Gazdag-e vagy szegény?

Szerintetek mi a gazdag és mi a szegény?

Amikor általános iskolába kezdtem járni, volt egy osztálytársam, a Melinda. Ők egy fele akkora panellakásban laktak mint mi, a kertesházban. Néhányszor elmentünk hozzájuk, volt tesója, zsezsegő vidám családja, állandóan valaki csinált valamit és baromi jó volt náluk lenni. Nagyimmal mentünk mindig hozzájuk, mert Mama mindig kísért a suliba oda meg vissza, és a Melinda szülei értékelték hogy a két kislány nem egyedül ténfereg hazafelé, hanem van mellettük egy fölnőtt. Meli ezt elmesélte az őseinek, és egyik alkalommal péntek délután behívtak minket, aztán párszor így ott ragadtunk náluk egy kicsit délutánra. Klassz kis család volt, állandóan jöttek-mentek náluk az emberek, volt valami géemkázás. Aztán valahogy anyám fülébe jutott a dolog, mert a szülőin a Melinda szülei próbáltak vele is barátkozni, így aztán elmaradtak a Melindáék mert le lettünk tiltva róluk. Túlságosan normálisak voltak anyámnak... "Azokról a seftes ügyeskedőkről szokjatok le mert kitaposom a beleteket!" - mondta ő, aki a piacolós 20 kilós nagy nájlonszatyorban hordta ki a bocicsokit meg az amószappant Romániába Caucescu idején... és a vámosnak 3 tábla bocival takarta le a szemét, hogy az "ne lássa" mi van nála.. Régi szép idők...
Szóval a Meliékről én azt gondoltam anno 6-7 évesen, hogy ők gazdagok. Gazdagabbak nálunk, mert mindig valami történik velük és állandóan jönnek-mennek, vidámak és jókedvűek, mindenből megkínáltak, volt náluk örsi gyűlés is, párizsis vajaskenyérrel, teával, stb.
Hozzánk soha se jöhetett senki se látogatóba ("itt nem fognak gyerekbandák törni-zúzni"), és sose volt nyüzsgés, csak anyám pasijai jöttek-mentek (inkább mentek). Egyszer a Mamát megkérdeztem, hogy a Melindáék ugye gazdagabbnak számítanak nálunk? Náluk mindig van vendég és állandóan mennek valahová (sokat kirándultak a közeli hegyekben, az Omszky-tóra jártak horgászni - kb 10 km-es körzeten belül ezek mindenhová jártak ahová érdemes volt eljutni szabadidőben), ezt azért tudják megtenni, ugye? Máig emlékszem a Mama megrökönyödött tekintetére, és elképedő hangjára, ahogy kérdezte miből gondolom ezt. Aztán elgondolkozott és azt mondta: hát látod, ezt most nem tudom. Fele akkora lakásuk van mint nekünk és nincs kertjük sem, de azt hiszem valahol ők gazdagabbak. Pénzben nem biztos, de másban igen. Sok barátságos ember veszi őket körül, és ez nagy érték. Így Melindáékat én elkönyveltem magamban gazdagnak. Mai eszemmel visszanézve ők bizony nem voltak gazdagok. Panelban éltek és olcsó ruháik voltak, de valahogy nagyságrendekkel magasabb komfortfokozaton élték az életüket, mint mi. Ha párizsis kenyeret tudtak adni az örsi gyűlésen a többi gyereknek is, nemcsak szimpla vajaskenyeret, Meli anyja már tök büszke volt : úgy hozta be a párizsiskenyeret mintha kaviárt tálalt volna. Öntött hozzá finom citromos-cukros teát, és a gyerekbandának ez már maga volt a kánaán. Az első két évet az általános iskolában én szerettem, az jó kis osztály volt, egy faluból kb egy szintről, abban a korban meg még nem foglalkoztunk egymás dolgaival, kinek mi van, és az mennyit ér.

Aztán jött a harmadik osztály. Felvettek a Rádió Gyermekkórusába, onnantól kezdve napi 20 km ingázás oda-vissza a nagy büdös Pöstbe, és egy teljesen másik életfelfogásba csöppentem. Diplomás orvosok, mérnökök gyerekei közé, akiknek volt Trapper farmerjük, tízóraira téliszalámis kenyeret kaptak csinos kis uzsonnás dobozban paradicsommal-paprikával, és autóval hozták-vitték őket a suliba. Volt aki még nem utazott sosem villamoson, buszon, és csodálkozva kérdezték mi az a HÉV amivel én járok? Az osztályban volt még 3-4 hozzám hasonló "vidéki", aki messziről ingázott be (mások egyedül persze, nem volt ráérős nagyi), mi külön a szegény kasztot alakítottuk az osztályban. Általánosban nem tudtam megérteni miért vagyok én kevesebb, hogy nem hordok farmernadrágot, nem tudok hozzászólni az Izaurához (akkoriban az volt az anyátok közt), mert nincs tévénk, és hogy a sárga kohinoor ceruza miért nem menő annyira mint a színes borítású másik grafitceruza. Azóta már látom miről szól ez, ha valami belül hiányzik, a népek ott kompenzálnak ahol látszik: a külsőségeken.
Egyszer kaptam egy nagyon finom illatú szagos radírt, na akkoriban kezdtem "asszimilálódni" az osztályban (végre volt valami menő cuccom ami nekik nem), aztán egyik alkalommal Mama azt mondta vigyek be franciadrazsét és kínálgassam szét, így azonnal megugrott a népszerűségem. Szánalmasnak találtam, hogy a fél osztály jött csokiscukrot kunyerálni (fordítom a fiatalabbaknak, a mostani menő M&M's csokibogyó megfelelője a szociban) azok után, hogy előző héten még csúfoltak, hogy egy csóró vagyok mert nincs farmerom. A különösen hangosan csúfolódónak megejtettem, hogy neked nem adok, mert csóró vagy és sose hozol be semmit. Másnap hozott be egy kiló zselés szaloncukrot, mert apukája azt mondta, hogy az ő lányát senki se csórózza le... Szimpla hiúságból, mert apukának így volt elég hosszú. Hát no, a második és a harmadik osztályos osztálytársaim között igen nagy volt a profilváltás. Megtanultam ki a szegény és ki a gazdag. Vagy legalábbis ki az, aki annak látszik.
Azóta finomodott a dolog, látom vannak árnyalatok is bőven: akik szeretnének gazdagnak látszani. Pasim is volt ilyen: állandóan státusszimbólumokra vadászott, azért hajtotta szét magát: egy új laptop, akkoriban jöttek be a lapos tévék, autó, menő telefon, stb stb - miközben a mi kapcsolatunk meg szarrá ment, mert este már beszélgetni se maradt öt perc energiánk egymással...) Aztán volt a jól kereső korszak után egy olyan Szolnokon másfél évig, hogy Mama hordta utánunk a krumplit meg a lekvárt, mert annyira szarban voltunk, hogy húst sem ettünk, csak szóját tudtam főzni nagy ritkán. Ment a zsírosdeszkázás meg a piacról az olcsóbb élelmiszerek beszerzése (volt hogy átválogattam a kidobott rekeszek tartalmát...) Aztán most megint jobb, tizenévek múltak el azóta, sokféle gazdagot és szegényt láttam. Amikor céget csináltam és híre ment hogy ügyvezető kislány vagyok, a pasik felfigyeltek rám, menő csaj lettem. Volt franciadrazsém, vazzeg... Ilyen ez. Van ki okkal és van ki ok nélkül szegény vagy gazdag, de egy óriási dolog különbözteti meg őket. Hogy minek érzik magukat. Vannak lelki nyomorékok akik már nem tudják hogyan veressék magukat hogy megmutassák mennyire menők és mennyi kes van, vannak emberek akiknek tényleg van és nem kérkednek vele. Méltósággal viselik sorsukat, függetlenül attól, hogy melyik oldalon vannak: a "szegényen" vagy a "gazdagon".

Gazdagnak látszani és gazdagnak érezni magad, az nem ugyanaz.

Pölö én gazdagnak érzem magam. Na jó, pontosítok, vagyis az életemet érzem annak, nem a pénztárcám... Vannak barátaim, tökjó kreatív melóm van (na jó, van amikor csak a szopás van azzal is, de hát ezt választottam), fizetnek is érte ha jól csinálom, mi kell még? Van motorom is (igaz lassan többszörösen is nagykorú), van otthonom, van mit enni, van izgalom, amikor legózni kell hogy minden kijöjjön amit szeretnék összehozni... A bakancslistám 35%-t már kipipálhatom, mi kell még? A pipa a maradék 65 %-hoz .
Most attól úgy se leszek boldogabb, ha én fingom össze a motorom ülését először (lád mekkora státusszimbólum az új motor), persze jó az új vas meg az új technológia, és menő ahogy végigmérik a vasat, és hajtani is jó (de fenntartani már nem szeretném a fél életemért cserébe). De akkor nem engem mérnek végig, hanem csak az anyagi lehetőségeimet. Nem az emberértéket, hanem a forintosított lehetőségeket nézik bennem. A franciadrazsét.

Van akinek a drazsé kell. Hát szopogassa....

Honnan számít egy ember gazdagnak? Mondjuk forintban?