Morfin

Nagyim mindig így hívta a morfiumot, ápolónő volt, és ő úgy mondta "morfint vagy nagyon nagy fájdalmaknál, vagy végstádiumban adunk...". Ma meglátogattam egy öreg barátomat a kórházban. Ő az akitől a lézerezés szimbólumnyelvét tanultam, a műsorírás esszenciáját, és még mindig olyan szívesen tanulnék tőle mert annyira jó vizuális nyelve van.... Néhány éve próbáltam visszarángatni a lézerezésbe, legalább alkalmi jelleggel, mert tudom, hogy imádja, de annyira lemondó volt amikor beszéltem vele, hogy inkább nem erőltettem. Mindig kétségbe ejt amikor valaki lemondó, mert az olyan, mintha az élet fonalát dobná el... Most morfinozzák. kb 10 éve kivettek a hasnyálmirigyéről egy gyermekfejnyi daganatot, aztán tünetmentesen és gyógyultnak nyilvánítva hazaengedték. Legutóbb egy éve láttam, hát már akkor se volt dagadt, de most abból is fogyott vagy 15 kilót... Egy közös kolléga mondta, hogy kórházban van, nézzek rá ha gondolom... Tegnap felhívtam, hogy merre van, és valami gyalázatosan fáradt, fájdalmas hangja volt...ma bementem és beszélgettünk egy csomó mindenről... Hát na, szíven ütött a dolog. Kiderült tavasz eleje óta többet van otthon mint kórházban... 4 helyen áttét, kemoterápia... morfium 125 mg... A 8-as kórteremben van. A nyolcas a végtelen jele...

Szóval ő világéletében pesszimista típus volt, az a fajta, aki a világ összes fájdalmát képes magára húzni és azon keseregni. De a kétpólusú depis, amelyik ha talál magának valami izgalmasat, akkor a végletekig örömmel kergeti a mókuskerekét, viszont ha nincs kedvenc mókuskerék amit tekerjen, akkor jön a világfájás. Már párszor megmorogtam, hogy minek foglalkozol te a világ ostobaságaival, de most, hogy a morfintól vagy mitől, más volt. Nem volt világfájdalma, sőt olyan kristálytiszta értékrenddel beszélt dolgokról, amibe belesajdul az ember szíve. Tisztán csak akkor látsz ennyire jól, ha baromi sokat szenvedtél... Rákérdeztem, annyira másként látsz dolgokat, a lézerezéssel kapcsolatban még mindig lemondó vagy...? Megcsillant a szeme. Az élni akarás villanása volt, és elmesélt egy magyaros lézershow-t, egy 6-8 perceset, olyat amin egyszer már én is álmodoztam. Az ő fejében ott van, kristálytisztán, kicsiszolva, tökéletesen az a műsor, míg az enyémben még csak képlékeny foszlányok vannak... Aztán beszélt még egy csomó mindenről, és olyan volt, mint aki végre helyrezökkent... Beszélgettünk a betegségéről, a Nagyimról, hogy ő mindig azt mondta minden a beteg fejében dől el. Hogy meg akar-e gyógyulni, vagy sem. Hiába az orvos, hiába a hozzátartozó, ha a beteg lemondott, akkor nem tud rajta segíteni. És hiába a végstádium, ha valaki élni akar, akkor élni fog... Aztán meséltem neki egy tanulmányról, amint nemrég olvastam, egy onkológus doki legújabb kutatásáról. Az orvos rákos lett, másfél évvel a fia balesetes halála után, és úgy gondolta, ennek a veszteségnek köze lehet a betegségéhez, és elkezdett pszichiáterhez is járni, nemcsak a kezelésekre. Meggyógyult, aztán saját magából kiindulva, elkezdte feszegetni a betegeinek a sorsát, és rájött, hogy az összes rákos betegének a kb 95%-a néhány évvel a megbetegedés előtt elég súlyos lelki traumát, veszteséget élt meg. Javasolta nekik, hogy fogadják el a lelki segítséget is ezeknek a veszteségeknek a feldolgozásához, segített a pszichiátereket is úgy kiválasztani ami nem a rákbetegséggel, hanem az emberek egyéni problémájához passzoló specialista volt. Brutális gyógyítási eredményeket ért el a segítséget elfogadó betegei között. Gyakorlatilag 100%-os gyógyulást... Lajos furán nézett rám, és azt mondta, "te, ebben lehet valami...! Ezen el fogok gondolkozni, most úgyis ráérek..." Aztán még beszélgettünk néhány dologról, a mindennapokról és Mamáról, sikerült némi kaját belediktálni... Aztán hazaindultam.
Gondolkozz vazze, gondolkozz....

Gyógyulj meg Pannonlézer.