Uriel és a vattacukor

Tegnap egy őrült esküvőn voltam. Az idei leglazább párocskám, imádnivalók.
Reggel készülődés, délelőtt polgári ceremónia, aztán kulturált családi ebéd egy igen drága és jónevű helyen ahol molekuláris kaját mérnek (apró de kínos részlet: a pár fizette a teljes menümet, de a főpincér meg felzabálta az előételemet és a desszertemet a függöny mögé bújva, el is rántottam a függönyt és bevigyorogam neki, hogy remélem ízlik - no akkor torkán akadt a falat a pókhasba menet...).
Aztán fotózás a hídon lógva (no ekkor már kezdtek lelazulni a fiatalok, a hídra mászás már kezdett eldurvulni... ), rövid pihi, és mondták, akkor este ereszd el a hajam buli a haverokkal, Csillebércen.

Odaértem, a nászpár póló-rövidgatyában, a hamburgeres és a vattacukros, meg a csokiszökőkutas és a borszökőkutas rámol, lesek mint Rozi a moziban, sehol a catering. Dekoráció: két szivecskés esküvői lufi, dj már hangol, egész jó zenéket nyomott, éjjel még a Nirvanára is zúztak rendesen a népek. Aztán némi nézelődés után leesett, hogy az esküvői afterparti biza nem tradicionális, hanem húzós lesz. Sós kaja a hamburger és a hot-dog meg a pogi, a nasi meg a csokiszökőkút és a vattacukor. Páleszből a hűtőben betárazva elég durván, a borszökőkút is elég sokatmondó volt, szóval este 11 körül már nem volt szomjas a násznép, én pedig már alig vártam, hogy a vattacukros begerjessze a masináját...

És akkor jött Uriel. Pont mikor a vattacukrosra rárepültem egy szabadabb percében, ugyanis kb 4 éve nem ettem megint vattacukrot, és imádom, ezért ezt nem lehet kihagyni. Az említett arkangyal sem volt szomjas, és közölte, hogy ő még sosem csinált vattacukrot, és gyerekkori álma, hogy óriási nagy vattacukgombócot csináljon. Ekkor gondoltam magamban, hogy buktam a vattacukromat, mint a desszertet meg az előételt... A vattacukros meg csillapítólag mondta neki, hát megcsinálom a hölgynek, és aztán megpróbálhatod... milyet kérek? Rózsaszínt és nagyot.
De nem, akadékoskodott Uriel, ezt ő most megcsinálja a hölgynek, csak mondják hogy hogyan kell... Odadülöngélt a pörgető másik oldalához a viharvert arkangyal, majd a mester utasításait követve elkezdte tekerni a gombócomat. A mester türelmes volt, nem csapott a kezére, hanem próbálta a fickót a megvalósulás irányába terelgetni...
Nos, a végeredmény egy brutális nagy rózsaszín mócsing lett, olyat amit el se tudtok képzelni: olyan nagy rózsaszín tömör vattacukorgombócot még az életben nem láttam, nem az a libegős középkicsi amit fél perc alatt befalsz, és csak azt érzed, hogy hol a többi? Ezen kábé fél óráig rágódtam, és mire elpusztítottam az óriásgalacsint, kábé azt éreztem, hogy ha most nem ihatom ki a Dunát, akkor a selyemcukrot fogok a budiban produkálni...
( Marha komolyan nézhettem egyébként ki: látjátok a fotóst, ahogy lóg a hevederén két gép, és közben küzd a nagy rózsaszín mócsing befalásával? )

Szóval Uriel megsajnált a nagy küzdelemben, és odabillegett mellém, hogy rákérdezzen, kaphat-e még a végéből, hogy megkóstolja mit művelt: persze. Aztán nekiállt beszéltetni, ki, mi vagyok én, stb. Mondtam neki, hogy a fotós. Erre jött a részeg ember őszintesége: milyen lehet ilyen kis szürke egérként egész nap szemmel tartani a násznépet, rövid szünet... Izé, a munkád miatt kell szürke egérnek lenned... Megmosolyogtam, és megkérdeztem, te ki vagy, és mivel foglalkozol? Urielből pedig elkezdett folyni a szó, és mintha hirtelen kijózanodott volna, még a beszéde is összefüggő lett...
Fuvaros vállalkozó, de már unja és úgy szeretne írni, és abból megélni. Aztán szóba került a blogolás, hogy ha szépet és jót írsz, arra nincs vevő, hanem csak arra, ha belerúgsz a népekbe, akkor neki is sok látogatója lett. Miért van az, hogy az emberek csak a rosszra figyelnek, és a jóhoz nem írnak hozzá, miért csak a hangos negatív van előtérben... és most már ő mer írni ilyenről is, mert régebben a "nyálas dolgokat" ő is leszólta, miközben magában igenis szereti/szerette a jó dolgokat. Megmosolyogtatott. Mondtam neki, hát igen, a macsózás az elég gáz. Ezt ki kell nőni, mert gyerekes dolog, olyan mint amikor supermennek öltözöl és supermennek képzeled magad tőle. Erre láthatóan elkerekedett a szeme. No, akkor adjunk neki még , mondom tovább, szerintem gyerekes a macsózás, igenis vannak jó és kedves meg finom dolgok, és arról nem gáz beszélni, sőt tökjó, mint ahogy te is mondod, hogy hiszel az alapvető emberi jóságban, és a jósághoz a kellemesség hozzátartozik. A nyálas film igen is jólesik az ember lelkének, nemcsak a törős-zúzós akciófilm. Ez szerintem a normális, és biztos mindenkiben megvan az igény, csak a bántásra előbb reagálnak, mint a te blogodban is... A legjobb védekezés a támadás alapon.

Uriel elgondolkoztatott. Azóta is azon filózok amit mondott: hogy igenis megvan az igény a fickókban is a "nyálas dolgokra" csak jó ideig nem merik kimondani, mert az nem macsó. Erőtejes összefüggést látok a Nana cikkje után írt hozzászólásokban a macsókultúra megjelenésére, és titkon bizony abban reménykedek, amiben Uriel is: hogy lapvetően mindenkiben megvan a jóságra az igény, csak nem merik kimutatni. Sőt, igazolva is látom a colorozásban az igényt: hiszen ők pont azt az összetartást keresik amire a család is képes (igaz az sokkal erősebb és felelősségteljesebb kapocs), csak az épp "nyálas".

A férfi nem attól lesz férfi, mert macsónak tűnik, vagy mert a romantikusra azt mondja hogy nyálas, vagy mert nagy motorral jár és büdös meg szőrös, és be mer szólni csajoknak. Nem attól, ahogy kinéz, vagy amilyennek tűnik. A nő se attól nő, hogy mekkora tűsarkút hord, vagy mekkorák a tőgyek a mellkasán és hogy domborodik a feneke a miniszoknyában és mennyit tud soppingolni miközben a műkarmaival hadonászik nyafogva...
A férfi akkor férfi , ha felnőttként viselkedik, és nem csak szerepekbe bújva tengeti kis nyomorult életét. Amit elhatároz azt végigcsinálja, tud harcolni azért amit el akar érni, és amikor határozottnak kell lenni, akkor határozott, és amikor finomnak kell lenni akkor finom. Ne ócska kis szerepjátékos legyen az elvárt viselkedési mintapéldák útvesztőjében, a mikor melyik helyzetben az ideális alapon. Nőben ugyanez. Csak ember legyen a talpán, és a saját dolgát tegye, ne az elvártat lesse...

Vagy lehet, ez a legnehezebb?