ennél szebben nem lehet...

Írta sp1szacsa a sp1szacsa blogja blogban. Megtekintés: 387

Idézetem egy számomra nagyon kedves embertől származik, ki úgy bánik a szavakkal, ahogyan én sohasem fogok....S remélem megértitek miért nem kell hozzá kommentár....

"Éles villanás, karcos hang.
Valaki szól, hogy a fém bögrét nem szabad a mikróba tenni. Nem érti miért feddik meg, ő ezt nem tudhatta. Egyáltalán hol van? És ki ez a nő?!
A feleségét akarja, mellette van biztonságban.

Emlékszik, mikor meglátta a határban, a fűben ücsörgő női alakot. Fején az a színes kendő, aminek foszlott jelenét 49 év múltán is fiókjában őrzi a zoknik közt. Szoknyája mellett pár szál virág hevert szirma tépetten, kezében az utolsó reményekkel teli.
Közeledve látta, hogy szája hang nélkül mozog, ujjai óvatosan csipkednek állítást és tagadást. A megmaradónak boldog mosolyt küldött, és hangosan a szélbe kiáltotta: én is szeretlek!
17 éves kis fruska, de milyen szép barna szemű! A legszebb.

Ennek az idegen nőnek is barna szeme van. Talán még hasonló is az övéhez. De nem olyan gyönyörű. Ezek fáradtak és öregek, a szerelméé pedig fiatal és ragyogó.
Céltalanul botorkál ki a fehér udvarra, igazán nem tudja miért. De pont jókor -örömmel teli felismerés villan immár huncut tekintetében-, megérkeztek az unokái. Felesége szalad utána kabáttal a kezében, és vastag téli sapkáját a fejére húzza.
- Tudod milyen könnyen megfázol, vigyázhatnál jobban magadra!
Hát ezért szerette, ha mellette van. Türelemmel gondoskodik róla, és ismét hálát adott az égnek, hogy annakidején nem hagyta eltántorítani magát a házasságtól. Tényleg milyen vacogtató hideg is van...

Úgy dönt, kicsit lepihen.
Könnyen fárad mostanában, sajnos megöregedett. A többieket a nappaliban hagyva az emeletre sétál. Légzése nehézkessé válik, bosszantja, hogy ennyitől is így kifullad. Bezzeg régen! Mikor a szép fiatal barnaszeművel hajnalig táncoltak...
A fiókot kihúzva remegő kezével a zoknikat rendezgeti- -gondolatai kavarognak, kicsit zavart, de érzi-, valami nagyon fontos lapul benne. Nem hagyhatja abba a keresgélést, fel kell ismernie ami után kutat, és akkor talán megint rendben lesz minden.
Becsomózott szárú fekete zokni, mélyén aprópénz és gombok. A tartalékai. Emelgeti, megnyugtatja annak súlya. Óvatosan körbenézve kiönti, és egyenként átszámolva rakja vissza. Elég ez?! Szürke zokniban begyűrt papírzsebkendők fehér hada, jó lesz nem elfeledni, ha szükség lenne egyszer rájuk.
Pár sárgult szélű igazolványkép, merev, bütykös ujjaival a meggörbült papír hullámait elidőzve simogatja. Kihegyezetlen ceruzák zöld befőttesgumival, egy majdnem üres krémes tégely -de ismerős itt minden-, újabb zokniban kitüntetések, másikban egy kendő meg egy piros köves medál, három kiegyenesített télapós csokispapír, egy csomag felbontott negró. Abból egyet kivesz, zsebébe dugja és ledől az ágyra. Pihennie kell.

Jó, ha az egész család együtt. Szeret rájuk nézni. Az övéi.
Mit mondhatna nekik? Tényleg elfáradt. De most beszélni is gyenge.
Felesége férje kezét szorongatva halkan mond valamit. Nézi az asszonyt, és magában kedvesen mosolyog. Drágám, miért kell ezeket a gyönyörű szemeket sírással elcsúfítani?
Felötlik benne az a régi kép. Ahogy lányként ott ül a fűben, és a virágokat tépkedi hóbortos gyerekjátékkal: Szeret, nem szeret, szeret...
Szinte az illatukat is érzi, és már ő maga ül ott fiatal férfiként a földön, kezében az utolsó puha szirommal. Megnyugodva, még halkan odasúgja akinek szánja:
- Szeretlek."
Hozzászólnál? Jelentkezz be...