Blogbejegyzések megtekintése ebben a kategóriában: KonMari

Most már hónapok teltek el azóta, hogy a ruhák után a könyvek selejtezése lebegett a fejem fölött. Évek óta tudom, hogy mekkora teher egy többgenerációs könyvtár, amelyeknek a nagy részéről biztosan tudom, hogy soha többé nem fogom elolvasni vagy újra olvasni. Akkor meg tényleg, minek porosodjanak a polcon? Azon a polcon, amit éppen azért csináltattam, hogy elférjen ez a rengeteg könyv...

​

Szóval először az összes könyvet egy helyre hordtam a lakásból, aztán kerülgettem őket két hétig, és próbáltam rábízni őket a sorsra: vártam, hátha a gyerekek leamortizálják őket annyira, hogy már ne nekem kelljen eldöntenem, hogy kellenek-e vagy sem.

Végül 7-8 doboznyi könyvről sikerült eldöntenem, hogy már nincs rájuk szükségem. Persze azt hiszem, a megmaradtak közül is tudnék még bőven válogatni, de azt majd egy következő fordulóban. Így is elég nagy stresz megválni apám kedvenc regényeitől.

Persze a selejtezés ezzel még nem ért véget, mert most jön az, hogy hova tegyem azokat a könyveket, amik nekem már nem kellenek, majd pedig az, hogy a megmaradtakat úgy helyezzem vissza a polcra, hogy átlátható legyen a rendszer, és ne legyen kupleráj hatása.

Szóval van még meló bőven, és alig látszik a hiány... durva.

Ezen a héten nem fotóztam, mert nem történt semmi, úgyhogy most gyorsan lőttem pár képet. A hét nagy részét itthon töltöttem, mert most a nagyobbik gyermeknek van 40,4 fokos láza (a múlt héten a kicsi produkálta ugyanezt).

Rövid időket tudtam csak lopni, míg aludt vagy tévézett, hogy bármi mást csináljak. Mivel hétfőn jön a cseriti a kimarizott holmijaimért, igyekeztem a selejtezéssel végezni. Szerintem kijelenthetem, hogy a ruhákkal végeztem, így áttértem a cipőkre.

​

Szóval azt kell, hogy mondjam, hogy rájöttem, a cipők válogatása sokkal nagyobb falat, mint a ruháké. Azt hiszem, nekem ez a csoport már az érzelmi kategóriát is súrolja. Sok cipőm van, sok van, amit nem hordok már, de eddig nem tudtam megválni tőlük, mert mindegyiknek története van, vagy valami emlékhez kapcsolódnak.

Arra is rájöttem, hogy annyi ember vagyok, ahányféle cipőm van, hiszen mindenféle hobbihoz, kalandhoz más-más lábbelire van szükség. Most azt nem tudom még eldönteni, hogy vajon kevesebb leszek attól, ha megválok tőlük, de ez a gondolat már előre elszomorít.

Bár a heti fotóblog a hét legjellemzőbb képéről szól elvileg, most úgy döntöttem, hogy a teljesség igénye nélkül megemlékezek néhány cipőmről, és megosztom az emlékeket, amik eszembe jutnak (csak 10 képet enged feltölteni, úgyhogy megúsztátok, hogy az összesről írjak.

​

Ezt a bakancsot másodikos gimnazista koromban vettem Csehszlovákiában. Volt egy osztálytársnőm, akinek 42-es lába volt, és itthon nem kapott magára nőies körömcipőt, ezért szerveztünk egy shoppingolós vonattúrát, ha jól emlékszem Pozsonyba.

Mindenki bevásárolt, minden nagyon olcsó volt. Én még abroncsos hátizsákot is vettem. Hazafelé a vonaton pedig nagyon izgultunk, hogy nehogy a vámosok kiszúrják a sok új cuccot, és elvegyék tőlünk őket. Főleg Regina izgult, mert egész szemrevaló 42-es topánkákat sikerült zsákmányolnia.

Azért kicsit szégyellem magam, hogy anno ilyen sárosan vágtam be a szekrény aljába. 15 éve tuti nem volt a lábamon ez a darab. Amúgy manapság, amikor minden cipő 3 deka, indokolatlan tárolni egy olyan bakancsot, aminek darabja 2 kiló.

​

Hát ez?!
Szintén Csehszlovákiából (akkor már Szlovákia volt). Ez a kopácski nevű focicipő vagy mi. Akkor vettem, amikor sziklát másztam a modusos kollégáimmal. Akkoriban még nem lehetett rendes mászócipőt venni, vagy ha igen, az horror drága volt, így a mászók ilyet használtak. Valaki kitalálta, hogy pont megfelel a célnak, elég olcsó is, csak le kellett vágni róla stoplikat pengével.

​

Ezt a néptánc cipőt akkor vettem, mikor a férjem kitalálta, hogy járjunk táncházba. Nagyon lelkesnek látszott, én meg nagyon megörültem, mert imádok táncolni. Mindig is szerettem volna egy néptánc cipőt, úgyhogy kaptam az alkalmon.

A vége az lett, hogy egyszer elmentünk a táncházba, és a férjem közölte, hogy ez a tanár béna, mert nem mutogatja el úgy a lépéseket, hogy egy földi halandó is megértse, és én biztos valami ufó vagyok, hogy azonnal le tudom másolni, amit csinál. Hiába, a rutin meg az évek...

​

(Bocs, nem volt érkezésem még egyszer fotózni, úgyhogy érjétek be ezzel a homályos képpel!)

Igen, ez egy gumi szandi. Ezt is egy alkalomra vettem. Anno ezerkilencszázkilencvenvalahányban volt egy Acid party az Újhegyi uszodában. Mivel ott fürdőruhában kellett lenni, a saját magam által varrt, pöttyös, ujjatlan, rövid szárú dresszhez (pont olyan volt, mint azoknak a régi cirkuszosoknak) kellett valami hozzá illő cipő. Ez eredetileg átlátszó volt, és ezüst csillámok voltak benne.

Nem tudom, viszont akarnám-e látni magamat most abban a szerkóban.

​

Gumicsizma, ami már nem olyan nagy divat, mint pár éve, amikor Anyu hozta nekem ezt Amerikából. Talán kétszer volt rajtam. Mindig is nagyon tetszett, de rá kellett jönnöm, hogy a gumicsizma teljesen használhatatlan darab. A talpa kényelmetlen és vékony, ha hideg van, fázik benne a lábam, ha meleg, akkor meg izzad, nem hajlik a bokám, most pedig már ki is száradt a gumija, valami lakkréteg pereg le róla, és amit látszik, itt-ott be is van sárgulva. Szerintem kuka.

​

Amikor ide költöztem a "kertvárosba", nagyon élveztem, hogy pár utcányira ott a mező. Oda jártam ki futni a kutyákkal. Eleinte megtette egy Merrel terepfutó cipő (ami még mindig megvan), de amikor az elkezdett szétszakadni, úgy döntöttem, megérdemlek egy rendes futócipőt.

Közben elkezdték építeni a nullást, a kutyák megöregedtek, én meg anyai örömök elé néztem, úgyhogy a futócipő is parlagon hever azóta.

​

Ezt a csizmát @Fiona-tól kaptam. Egyszer volt rajtam a 2011-es naptárfotózáson, aztán tavaly, amikor a farsangi buliban Agneta voltam az Abbából, lefújtam ezüstre. Azt már nem bírta olyan jól, a buli végére (pontosabban két óra múlva, mikor hazajöttünk a gyerekekhez) a hajlatoknál lepergett róla a műbőr.

Most rátaláltam a padláson, és nem tudom eldönteni, hogy vajon már akkor is el volt törve a talpa, vagy ezt február óta csinálta unalmában.

​

Ez a cipő egyike azoknak a lábbeliknek, amit hirtelen felindulásból, figyelmetlenül rendeltem meg az internetről. 9-es amerikai méret, nekem meg 39-es európai a lábam. Amúgy életben is bombán néz ki, nem csak a webáruház fotóján. Csipkés tornacipő. Olyan jó lenne, ha jó lenne. Nem jó valakinek?

A másik ilyen mellékattintásom ez a Martens bakancs volt, csak ez sokkal drágább.

​

Ez is egy félig szerencsétlen online rendelés eredménye. Merrel női biciklis cipő. Ugyanakkora méret hivatalosan, mint az összes többi Merrelem, mégsem jó rám, kicsi a lábamra. Azt hiszem, teszek vele még egy próbát és elviszem a cipészhez, hátha tud tágítani egy fél számot rajta.

​

Nemrég kiselejteztem egy fehér, bőr balett gyakorló cipőt. Csak azért nem fájdítottam vele tovább a szívem, mert azóta vettem újat.

Annak idején, úgy 18 éves koromban a saját lábamra készítette egy cipész valahol a Rákóczi tér környékén, ha jól emlékszem. Borzasztó kényelmetlen volt, de nagyon büszke voltam magamra, hogy nekem van ilyenem, és használom is.

Ezt az újat öt évvel ezelőtt vettem, mikor újra elszántam magam, és beiratkoztam egy kezdő felnőtt balett tanfolyamra. A tanfolyam díjában benne volt a gyakorlócipő is. A jó hír az, hogy újabb 4 év kihagyás után december közepétől újra nyüstölöm majd. Már alig várom.

*****​

Természetesen ez nem az összes cipőm, és ebből nem mindet fogom most eladományozni. Ott vannak még a motoros bakancsok, a nyári papucsok, balerinák és szandik, a lángnyelves Sendra csizmám, ami szintén ezer éve volt rajtam utoljára, és akkor még nem beszéltem a görkoriról, a sícipőről meg jégkoriról sem.

Komolyan mondom, ha a cipőim mesélni tudnának, könyvet írhatnának.

Úgy tűnik, konmarizásom az utóbbi időben kissé elakadt. Ennek a fő oka az, hogy amit már kiselejteztem, érzelmileg elengedtem, attól fizikálisan nem tudok megválni. Kukába nem akarom dobni őket, hiszen teljesen jó cuccokról van szó, amit mások még tudnának használni, ahhoz viszont türelmem nincs, hogy egyesével eladogassam őket. Rengeteg munkával jár bárhova feltöltögetni a használt ruhákat például, és egy több ezer forintos gyerekruháért pár száz forintot adnak csak használtan... nem éri meg.

​

Viszont ahogy nemrég olvastam valahol: addig nem selejteztél, amíg a kiselejtezett holmitól meg nem szabadultál. Addig csak megváltoztattad a tárolóhelyét. - ez mennyire igaz.

Mondjuk szerencsére pont a gyerekruhákat van hova tovább- illetve vissza adni, szóval azokon már túl vagyok, az utolsó zsák ruha, ami már itt nem jó senkire, az ma ment tovább. A padláson egy egész nagy terület felszabadult.

Rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a gyerekeknek megszületésük óta alig kellett valamit vennem. Mivel a családban és az ismeretségi körben (meg szerintem a földkerekségen) mindenki hamarabb szült nálam, mindent örököltünk, mindent kaptunk valakitől. Tényleg csak olyasmikre költöttem, ami vagy nekem volt fontos, hogy legyen, vagy valami cukiság annyira megtetszett, hogy nem bírtam ott hagyni. Tényleg nem sok ilyesmi van.

Szóval mennyire lenne pofátlanság eladni azt, amit ingyen kaptam?

Mivel ennyi mindent ingyen kaptam, nekem is ingyen kell adnom azt, amire nekem már nincs szükségem. Csak éppen nem olyan egyszerű olyasvalakit találni, akinek nem okozok fejfájást azzal, hogy odahordom a cuccaimat, nem nála fognak állni helyekben ezentúl a fölösleges holmik.

Így jutott eszembe az adománybolt, amire Amerikában láttam jó példát, és mint nem olyan túl rég rájöttem, már Magyarországon is létezik ilyen. Ráadásul találtam egyet nem is olyan túl messze, Zuglóban.

Két hete felkerekedtem hát egy zsák ruhával, és felderítettem a Vöröskereszt Adományboltját a Bosnyák utca 3-ban.

​

Szuper hely, pont, amilyenre gondoltam. Mondjuk a Salvation Army amerikai üzletéhez képest - ami akkora, mint nálunk egy nagyobbacska ABC - egy kis lyuk a három-négy kis helységével, de itt tényleg minden van, amit csak el tudunk képzelni. A ruhák mellet játékok, könyvek, cipők, konyhafelszerelés, sportszerek, mondom, minden, amit az adományozók behoznak.

Az árak nagyon alacsonyak. Szerintem túl alacsonyak, bár az én szempontom nyilván más. Vadiújnak látszó farmereket láttam 500 Ft-ért, és egy hiper-szuper, férfi hótaposót 3500-ért, ami biztos legalább 20 000 Ft volt újkorában. Amerikában differenciálva voltak az árak, a jobb állapotú dolgokat kicsit drágábban adták, a hibásakat olcsóbban... itt minden póló ugyanannyi, minden ágynemű ugyanannyi. Így persze sokkal egyszerűbb.

A zsákomat egyből átvették. Csak ki kellett töltenem egy nyilatkozatot, hogy hoztam adományt, és beleegyezek, hogy eladják. Ez persze nem valami bonyolult nyomtatvány, lényegében a nevemet meg a dátumot kellett felírnom aláírva egy listára a többi adományozó mellé. Úgy láttam, hogy mindenki beleegyezett az eladásba, aki a lapot előttem aláírta.

Amíg én körülnéztem, az önkéntesek már ki is bontották a zsákot, és szétválogatták típus szerint. Igaz, hogy elvileg egy külön szobában csinálták, de nyitva maradt az ajtó, úgyhogy pár szófoszlányt elkaptam. Nagyon izgultam, hogy mit szólnak, megfelelőnek találják-e a holmit, amit hoztam, de mikor elköszöntem, már ki is tették belőle párat. Furcsa érzés volt, hogy valaki majd megveszi őket.

Egyébként, amit nem adhatnak el (meg gondolom azt is, amit egy bizonyos idő alatt nem tudnak eladni), szétosztják a rászorulóknak.

Ez az adománybolt szerda-csütörtök-péntek van csak nyitva (a többi napon adományosztás van), emiatt még nem jutottam el ismét a többi zsákommal. Meg az is vissza tart, hogy mivel a Bosnyák utcában nem lehet normálisan leparkolni az adománybolt környékén, egyedül kicsit húzós az összes holmi becuccolása.

Ma jutottam el arra a pontra, hogy írtam a Cseritinek, ami egy hasonló adománybolt-hálózat, hogy ők el tudják-e egyben szállítani az összeset. Elvileg nagyobb tétel vagy bútorok esetén eljönnek érte kocsival. Majd megírom, mire jutottam.

****​

A motoros dolgaimat nem szívesen adományoznám el, hiszen azok használtan is jelentős értéket képviselnek, úgyhogy egyenlőre feltöltöttem őket az apróhirdetésekhez. ITT TALÁLOD MEG ŐKET!

Ha neked van használt motoros cuccod, amire már nincs szükséged, te is felteheted őket ingyen a Csajok a motoron apróhirdetései közé. Nem csak az oldalon jelennek meg, de betöltődnek ide a fórumba is, és a Facebook oldalunkon is egy csomó ember látja. (Nem úgy, mint azokat, amiket direktbe oda töltesz, mert azt egyből törlöm az oldalról.) Úgyis itt a tél, ideje átnézni a motoros felszerelést, van-e valami, ami cserére szorul vagy csak kínőted, kihíztad... másnak lehet,hogy jó lenne.

Továbbra is tart a Mari láz (ti. KonMari, Marie Kondo). A saját szekrényemmel már végeztem. A gyerekekével sosem leszek kész, mert folyamatosan csinálni kell, mindig kinövik őket, szinte minden hajtogatásnál van, ami a kukába kerül, van, ami a padlásra a továbbajándékozandók közé.

Az utolsó bástya, amit nem sikerült még bevennem, az a férjem szekrénye, ahol két polcon, dupla sorban állnak a pólók, amiből értelem szerűen csak az első sorban láthatóakat hordja, a többi viszont állítólag fontos emlék, vagy értékes motoros, együtteses vagy boxolós póló, amit nem lehet kiselejtezni.

​

Sajnos én nem dönthetem el helyette, hogy mi menjen és mi maradjon, csak így még mindig nem tudok a következő szintre lépni, a könyvek selejtezésére.

Mindegy, már így is rendkívül hasznos volt az eddigi pakolászás. Elajándékoztam a négy éve gyűjtögetett kisfiús cuccokat két helyre, összesen olyan 11 nagy zsáknyi volt. Aztán tovább- illetve visszautaztattam a kislány cuccokat, amit bár folyamatosan hordtam vissza, most mégis volt vagy 10 szatyornyi megint. A padlás már elég átlátható lett.

Igaz, nem ott tartok (a módszer szerint megvan a sorrend, ami szerint a selejtezést végezni kell), de a gyerekek játékai súlyos gócpontnak tűnnek. Már két hatalmas ládányit hordtam fel a padlásra, hogy ne is lássam, és csodák-csodájára nekik sem hiányoztak. Kivéve persze, ha felszabadulnak a padlásra és meglátnak valami érdekeset. Na akkor elindulnak lefele megint egyesével az apró csetreszek.

A selejtezésnek a rend és az átlátható tisztaság mellett újabb hozománya, hogy rég elfeledett kincsek kerülnek elő. Azt ugye mondanom sem kell, hogy az én szekrényemben is több sorban voltak a pólók, és ahogy a férjem, én is csak az első sorban láthatóakat hordtam. Na ezeket (felső kép) a csajokamotoronos pólókat pl. mostanában nem láttam.

Az a legfelső, fekete csajos fejes még a legelső szériából való, úgyhogy legalább 10 éves, és az ujjatlan foszsínű a jobb alsó sarokban... na az sem ma készült, hanem inkább több mint 5 éve. És ezek mellett van még pár a legújabb szériákból, amik az első sorban voltak, és rendszeresen hordom őket.

(Itt említeném meg, hogy egy csamos pólót ki is kellett dobnom, mert annyiszor volt rajtam, hogy már vállalhatatlan volt, ahogy kinézett. Pedig amint látszik, nem kevés, amiből válogatok, és még ezer másik pólóm is van.)

​

A selejtezés tapasztalata így 2-3 hét után az, hogy még mindig túl sok az a mennyiség, amit megtartottam. Most már átláthatóan, szépen, fiókokba vannak rendszerezve a ruhák, mégis csak kb. 5 db-ot viseltem az elmúlt három hétben, mert azokban érzem legjobban magam, vagyis azok okoznak örömet. (Nyilván kimostam őket közben...)

Az is látszik, hogy a selejtezés ellenére még mindig túl sok a rózsaszín a szekrényemben. Lehet, hogy az utóbbi időben kicsit egysíkú lettem és kellene pár sárga meg zöld is, csak hogy teljes legyen a paletta?

Szóval a selejtezésnek soha nem lesz vége.

Utoljára talán akkor selejteztem egy nagyobbat, amikor költöztem... a költözés ezért is jó... az ember kétszer is meggondolja, hogy mit cipeljen magával. Viszont 15 év után ugyanabban a házban irdatlan mennyiségű cucc tud összegyűlni. Pláne most, hogy már a gyerekek is itt vannak.

Korábban már olvastam egy Feng Shui könyvet a tértisztításról, aminek a címe "Rend a lelke mindennek". Nagyon jól és egyszerűen le van benne írva, hogy miért jó az, ha nem halmozunk fel fölösleges dolgokat, ha rendet és tisztaságot tartunk, a csí jobban tud áramlani, és az jó. Akkor is kaptam egy nagyobb lendületet, de ez most valami más.

​

Marie Kondó könyvének a címe is ugyanez: Rend a lelke mindennek - ha már ennyien mondják, akkor biztos úgy is van.

A Facén egy anyukás csoportban olvastam róla, és ott többen belevágtak a könyv alapján a rendrakásba. (Talán nem véletlen, hogy a kisgyerekes anyukáknak egy idő után tele lesz a hócipőjük a sok holmival...)

Megvettem hát a könyvet én is, mert kíváncsi voltam. Elolvastam, és szinte beszippantott. Tulajdonképpen alig van benne több info annál, amit a neten is megtaláltam róla, mégis lett néhány komoly felismerésem a könyvnek köszönhetően.

Az egyik pl. az, hogy mekkora szívás már megörökölni mások cuccait... Évtizedek óta hurcolom magammal Apám és a nagyszüleim komplett konyhafelszereléseit, és az egész családom összes könyvét, amiktől nincs szívem megválni, hiszen nekik azok nyilván fontosak voltak.

Az sem segített a holmijaim mennyiségének minimalizálásában, hogy a húgaim és később Anyám is kiköltöztek az USÁ-ba, hiszen amit nem tudtak magukkal vinni, azt itt hagyták nekem.

Persze nem szeretném másokra kenni a rengeteg felhalmozott cuccot, mert azért sáros vagyok én is bőven a turizással (erről mostanában egész jól leszoktam), és az emlékekhez való ragaszkodással (már alig várom, hogy eljussak a felső szekrényig, és kidobhassam az első szerelmem bal kezéről készült gipszlenyomatot és az aerobic edző korszakomból őrizgetett aerobic zenekazettákat).

A selejtezést nálam még az is akadályozza, hogy sokáig úgy gondoltam, hogy majd eladom, ami nem kell, hiszen másnak még hasznos lehet, meg amúgy is pazarlás lenne kidobni hibátlan dolgokat. Pár évig vateráztam is, aztán amikor besokalltam tőle, hogy a "vevő" elvárná, hogy a 100 Ft-ért megnyert bármit még házhoz is szállítsam, akkor átadtam a lehetőséget Nórinak, aki még pár évig tárolta a lomjaimat.

Szép csendben elpötyögtek, jött belőle némi zsebpénz hébe-hóba, de aztán, amikor a szülőházából saját lakásba költözött, akkor egy lendülettel megszabadultunk mindentől és odaadtuk a maradékot valami jótékonysági alapítványnak.

A KonMari módszer kitalálója azt mondja, hogy mindent ki kell dobni, ami nem tölt el jó érzéssel. Ez mindenre vonatkozik, kezdve a ruhákkal, a megfelelő (általa kitalált) sorrendet követve a könyveken és az iratokon keresztül a kritikus emléktárgyakig.

​

Nem azon kell agyalni, hogy hogy tudnánk még több tárolóhelyet kialakítani a lakásban, hanem nem kell megtartani azokat a cuccokat, amiket amúgy is a szekrény tetejére ráépített kiegészítő polcra tennénk egy praktikus kis dobozba. (Mondanom sem kell, hogy ebben is magamra ismertem, hiszen amikor a tetőt és a padlást újítottuk fel, külön kérésem volt, hogy ha már fel lehet végre menni, és tisztaság is van, legyenek polcok kialakítva, ahova felhordhatom a holmikat.)

​

Bár jelenleg két gyerek mellett nem sok esélyem van, hogy igazából belevágjak a konmaris selejtezésbe, azért a saját szekrényemben már egyszer átfutottam a holmikat. A képeken egy zsák ruha kiselejtezése után tisztán látszik, hogy a szekrény még mindig tele van.

A kocsiban pedig azok a kisfiú ruhák láthatók, amik úgy az első két évben gyűltek össze, csak eddig nem találtam az enyémnél kisebb fiút, akinek odaajándékozhattam volna.

Már most úgy érzem, hogy fellélegeztem, bár még egyáltalán nem látszik a változás. Viszont ha majd elkezdődik az óvoda (meg a bölcsőde), akkor tuti ki sem lehet majd robbantani a lakásból addig, amíg mindent ki nem dobtam.

Legújabb ötletem egyébként az, hogy a Cseritinek fogom odaajándékozni a kiselejtezett cuccokat... pedig anno a turkabulik is nagyon hangulatosak voltak, meg a jótékonysági ruhabörze is szuper ötlet volt szerintem.