibálóembereket bele fogom írni a könyvbe, ami amúgy egy motoros csajról szól... Hm?

Az előbb az eszemben volt még valami, de elfelejtettem. Ha eszembe jut, még egyszer updatelem a blogot


Kedves Univerzum! Még egy pár napig ne szakítsd meg a véletlenek sorozatát!

Lányok! Megvan a megoldás a téli depressziós időszakra!

Kicsit most harisnyablogba megyünk át, akit nem érdekel a ruhatáram, ne olvassa ezt a posztot.

A télben a legrosszabb szerintem a január és a február, mert decemberben még tetszik a hóesés, meg elfoglalja magát az ember a karácsony és a szilveszter megszervezésével, de az év elején végképp nincs mit szeretni. Ilyenkor taglóz a téli depresszió. Január első hetében konkrétan olyan voltam, mint aki ötven éve meghalt és az így szerzett ráérő időt csupán oszladozással töltötte, egyszóval zombi. De tegnap jött a megvilágosodás.

Van nékem egy hosszú fekete szövetkabátom, amikor megvettem nagyon jópofának tűnt, de ahogy kezdek nőiesen öltözködni, egyre kevésbé szeretem. Főleg a depressziós hónapokban úgy érzem, egy nagy fekete varjú vagyok, akit agyonnyom a kabátja. Gyanús, hogy a környezetemnek sem igazán tetszik, mert többen is enyhe célzásokat tettek ruhadarabom rituális elégetésére. Muszáj volt hát elgondolkodni egy újnak a megvásárlásán, mert a nagyimat és nemtáviratot ismerve tényleg képesek elégetni amíg nem nézek oda, aztán meg majd pillogok a mínusz fokokban. Szóval november óta beszerzési körút van, már szinte mindenkit magammal rántottam, aki hajlandó vásárolni, több boltban is elbújnak, ha meglátnak közeledni, nemtáviratnak a “kabát” szó hallatán enyhén tikkelni kezd a szeme. Szóval hoztam a formám. A legnagyobb baj az volt, hogy nem volt ötletem. Pontosabban volt, de többen is elvetették. (Nekem régóta gyanús, hogy nem sok beleszólásom van a saját életembe). Gondolkodtam ugyanis egy halina beszerzésén, ami igazából nem kabát, hanem köpeny, nincsenek ujjai, csak két luk az elején, szóval olyasmi, mint a poncsó, de mégsem. A Sziklakórházban ilyeneket hordunk és én nagyon szeretem, mert a., meleg és b., kényelmes. Ne is menjünk bele jobban, úgyis leszavazták.

Szóval vissza a fősodorra: tegnap megint kabátért indultam. Már minden általam szimpatikusnak tartott helyet végigjártam (még a szövetboltot is, hátha), amikor végül betértem egy ilyen keleti izé-boltba, ahol mondjuk csak körülnézni akartam, de ha már megkérdezte a lány, hogy segíthet-e, gondoltam feladom neki a leckét. Merthogy láttam én, hogy nincs ott kabát, milyen ravasz vagyok! Csakhogy kiderült, hogy azok az ingszerű izék elöl termobéléses kabátok, ami állítólag amilyen vékony, olyan meleg cucc, bár én mondjuk hülyét kapok a tapintásától, de ha nagyon muszáj, hagyom magam meggyőzni, mert utálok fázni. A készletből pedig csak egy darab volt a méretemben: egy barna kabát narancssárga és bordó LSD-trip csíkokkal ellátva. Ahogy megláttam, kis híján dobtam egy hátast, de gondoltam udvarias leszek, és legalább felpróbálom, hogy lássa a lány, hogy értékelem az igyekezetét.

És láss csodát: abban a pillanatban mosolyogni kezdtem. Ez egy mosolyogtató kabát. Nem csak azért, mert vékonynak tűnik és jó a fazonja és ettől csini csaj leszek benne, hanem mert ilyen színeken csak mosolyogni lehet. Persze hezitáltam még némiképp és összesen kétszer hagytam ott a boltot kabátostul, majd kétszer mentem vissza érte, de… meg kellett venni. LSD kabát. Mosolygós kabát. A lány pedig célozgatott rá, hogy ez így kezdődik: előszőr csak _egy_ színes ruhadarabot vesz az ember, aztán még egyet, mert az passzol az előzőhöz, aztán már egy nadrágot, meg egy felsőt is, meg új táskát, aztán azt veszi észre, hogy semmi fekete cucca nem maradt. A szín fertőz. Legyen igaza: ma bordó miniszoknyát húztam az új kabáthoz. Fekete harisnyával meg pulcsival, mert azért mégiscsak.

A színterápia még kitart, reggel mosolygósan pattantam ki az ágyból (ez tőlem nagyon szokatlan), majd mosolygósan jöttem be dolgozni. Néztek is rám furán az emberek a metrón meg a buszon.

Persze lehet, hogy az egész csak illúzió: nem zárhatjuk ki, hogy este meg reggel azért pörögtem s vigyorogtam ezerrel, mert a sikeres kabátvásárlást megünneplendő beültünk egy kávézóba, és olyan ütős cuccot kaptam (Bailey’s is volt benne!) ami még simán kitartott ma reggel is. Meglátjuk, hogy viselkedek, ha elmúlik a hatása.

Újabb karácsonyi blokk, Zépé hadd örüljön.

A most következő pár sort nagyon intelligens, szépen szerkesztett szövegnek képzeljétek el fennkölt ideákkal és magvas gondolatokkal, mert a fejemben bizony azok vannak, de részint késő van és álmos vagyok, másrészint viszont sietnem kell, mert le fog merülni a laptop, és nincs kedvem kimászni az isteni kényelmes fotelemből holmi kábelek miatt.

Sokak szerint a karácsony már régóta csak az ajándékozásról szól, meg arról, hogy az utolsó pillanatban egy rakat ideges ember egymás sarkát tapossa a boltban, aztán meglepődik, ha teljesen ki van már borulva a Szent Ünnepen. Egyre több helyről hallom, hogy éppen ezért nem is ajándékoznak már emberek, történetesen nálunk is kimarad a fél család a buliból, illetve tegnap végső kétségbeesésemben én is elgondolkodtam azon, hogy inkább eljótékonykodom a pénzt, minek költsem felesleges f@sságokra.

Más szemszögből nézve úgy gondolom, nincs semmi baj ezzel az ajándékozással, csak rosszul fogjuk fel. Nem az a lényeg, ki mekkorát ad vagy kap (kivéve engem, mert nekem jááár a nagy ajándék), hanem hogy mennyi szeretet van belefeccölve. Úgy gondolom, az ideális karácsony az lenne, ha nem ajándékoznánk nyakra-főre, hanem csak az igazán fontos emberekre koncentrálnánk – azokra viszont nagyon. Az ünnep előtti pár napban/hétben lehetne tán egy kicsit jobban odafigyelni egymásra. Egy kicsit többet vele lenni. Nem azon gyötrődni, hogy megvegyük-e neki az ötvenedik vacak kis kütyüt a polc szélére, hanem odafigyelni rá, hogy vajon mi a szíve vágya. Milyen ember? Mi tenné tényleg boldoggá? A legtöbbször egy pici apróság is elég, nem mindig a drága ajándék a jó ajándék.

Idén megint elszúrtam. Túl sokat dolgozom, szokás szerint ezerfelé szakadok, az utolsó pillanatra hagytam a vásárlást, és a szeretteimre megint pont nem jutott idő. Ennél sablonosabb már csak akkor lehetne a karácsony, ha mindenkinek nyakkendőt vennék

De hogy ne keseredjünk teljesen el, elmesélek egy történetet, mert ilyenkor nem csak az ideges hisztérikák vannak az utcákon és a boltokban.

A karácsonyi menü egy részéhez friss rozmaringra lett volna szükségem, nem olyan szárított-zacskós dologra. Pár napja felfedeztem, melyik piac melyik boltjában lehet ilyeneket kapni (pontosabban elárultátok nekem, köszi!), hát ma munka után (buli helyett, remélem ezt valaki jóváírja majd a karmámon) meg sem álltam e lelőhelyig, csakhogy ott elfogyott a hozzávaló. Kerengtem kétségbeesetten, elirányítottak egy-két helyre, s nagy nehezen meg is találtam a standot, ahol fűszernövényeket árultak. Pironkodva kérdeztem, rozmaringjuk van-e esetleg vágva, de őők bizony csak cserepestül adják, én meg nem szívesen utaztattam volna végig az egész városon. Mellettem egy csaj nagyon kuncogott. Az eladó átirányított a szemközti zöldségeshez, ahol tán-tán nekem való növény is akad, és mire megtettem azt a két lépést, a kuncogó lány is ott termett. Beszélgetésbe elegyedtünk, kiderült, hogy ő is ugyanazt a kétségbeesett útvonalat járta be, majd mint a mesében, kiderült, hogy van rozmaring… egy csomag. Nevetgélve megvettük közösen, majd az út közepén nekiálltunk elfelezni, aztán boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, és mindenki indult tovább.

Tudom-tudom, ez semmi azokhoz a hihetetlen karácsonyi történetekhez képest, amiket a filmek mutatnak be, hogy bebizonyítsák: van még együttműködés a világon. De nekem mosolygóssá tette a napomat (ami kellett is, mert az ajándékokkal nem voltam túl szerencsés).

Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt!

[ame="http://www.youtube.com/watch?v=g0IwpRzWL_4"]YouTube - 2007 - Trans-Siberian Orchestra - Christmas Eve in Sarajevo[/ame]

Mintha ígértem volna valami olyasmit senkinek, hogy nem írok blogot a tegnap estéről, de nem vagyok ebben egészen biztos, és valami azt súgja, hogy ő sem nagyon emlékszik, szóval veszem a bátorságot és írok

Hosszas keresztbe-át-összeszervezés után nagy nehezen sikerült megoldani a bulihelyszínt, az emberek is érkeztek szép lassan, bár a hatos kezdéshez képest én alig egy órát késtem (bocs még egyszer Babuluék), utána nemtávirattal és Barával üldögéltünk hármasban még laza fél órácskát, és kezdtünk kétségbe esni, aztán egyszerre befutott egy csomó ember és onnantól már csak a zsivaly volt
<img src="http://club.csajokamotoron.hu/galeria/displayimage.php?imageid=76074" alt="Zéé + Birge Szülinap" />
Azt hiszem, az este fő attrakciója valóban Zéé esete volt a tortával, hiába, öregember szegény, nem bírja már az izgalmakat, cserben hagyta a szíve, vagy a mája, vagy az egyensúlyérzéke, mindenesetre ráfért az a levegőzés. Táncoltunk is picit Ganjarinával, úgy fest, ő is öreg, mert amikor túl volt a "mindenen mosolygok" állapoton, ő volt az első, akit haza kellett kísérni.. Remélem, azért valamennyire jól is érezted magad!

Egyedül a csocsózás maradt ki azt hiszem a tervezett programból, de ahogy elnéztem a társaágot, nem hiányzott annyira.

Sajnálom, hogy a tervezetthez képest nagyon korán el kellett indulni haza, de örülök, hogy a torkommal egyáltalán eddig bírtam, a kiabálás meg a cigifüst sajna nem tett olyan nagyon jót neki, mára ágynyugalmat írtam elő magamnak. De akkor is megérte!

Majdnem elfelejtettem: köszönöm Yama a hajnali tüzijátékot! Amikor hazaértünk, lezuhanyoztam és átmelegedtem, nemtávirat szólt, hogy nézzek ki az ablakon, és gyönyörűen szépen látható tüzijáték volt a város felett.. biztos nekünk csináltátok, köszi! (Zéé is biztos látta, csak nem emlékszik rá)

Köszönöm mindenkinek, aki eljött, nagyon jó érzés volt, hogy ennyien szerettek minket Remélem, mindenki legalább annyira jól érezte magát tegnap este, mint én!

Még sok mindent akartam ide írni, de sajna eljött a lázmérés ideje

Eredetileg nem akartam beszállni a nagy évértékelősdibe, de most elfogott a melankólia és a kétségbeesettség, és kiírom magamból, mielőtt ki kéne pszichoanalizálni az elfojtásból.

Sok tekintetben egy szavam sem lehet, a családommal úgy-ahogy rendeződött a kapcsolatom mióta elköltöztem, legalábbis sokat segít, hogy ha nagyon unom, le tudom tenni a telefont, és hálistennek elég messze lakom ahhoz, hogy senki ne kopogtasson sértettségében az ajtón. Pipa.

A magánéletem változatlan, együtt élek azzal a pasival, akivel a borsó meg a héja, aki megnevettet ha szomorú vagyok, néha kissé idegesítő módon, de gondomat viseli, ha gyámoltalan vagyok, és bár trehányságom olykor okot ad a veszekedésre, de utána hozzá lehet bújni, és mindent megbocsát(ok). Pipa.

Vannak barátaim, ezernyien: főleg itt a CSAMon olyan érzés köztetek lenni, mint egy nagy puha fészekben, ahova csak jó emberek léphetnek be. Konfliktusok akadnak, de hol nincsenek? Nem ettől lesz gyengébb egy barátság, hanem ha nem tudnak túllépni rajta. És úgy látom, aki nem bírta, lemorzsolódott, a maradék pedig csak még összetartóbb.

Van hol laknom és van mit ennem: nem palota, és nem kerül minden este hétfogásos vacsora az asztalra, de meg van töltve szeretettel és meghittséggel, és ha nem én főzök, a kaja is finom. Pipa.

Van munkám - egyből négy is, ezzel szerintem sokat javítok az átlagon - még ha nem is fizetnek hülyére, nagyjából elég. Legalább nem vagyok elkényeztetve

Majdnem befejeztem tanulmányaimat, kis lépés van már csak hátra, de az én izgága természetem nem nyugszik. Gyakorlatilag ez az egyetlen problémám az életben. Képtelen vagyok egy dologra fókuszálni, mind a négy munkámat szeretem, de mind a négyben elenyészőnek érzem a tudásom, úgy gondolom, soha nem leszek elég jó ahhoz, hogy bármelyikben is magasabb szintre lépjek. Mindet szeretném kitanulni, de természetesen erre sem idő, sem lehetőség nincs, hiszen hogy lehetne mindemellett még négy iskolába is járni?! Vannak napok - mint például a mai - amikor úgy kelek fel, hogy semmit nem tudok, semmihez nincs tehetségem, és ez hazavágja az életkedvem, ülök a székben és csak sajnálom magam. Pedig ez nem megoldás.

Azt hiszem, ki kéne választani egyet, és a többit hanyagolni. Abban az egyben felhalmozni a tudást, és nagy dolgokat vinni véghez. De melyiket válasszam? Főleg ezeken a napokon, amikor szerintem egyikben sem lehetek sikeres? És hogy birkózzak meg az érzéssel, hogy a többit hanyagolom?

Á, ez még a jövő zenéje.

(Normál esetben azért egy boldog birge vagyok, az évet sikeresnek tekinthetem. Csak valahogy ma kétballábbal keltem.)